telefirkáltam a falat: 

tengert rajzoltam színes halakkal, 

lebegő bálnákkal, 

kővé vált medúzákkal. 

messzeségből kinőtt világítótornyot,

imbolygó hajót, melyben

föl-le cikázik a szél –

reggelente felöltözik, 

napozóágyon tesped, 

vagy kihajol a korláton, 

bámulja a víz alatti világot, 

táncol a fedélzeten. 

kertet rajzoltam rózsabokorral,

fákkal, melyek hosszú ágaikkal 

kilyukasztották az égboltot –

látni az angyalokat, 

amint egy nagy asztal körül

hevesen vitáznak.

köztük ül az ördög is, 

a lábánál fekete kutya. 

csak a könyvekben megírt isten 

bujkál továbbra is emberarcú

festményei mögött.

vonatablakot rajzoltam, mely

egyetlen pillanatot vetít,

patakot és hegyet,

temetőt vaskos keresztekkel, 

több száz éves templomot, 

őrült, kongó harangot, 

sáros utat, 

gyermeket, ahogy tócsában ugrál,

üres vasútállomást, 

lerombolt otthont, 

csillogó katedrálist. 

szobát rajzoltam

gőzölgő szőnyeggel, 

meghasadt falakkal,

melyekben csótányok 

és pókok várják 

a kiszáradást. 

lerajzoltalak téged is. 

ültél a világítótorony tetején, 

melletted üveg, 

benne színes halak, 

lebegő bálnák, 

kővé vált medúzák.