[Látó, 2006. január]

Erósz, te szomjas, dühöngő, éhező, bátor,
ki felgyújtod ébredő testek, beérett ágyékok,
tomporok vágyát telítetten, írd tele bőrünket, éjszakánkat
kínlódó, gyötrődő, felnyögő, sötét sóhajaiddal,
míg kitárva áll testünkben a nyár, és ájultan lógnak
karjaink is, miként a remek csillagok, hogy szerelmes
fürtjeidből, meztelen koldusaid, a Hold összetört kévéi
alatt lakjunk jól még egyszer; rejtse el, mossa
együvé a csókok könyörtelen, súlyosan verítékező tánca
szemérmetlen örömökben boldogan fürdő, büszke

tagjainkat,

te érett, dühöngő istenség, te bátor – ma fogadj, ma
fogadj fiadnak türelmetlenül, Erósz, mert
elpihenni a szalmán, kopár fakereveten, s a
boldog órákat holtunkban áldott mosollyal
számlálni, lesz annyi csend és idő!