Az anya szenvedése, nyomora elégikus borongást vagy épp forradalmi indulatokat kiváltó toposz. Az anya, akinek egy tyúk az egyetlen jószága. (Gondoljátok csak meg, proletárok.) 

Ám az Anyám tyúkja mintha nem akarna ennyi indulatot kiváltani. Pedig a vers utolsó sorának egyetlen jelzője a megfosztottság többféle rétegére is utal. Meglehet, nemcsak libája, kacsája, tehene, lova sincs a versbeli szegény asszonynak – talán már fia sem. Mert a gyermek vágyik rá, de már nem tudja, hogy szólítsa meg „rég nem látott” anyját. Hazatérve – ez az Anyám tyúkja beszédhelyzete – a szülei helyett az állatokkal „beszélget”. Tyúk­anyó, kend; Morzsa így, Morzsa úgy. Nyelvi nehézségek, ugyebár. A költő – semmilyen értelemben – nem az édes anyanyelvet beszéli. Hanem egy másikat. Az anya, az édes meg hallgat. (Én egyetlen Petőfi-versre sem emlékszem, ahol a költői én is megszólítaná a saját édesanyját.) A tyúkhoz beszélek, ha anyámmal már nem tudok szót érteni.

Ám az állatok közvetítése – legyen az bármennyire familiáris, könnyed vagy „gyermekien” játékos – animalizálja a szülőket. 

Egyszerű, tiszteletre méltó érzések, népies életképek. Nemde?

És az én és ő, a fiú és anya közötti drámai szakadékot, az elsőgenerációs értelmiségiekre jellemző nincsenapám–nincsenanyám életérzést, a hazatérés keservességét, a törődött csönd, öreg szülők a házban biblikus élményét nem egy, a szegénységet leleplező forradalmi vers, nem egy önmegszólító, rezignált költemény fejezi ki, hanem egy ma már gyakran a gyerekversek közé száműzött költemény. Hiszen annyira kedélyes és hangulatos, ahogy az állatok jóindulatára bízza a költői én a szüleit! Olyan könnyed és játékos, ahogy az állatok már-már tolmácsolni kénytelenek anya és fiú között!

Könnyed és játékos. Ki vitatná?

Csak épp felnőttfejjel nehéz is ezekkel a versekkel mit kezdeni. Túl komolyak, komorak ahhoz, hogy mosolyogjunk. De valahogy ezt a komorságot a Vörösmartyéhoz vagy épp az Aranyéhoz képest túl könnyednek érezzük. 

Talán mert nincs szavunk rá. Nem tudunk a könnyedség és komolyság petőfis keverékével mit kezdeni.

Az egész életében sokat kísérletező Petőfi zsenialitását már a XIX. századi kritikának is valamennyire szokása volt a költő személyiségének átütő erejével magyaráznia. Hiszen csak egy lángelme vagy egy vátesz, egy lángoszlop lehet ennyire világos és nyílt. De Petőfi, mint azt sokszor a gyerekirodalomba vagy iskolai olvasmányok közé száműzött anya- és családverseiből láthatjuk, egyáltalán nem „nyílt”. Mint a legtöbb költő, Petőfi is hallgatásokból, csendekből építkezik. Ám ha el is fogadjuk, hogy ezek a versek rettenetes traumákról beszélnek (vagyis nem-beszélnek, egyszerűen csak láthatóvá tesznek ilyesmiket), akkor mit kezdünk a beszédhelyzet, a megszólalás könnyedségével? Az oly áttetszőnek, reflektálatlannak tűnő költői nyelvvel?

Irodalomórákon a fejünkbe vertük, hogy az áttetszőség nem érdem. Bóvli. Talmi. Népiesch. Azért ír egyszerűen, mert nem tud bonyolultan. Szegény. A természet vadvirága. Felületes. Vagy túl ravasz. A politika (a marketing, a karrier) elvonta a figyelmét az alanyról–állítmányról. Hiszen nem is volt szegénynek „ideje”. Ki tudja, mit írt volna később? Ezek csak amolyan zsengeségek.

A naivnak tetsző közvetlenség fölött végérvényesen eljárt az idő.

Sok irodalmár véli tudni, hogy épp „merre jár” az idő. Hogy meddig tart a „végérvényesen”. A sorok írója nem ennyire bölcs. Hiszen ha lerántjuk ezekről a közismert Petőfi-versekről a megszokás leplét, akkor láthatjuk, ez a spontánnak ható közvetlenségre, rejtett feszültségekre épülő nyelv nem vesztette el az erejét.

A mi démonjainkról is beszél ez a költészet.

És ha így van, ez a nyelv megújulhat még.