I.

Memi azt mondta ma délután, hogy a macskák azért jajgatnak tavaszi éjszakákon, mert félnek, hogy teherbe esnek. Memi a nővérem. Tizenegy éves elmúlt, és kétségbe van esve, mert még nem nőnek a mellei. Ő mondta.

Három évvel idősebb nálam, de ugyanannyi kiló csak, mint én. Szóval sovány Memi. Engem ő szeret legjobban a világon. Ő mondta.

Bátyó is szeret engem. Csak ő már nagyon nagy. Pionír. Osztagelnök, olyan nagy már. Ő is szeret, de néha seggbe rúg. Én úgy vettem észre, hogy ahogy nő az ember, úgy szereti egyre kevésbé a kicsiket. Ő még nem mondta, hogy szeret, de én érzem. Ő keveset beszél. Reggel felül az ágya szélére, és nézegeti a lábujjait. Hogy mozognak-e? Mozogni szoktak. Ő ül és nézi. Megpróbáltam én is, de untam. Mozog mind a tíz, kész.

De Bátyó nem. Csak ül és nézi. Olyan is volt, hogy ülve visszaaludt. Memivel majd megpukkantunk. Vele nagyon jókat lehet nevetni. Sírni is, de ritkán. Mi Memivel úgy szoktunk néha nevetni, hogy kihull a könnyünk, Bátyónak meg mozdulatlan az arca. S amikor ő röhög, mi nem értjük, hogy min. Neki van humora. Ő mondta.

Engem Bátyó is szeret. Csak nem mindig mutatja. Amikor például Nimród cigarettázni tanított a fáskamrában, akkor bejött Bátyó, engem seggbe rúgott, Nimródot pofon vágta, a cigarettát széttaposta:

– Ha az öcsémet cigizteted, szétrúgom a segged – ezt mondta, s kiment. De Édesanyának nem szólt. Se Édesapának.

Nálunk nagyon nem szabad cigarettázni. Édesanyám és Édesapám cigarettáznak, és Nimród is cigarettázik, néha a fáskamrában. És olvas. Ponyvákat. Puha, sárga fedelű könyvek, de nincs bennük kép. Egyet elkezdtem olvasni, a Coltkirály, ez volt a címe, de hiányzott onnan, hogy Joe bemegy a bankba, odáig, hogy temetik Joe-t a hegyoldalba, és Emmy sír. Az, ami hiányzott, biztos érdekes. Én már rég tudok olvasni. Memi megtanított. Untam is az elején az iskolát. Tudtam, amit ők még nem. Számolni is tudok, Memi hangosan szokott tanulni, én hallgatom, s ha akarom, ha nem, mindent megjegyzek. Vagy majdnem.

Az óvodát sem szerettem az elején. Első reggel nyolckor, fél kilenckor és kilenckor is hazaszöktem. Édesanyám mindig visszavitt, s csak harmadszorra adott két taslit. A tasli az pof, csak kisebb.

Rossz szag volt a teremben, és csípett a padtársam az óvodában, azért szöktem el. És nem ismertem csak egy kisfiút a húszból. Lányokat egyet se. A másik csoportban, a nagycsoportban volt két szép lány is. Gyöngyi és Anna. Annának aranyból volt a haja, és göndör volt a szempillája. Nagyon szerelmes voltam mindkettőjükbe, egyszerre. Mondtam is Meminek, és ő azt mondta: furcsa. Ő is szerelmes, mondta, nagyon-nagyon rég, két hete, de egybe, Péterbe. S ő azt is mondta, hogy jó nekem, hogy kettőbe vagyok szerelmes. Dupla boldogság. Ő mondta.

Az első napokkal nemigen volt szerencsém. Legelső nap, tavaly szeptember tizenötödikén, amikor elsős lettem, Édesapám vitt az iskolába. Édesanyám kórházban feküdt akkor, három hétig, végig kantinban ettünk, na, ezt külön utáltam. Édesanyámnak epeköve volt, műtsék, ne műtsék, műtsék, ne műtsék, nem tudtak az orvosok határozni. Mi meg kantinba jártunk. Utáltam, három nap után arra felé se mentem. Memi is utálta, Bátyó szerette. Bátyó nem fogyott a három hét alatt, de mi igen. Memi egy egész kilót, én egy fél kilót. Szóval vitt Édesapám az iskolába, kék rövidnadrág volt rajtam, gyönyörű hófehér letűrt zokni, félcipő.

Álltunk az udvaron, a napon, hangzottak beszédek, Édesapám rám nézett, és azt mondta:

– Tűrd fel, kisfiam, a zoknidat! – Feltűrtem. Aztán vége lett az ünnepségnek, a szülők kimentek az udvarról, s csak mi maradtunk ott, az osztály. Az I. Á. S én. A lábamon zokni. S a zoknin egy lyuk. Kicsi, de lyuk. – Lyukas! – hangzott a hátam mögül. – Hátranéztem. Egy szeplős arc vigyorgott vissza. Lyukas! – mondta most egy másik hang. Megfordultam. Másik vigyor. Másik arc. Lyukas, lyukas, lyukas – ordította most már röhögve az egész I. Á. Kirohantam az utcára. Édesapám már nem volt sehol.

Minden este sírtam, Memi sírt velem, Bátyó is mélységesen együtt érzett. Velem csúfolódott az első héten minden egyes szünetben vagy száz gyerek. Megtanulták ritmusra kiabálni:

– Lyu-kas!!! Lyu-kas!!! Lyu-kas!!!

A második hétre is maradt vagy ötven:
– Lyu-kas!!! Lyu-kas!!!

Eldobtam már rég az átkozott hófehér zoknit, álltam beszorítva a sarokba, ellilult fejjel ordítottak, fiúk, lányok vegyesen. Zokogtam esténként, soha többet nem akartam iskolába menni, de akkor úgy hozta a sors, hogy Fodor Janiék szüreteltek a nagyapjáéknál. S másnap betojt. De nagyon. Elkezdte szünetben tisztítgatni magát, elsőnek Gyuri, a szeplős vette észre, s mondta fintorogva: kakás. Körbeálltunk. Üvöltöttünk:

– Ka-kás!!! Ka-kás!!! Ka-kás!!! – Ott ordítottam egész szünetben én is.

Aznap este Memi nem engedte, hogy hozzábújjak, lábtól.

Én esténként félni szoktam. És Memike szokta mondani, Öcsike, gyere már ide lefekvéskor. De én nem és nem. Lefekvéskor én még nem szoktam félni. Csak utána. Amikor csend lett a nagyszobában. Édesanyám azt mondta, hogy a sok mocsok háborús filmtől van. Mert neki elmondtam, és Édesapámnak is, és Bátyónak is.

– Ecsém, nincs mitől félni. – Ő mondta.

Memi nagyon megharagudott. A kakásozásért.

– Aludj csak egyedül – mondta. – Hülye vagy, mint a többi.

Későn aludtam el aznap. S másnap nem kiabáltam. Még amikor kisebb voltam, akkor kezdődtek a félelmeim. Ahogy besötétedett, nem mertem bemenni a másik szobába. Aztán egy este Édesapám leült velem szembe, és azt mondta:

– Kisfiam, ha bemész és bent ülsz egy percet, kapsz valamit.

Bementem. Megálltam közel az ajtóhoz. A bútorok úgy álltak a sötétben, mint nagydarab, fenyegetőn szuszogó állatok. Hallottam, ahogy ver a szívem. Hosszú volt nagyon az a perc. Másnap két percre küldött be Édesapám. Sikerült.

Harmadnap elmentem az ablakig. Az utcán nem volt teljesen sötét. Lovas szekér baktatott a házunk előtt. Idős bácsi bóbiskolt a bakon. Elálmosodtam én is. Leültem az ágyra. Eldőltem. Elaludtam. Édesapám puszilt, úgy költött jó félóra múlva:
– Látod, csillagom, nincs mitől félni.

De szoktam. Hogy háború lesz. Hogy meghalnak a szüleim. Hogy beteg leszek. Hogy Memi sovány marad. Hogy megvernek a nagyfiúk. Hogy Marika, az Aranyhajú nem engem választ. Hogy minden.

Például leugrani nem félek sehonnan. Ha ugrani kell, bátor vagyok. Ha sötétben kell lenni, gyáva. És Memikével még a háztetőn mászkálni is bátor vagyok. Meg a padláson. Nálunk, az udvaron szénapadlás is van. És csütörtökön meg vasárnap szekerek állnak be. És hátul gyümölcsös van, meg kert, meg filegória. És paradicsom, sok piros, poros. És a szomszédék, Ilona néniék a nagytatát szokták kiültetni, vigyázni a kertet. Ha oldalra billen a feje, olyankor lehet indulni, hason csúszva a paradicsomok felé. S hanyatt fekve lehet zabálni. Ha néha felébred a Nagytata, az sem baj. Nem jó a szeme. De az ugrálással sem volt szerencsém. Azt mondták Éviék az osztályból, hogy senki sem mer kiugrani az ablakon. Merthogy magas. Magasföldszint, ez a neve. Utolsó óra volt, télen. Kint sötétedett. Havazott, locs-pocs. Kinyitottam az ablakot, felálltam a párkányra s kiugrottam. Rá egyenesen egy bácsira. Leestünk. A bácsinak elgurult a kalapja, egyenesen a sárba. Nyögött, felállt. Verte le magáról a sarat, havat.

– Hogy hívnak? – kérdezte.

Megmondtam.

– Melyik osztályba jársz?
– I. Á.
– Takarodj be!

Befutottam. Becsengettek. Nem jött a tanító néni. Üldögéltünk. Zsongott az osztály. A tanító néni csak nem jött. Félóra múlva rontott be. Kirángatott a padból a fülemnél fogva. Húzott egész a katedráig. A bal kezével fogta a fülemet, a jobb kezével keresgélt a katedrán. Megfogta a háromszögű vonalzót. Lefele fordította az élét.

– Nyújtsd ki a kezed! – Kinyújtottam. Tizenkettőt húzott a tenyeremre. Körülbelül az ötödiknél kezdtem el sírni.
– Hozd ki az ellenőrződet!

Kivittem. Beleírt valamit.
– Menj helyre!

Hazafele menet már a Főtéren egy villanylámpa alatt állva olvastam el a beírást. „Tudatom a szülőkkel, hogy fiuk ma ráugrott a tartományi főtanfelügyelő elvtársra.” Aláírás. Pont.

Két taslit kaptam, Édesanyámtól. Nem is sírtam. Édesanyám bement.
– Te, Édesapa… Hogy lehet ilyesmin nevetni? – hallottam a hangját.

Szerintem a kalap volt az oka mindennek. Ahogy leesett a főtanfelügyelő elvtárs fejéről, elindult gurulni. Gurult, gurult. Lelassult, pont a járda szélén. Mintha gondolkodott volna: balra hó, jobbra sár. A sarat választotta. A tárgyak gonoszak. Memi azt mondja, hogy ez hülyeség…

– Értsd meg, hogy a tárgyak nem élnek!…
– S akkor hogy van az, hogy fekszem az ágyon a sötétben, s hallom, ahogy szinte szuszog a szekrény, reccsen a padló, nyikorog a valami?!? Bezzeg erre Memi nem mond semmit.
– Csaponcsap, így hívják a valamit, amitől félni kell. Édesapám mesélte, hogy őt a nővére azzal ijesztgette, hogy jön a Csaponcsap. Szerencsére Memi engem nem ijesztget. S Bátyó sem. Bátyó már bátor. Meg sportol. Úszik. Mellúszó. Nyert már versenyt is. Irtó büszkék voltunk.

Nemcsak ugrani, futni is rettentően tudok. Mindenkit lehagyok az osztályból. Még a negyedikesek is szoktak hívni versenyt futni velük. Én szoktam győzni. Ők meg röhögik egymást. Jó a rajtom. Jól gyorsulok. Ezt tornaórán mondta a tanár néni. Még sokra vihetem. Ő mondta.

Andrist alig tudom elhagyni. Ő a legjobb barátom az I. Á-ból. Illetve csak ő a barátom. Másoknak az osztályban három-négy barátjuk is van, nekem csak Andris. Van riasztópisztolya. Öt lejért adnak bele huszonöt golyót. Estefelé fel szoktunk menni a Bulevárdra. Üldögélnek nénik, szerelmesek. Bebújunk a pad alá és bumm!!! Felugrálnak a nénik, visítanak. Egy-egy ifjú szerelmes káromkodva kergetni szokott. De már a Bulevárd aljáig akkora előnyt szoktunk szerezni Andrissal, hogy fújtatva, átkozódva megállnak. Általában ugyanazon a helyen. Ahol kezdődik a macskaköves lejtő. Mi meg röhögve, lazán kocogunk tovább, a gesztenyeárus felé.

Andris a múltkor beteg volt. Mandulagyulladás. Ideadta a pisztolyát és két töltényt. Egyedül baktattam fel a Bulevárdra estefelé. A Tulipán előtt, a félhomályban fehér ruhás lány csókolózott egy sárga inges fiúval. Vadul. Odasettenkedtem mögéjük. Bebújtam a pad alá.

– Ciróka-miróka – suttogta a lány. Halk nyögés is hallatszott meg bizonyos cuppogás. Ciróka-miróka másodszor. S akkor én: Bumm! Sikoly. Futás. A Bulevárd végén döbbentem rá, hogy a távolság nem nő. Kétségbeesetten beleerősítettem. Hiába. A gesztenyeárus előtt ért utol a srác. Számolatlanul ontotta a pofokat. Sokat, de nem erőseket. Hirtelen hagyta abba.

– Atlétizálni kéne, öcskös! – mondta. – Nem gazembereskedni…
– S a bácsi?
– Nem ismersz? – kérdezte.
– Nem.
– Jobbszélső vagyok. Az egész bajnokságban a leggyorsabb.

Pech, gondoltam. Tiszta pech. A Sáros utcában voltam már, amikor utánam kiáltott:
– Én még ilyen gyors kisfiút nem láttam, öcskös!!!
– Én sem ilyen gyors bácsit! – mondtam, vagy gondoltam.

Célbadobásban, általában dobásban nem vagyok olyan jó. Parittyázni sem igazán szeretek. Láttam egyszer verebet haldokolni egy jó célzás után. Azóta. Ez Szovátán volt. Tavaly. Július tizennyolcadikán reggel kilenc előtt, az erdőben. Gyönyörűen kezdődött a reggel. Édesapám kísért le a hajnali buszhoz. Egyszerre léptünk, fütyörészett. Ő tanított, hogy nem fáradsz, ha menet közben énekelsz vagy fütyörészel.

– Remélem, csillagom, legalább két kilót hízol az egy hónap alatt – mondta. Megvette a jegyemet, felültetett a buszra. Ablak mellé szólt a jegyem, hál’ Isten.

– Légy jó, kisfiam! S ne idegesítsd Nagymamát! – ezt mondta, s mosolygott. Fél kilenc előtt már a szovátai villa előtt ölelgetett a család. A villa az olyan, mint egy ház, csak nagyobb. És sok faragás díszíti. A faragások zöldek. Tornáca is van, kettő. Az udvaron Nagymama volt, a nagynéném és két fiú.
– Hát ti?!? – kérdeztem.
– Mi itt nyaralunk! – mondta a nagyobbik. – Tata, mama, Tibi és én. Én Zoli vagyok.

Alig láttuk egymást a kiterített lepedőktől. Nagymosás volt az érkezésem napján. Két mosónő is jött a faluból, segíteni. A két testvérrel körbesétáltuk a villát.

– Mamáék bent vannak a tóba – mondta a kisebbik, a beszédesebb.
– Valamit kellene csinálni! – mondtam a villa mögött, ahol falépcső vitt fel az erdőbe.
– Kérlek – mondta Zoli.

Parittyát vett elő. Célzott. Lőtt. Veréb pottyant. Kicsit rángott. Kész.

– Kakaszt kéne kejgetni! – mondta Tibi. Beosontunk a tyúkudvarba. Nagyanyám a nyári konyha előtt üldögélt a napon. Kikergettük a kakast felfelé, az erdő felé. A kakas menekült, kotkodácsolva egyre feljebb. Ahogy távolodtunk a villától, egyre jobban élveztük a dolgot. Ordítva kergettük a kakast, amíg elfáradtunk. Leültünk.

– Szivajozni kéne! – mondta a kisebbik. – Ejfájadtam.
– Nincs szivaram – halkan mondtam, mert szégyelltem bevallani, hogy a szivarazás nem az erős oldalam.
– Sebaj – mondta a nagyobbik. Hatalmas újságlapot vett elő a zsebéből. Falevelet rakott bele, jó bőven. Összesodorta. Gyufát vett elő. Meggyújtotta a méternyi tekercset.
– Én szívok elsőnek – mondta.
– Én isz, én isz – mondta a kicsi. Ő következett. Majd én. Megszívtam. Borzalmas volt.
– Na, milyen? – kérdezte Zoli.
– Remek! – mondtam.

Továbbadtam. Szívtuk vigyorogva. Elsőnek én hánytam. Úgy tíz perc után. Zoli tovább bírta. A kicsi nem hányt egyáltalán.

– Nem isz vagytok jó szivajasok – mondta.
Ültünk, könnyes szemmel, a kicsi szívta boldogan a szivarat tovább.
– Na ezzel megvolnánk! – mondtam.

Elindultunk lefele. Baloldalt megcsillant valami a fák között. Közelebb mentünk. Egy tisztáson gyönyörű ház állt. Üvegből volt. Apró üvegtéglákból rakták össze. Nyitva volt az ajtaja.

Bementünk. Frissen festett asztal, két szék volt benn. Nem is festett, pácolt. Kimentünk a tisztásra. Úgy tíz perc alatt teleszedtük a zsebeinket kővel. Visszamentünk a házba. Azt játszottuk, hogy tíz dobásból ki hány kicsi ablakot tud kitörni. Az első kört a kicsi nyerte, öt találattal. A második nekem remekül sikerült. Hat ablak betörött, kettő elrepedt. A harmadikat megint a kicsi nyerte. A negyedikben Zoli vezetett öttel, amikor kintről ordítás harsant:

– Basszam a kurva kölykeit!!!

Kinéztem. Vörös hajú, izzadt férfi rohant a ház felé. Ő be, mi ki. A kicsit érte először utol. Elkapta a csuklóját. Az visított, mint a disznó, amikor ölik.

– Zoliiiiiiii! A bácsi agyonüt, ha nem álltok meg! – ordította.

Megállt Zoli, fújtatva. Megálltam én is, már bent a fák között. Rettenetes erővel szorította a csuklómat, amikor elkapott. Hurcolt lefele a nedves lépcsőkön, Zolit és engem. A kicsi mögöttünk jött, bőgve. Nagyanyám és Annuska néni, a nagynéném kendermagos tyúkot pucolt a nyári konyha előtt az asztalon.

– Hé! – kiáltotta –, eressze el az unokámat!
– Ez nem unoka, nagyságos asszonyom, ez gonosztevő.

Ekkor engedte el a kezem. Látszott az ujja nyoma a csuklómon. Rekedten elmondta, ami történt.

– Minimum száz lej, asszonyom. Ezzel fejezte be.

Nagyanyám bement a házba. Kijött. Nyögve átadott egy százlejest. A férfi kiment az udvarról. Már a lépcsőn volt, de még mindig izzadságszag lengett. Nagyanyám kihúzta a fiókot, kivett négy fakanalat. Válogatni kezdett. Nem a legnagyobbat választotta.
– Gyerünk, úrfi! Befelé – mondta. Zoli és a kicsi eszeveszetten elrohantak.
– Ne, anyuka, ne!… – mondta Annuska néni halkan.

Nagyanyám bevitt a szobába. Hűvös volt odabent és sültalma-illat. Hirtelen kezdett el ütni. Ütött a fakanállal, ahol ért, jó öt percig. Megállt, alig kapott levegőt. Én zokogtam. Zoli és a kicsi vihogtak az ablak alatt.

– Elég, anyuka! – szólt be Annuska néni. – Vigyázni kell a szívére.
Mind úgy tudtuk, hogy Nagyanyám szívbeteg. Kiment a szobából. Koppant a fakanál az asztalon. Kimentem én is. Minden tagom sajgott. Csorgott a könnyem. Zoli és Tibi a kert végéből integettek. Visszaintettem nekik egy nagy csúcsút. Nagyon melegem volt a veréstől, sírástól. Lengtek körülöttem a hófehér, nedves, frissen mosott lepedők. Mezítláb voltam, egy szál fürdőbugyiban. Nekidőltem a vizes lepedőnek. Maga volt a csoda. Simogatott, lehűtött. Hátrább léptem. Nekifutottam a másodiknak. Ölelt, simogatott, hűtött. Nem sírtam már. Nevettem. Nekifutottam a harmadiknak. Valami pattant. Halkan. A lepedők egyszerre hulltak a sárba, fűbe. Szovátán nyáron mindig esik. Vagy reggel, vagy délután. Vagy is-is. Felvettem az ölembe négyet-ötöt. Indultam a kút felé, amikor Nagyanyám kijött. Megdermedt. Valamit mondott, de nem értettem, mit. Én elmentem a vályúig, megengedtem a csapot. Hallottam, ahogy Nagyanyám kihúzza a fiókot. Koppant a négy kanál. Most a legnagyobbat választotta. Hatalmas, vadonatúj fakanál volt. Látszott rajta, hogy még nem főztek vele.

– Repeta, úrfi! – mondta halkan.

Nehezen, fújtatva ment fel a négy lépcsőn. Ugyanaz az illat lengett. Nekemesett. Olyan rövid ideig vert, hogy szinte megsajnáltam. Leült egy székre.

– Fél tíz – mondta. – A tízórásival hazaküldelek. Én ezt nem bírom, te rosszcsont!

Annuska néni kísért le a tízórási buszhoz. Kézen fogva vitt ő is, de nem fütyörésztünk. Búcsúzáskor a zsebembe egy kockás papírra írt levelet tett.

– Ezt add oda Édesanyádnak! – mondta.

Megpuszilt. Felszálltam. Persze, nem ablak mellé szólt a jegyem. Nyárádszeredáig azon törtem a fejem, hogy nem kellene-e összetépni a kockás papírt. Néztem a tájat. Nyeltem a port. Nesze neked, Szováta! Nesze neked, nyaralás! Még Medve-tó se. Reggeli se. Édesanyám két pofont adott. Két nap múlva kiment Szovátára az unokatestvérem. Négy kilót hízott. S nem is ült egy hónapot. Édesapám az ebédnél úgy döntött, hogy a száz lejt megküldjük. Amikor lesz. Ma sem tudom, mi lehetett a levélben. Ősszel az iskolában el kellett mesélni, hogy ki hol nyaralt.

– Tanító néni kérem, én július tizennyolcadikán reggel fél kilenctől nyaraltam tízig.

Röhögött nagyon az osztály. Csak a tanító néni nem. Meg Andris. De ő a barátom.

Feküdtem, akkor tizennyolcadikán este, a sötét szobában és sírtam. Elgondolkodtam. Sírtam. Milyen is az élet. Egy kisfiút háromszor is megvernek egy nap?! Mi egy nap?!? Egy fél nap alatt?

Memike meghallotta, hogy szipogok. Halkan vigasztalt, amíg elaludtam.

– Különben is, a tó vize csípi a szemet… – Erre még emlékszem. Ő mondta.

Azon a nyáron cserébe mindenki nagyon kedves volt otthon. Állandóan vitt Édesapám a Ritzbe meg a strandra fürdeni, Bátyó tanított ütőzni, Memike mesélt, Édesanyám legalább tízszer sütött aranygaluskát, s háromszor találkoztam Annával. Akinek arany a haja. S azon a nyáron tanultam meg úszni. Tulajdonképpen játszva. Addig azt játszottuk Édesapával, hogy lenyomott a víz alá, számolt tízig, s felhúzott. Hamar megszoktam. Megtanított a szárazon a tempókra.

– Gyorsúszás, kicsifiam! – mondta, s furcsa módon tempózott a földön. – Csináld te is!

Nemigen jött, hogy csináljam… Szárazon úszni?!? A strandon édesapám megállt egy méterre a parttól. Elvergődtem kinyújtott karjáig. Megdicsért. Visszavitt a lépcsőre. Most messzebb állt meg. Eljutottam másodszorra is a karjáig. Harmadszorra Édesapám a medence közepén várt. Elindultam, csapkodtam, nyeltem, de haladtam. S Édesapám lassan elkezdett hátrálni. Hátrált. Én úsztam. Hátrált. S egyszerre csak a túlsó parton voltunk. Este Édesanyám madártejet készített. Ajándékba.

Gyönyörű lányok jártak akkor a Ritzbe. Volt egy Annabella, volt egy Virág és egy Gyöngyi. Piros fürdőruhát viselt mindhárom. És szőkék is voltak, persze. És amikor kijöttek a kabinból, megszűnt a zsongás. Nagy csend lett, mindenki leste, hogy a lányok hova terítik a pokrócot. Egyszer olyan szerencsém volt, hogy Annabella olyan közel került hozzám, hogy éreztem a napolaja illatát. Annabellával lehetett beszélni, a másik kettővel nem. Az Andris bátyja egyszer oda is hívta az asztalunkhoz. Ő orvosis volt, negyedéves, ösztöndíjas, IMSZ-titkár. Ültünk a diófa alatt az asztalnál, a nagyobbik fiúk hordták össze a hülyeségeket, a lány hallgatott. A fiúk udvaroltak. Vágódtak a lánynak. Azon a nyáron az udvarlást felváltotta a vágódás. Ült Annebella, ült az asztalfőn, faltuk fel a szemünkkel, ahol lecsúszott a pántja, ott is barna volt a bőre, aztán megszólalt:

– Ugyan srácok… Ne fárasszátok magatokat… Én nektek osztályon felüli nő vagyok.

Megszólaltam én is. A pad végéről. Halkan:
– A vonaton is van első osztály, másodosztály, harmadosztály és hálókocsi.

Nagy röhögés lett. Aztán nagy csend. Annabella elrohant. Az Andris bátyja pedig hazafelé menet vett nekem egy indiánert. Ezeket a nagyfiúkat a fene sem érti. Az indiánerből mindig a tetejét hagytam utoljára. Édesapám mesélte, hogy van rendes csokoládé. Tábla. Elképzelhetetlen, milyen finomságok vannak. Krumplicukorka. Imádom. Egy lejre levág Feri bácsi egy jó darabot, s mindig tesz mellé törmeléket is. Az rögtön elolvad a szájban. Mi jó két évvel ezelőtt kaptunk egy csomagot Amerikából. Volt benne valami furcsa illatú ruhanemű, egy csokoládé s egy kucsma. A kucsmát kidobtuk, a csokoládét pedig Édesanyám apró darabokra osztotta, hogy egy egész hónapra jutott, minden este mindhármunknak. A csomagot Nusi néni küldte Amerikából. Nusi néni énekesnő, járja a világot. Ötévenként kaptunk hírt róla. De például volt Hátsóindiában is. Onnan küldött egy falvédőt: sötétkék selyemből volt, hatalmas szörnyek harcoltak rajta. És huszonegy sötétkék selyembojt lógott. Nagyon kicsi voltam és nagyon lázas egy este. Kimentem a másik szobába, Memi és Bátyó a konyhában tanult, kivettem az ollót a fiókból, bementem és mind levágtam a rojtokat. Nagyon megvertek volna, ha nem lettem volna lázas. De lázas voltam. Bátyó is sokat volt beteg. Beteges, pedig sportol. Memi nem beteges, pedig sovány. Én is-is. Nem tudok vigyázni magamra, így szokta mondani Édesanyám. S hozza a csukamájolajat. Az borzasztó. Szörnyű már-már. Memike ügyes, mert ő a szájában tudja tartani, amíg Édesanyám kimegy, s csak aztán köpi ki. Bátyó lenyeli simán. Nekem hánynom kell. Azt kapjuk hetente kétszer.

– Rendkívül egészséges – mondja Édesanyám.
– Szegény gyerekek – teszi hozzá Édesapám. S nevet.

Ő szinte mindig, mindenen nevet. Édesanya komoly. Minden este megérinti a homlokomat, nem vagyok-e lázas. Szoktam. Majd ha nagyobb leszek, kiveszik a mandulámat. Bátyónak már kivették, mégis beteg lett. Kórházban is volt, mert trepanálni kellett valamilyét. Csak tudnám, mi az a trepanálás. De nagyon komoly dolog lehet, mert Bátyót fiákerrel hozták haza. Ez nálunk ritkaság. Mi gyalog szoktunk. S Bátyó, ahogy leszállt a fiákerről, nem a lakásba futott, hanem hátra. Gazsit megnézni. Gazsi disznó. Pontosabban koca. Ráadásul nagyon okos koca. Édesanya mondta, hogy amikor vitte hátra a moslékot, Gazsi megismerte a lépteit. Másképp röfögött, mint azelőtt. Szinte köszönt Édesanyámnak. Ebből aztán az lett, hogy télen, amikor a mészáros fenni kezdte a késeit, Édesanyám egy szál szvetterben kifutott a házból. A templom előtt zokogott, a fülére tapasztott kézzel. Nagyanyám, akit minden ősszel be szoktunk hozni Szovátáról, szóval Nagyanyám alig tudta egy félóra múlva behozni. Addigra Gazsi megdöglött. Meghalt, na. Visszaadta lelkét a Teremtőjének. Memi mondta, hogy van neki. Mindenkinek, szó szerint így mondta Memi, mindenkinek van lelke. Memi ezt a templomban mondta, halkan, áhítattal. Gyakran jártunk templomba. Tilos. Édesapámat kirúgják, ha kitudódik. Ezért aztán a háztól a templomig és vissza rohanni szoktunk Memivel. Ezt ő találta ki. Ezért a hittanóra elején nagyon szoktuk kapkodni a levegőt. De tudni tudunk. Memi mindent. Én majdnem. De a kicsik között én vagyok a legjobb. Egy vasárnap versenyt is nyertem. Tíz kérdésből nyolcat tudtam. Díjat is kaptam: egy aranypertlivel átfogott köteg színes képet. Kifutottam a templomból. Magas, barna bőrű fiú állt elém.

– Az mi, öcsi? – kérdezte.
– Színes képek.
– Add ide! – Odaadtam. Végignézte mindet. Lebiggyent a szája. – Pucér nincs! – mondta.
– Nincs. Tudod, a templomba adták, mert olyan ügyes voltam, hogy még a tízévesnél is jobban…
Kettétépte a fiú a képeket. Egyetlen mozdulattal.
– Így lesz neked is, marad nekem is!
Zokogni kezdtem.
– Szégyelld magad! – kiáltottam sírva.
– Öcsi, anyád él? – kérdezte.
– Él.
– Fasztól fél?!? – kérdezte s, felém rúgott, de elfutottam. Hazáig.

 
Zokogva meséltem el mindent. Kivéve az utolsó mondatot. Sokáig, nagyon sokáig ott őriztem a Memike fiókjában a kettétépett színes képeket. Bátyó és Memi konfirmáltak is. A templomba csak Édesanyám és én mentünk. Édesapámnak tilos volt. Gyönyörű volt az ünnepély, de hosszú. Bátyó és Memi is remekül szerepeltek.

– Büszke lehetsz a testvéreidre! – mondta Édesanyám mosolyogva. Büszke is voltam.

Ez egy vasárnap délelőtt volt. Pontosan emlékszem, mert aznap éjjel lett először rosszul Édesanyám. Ült az ágyban és ordított, úgy fájt az epéje. Édesapám futkosott ide-oda, elrohant a patikába, de az zárva volt. Mi pizsamában, halálsápadtan reszkettünk. Memi sírt, Bátyó lábatlankodott Édesapa körül, nekem szakadt meg a szívem. Olyan reggel öt lehetett, amikor megjött Árpi bácsi, az orvos. Két injekciót is adott. Amikor szúrt, el kellett fordulni. S aztán Édesanyám elhallgatott.

– Megszűnt a krízis – mondta Árpi bácsi. – De ebből műtét lesz, ha nem egyéb.

Édesapám valami borítékot nyújtogatott, Árpi bácsi elvörösödött, s elrohant.

– Barátok vagyunk, ha nem egyéb! – kiáltotta vissza az utcáról. – Beszélek a proffal!

A prof, a professzor, magyarázta Memi, anélkül, hogy kérdeztem volna. Memi már ilyen. Tudja, hogy mit nem tudok. Nem is. Hogy mi érdekel. Remek lett aztán az a reggel. Édesanya megengedte, hogy ne menjünk iskolába testületileg.

– Fáradtak lehetnek szegénykéim! – mondta szelíden, s Édesapa beleegyezett.

Bátyó olvasott, Memike almás pitét sütött Édesanyámnak, én meg átmentem játszani a szomszédokhoz. Két lánytestvér lakott velünk egy udvaron. Ők voltak a főbérlő, mi voltunk az albérlő. Nekik volt fürdőszobájuk, nekünk nem volt. Nagy porcelánbili volt helyette. Meg kád. Fakád. S Édesapám este és reggel vitte ki a porcelánbilit, settenkedve. Aztán megítélték, hogy mi is használhatjuk a fürdőszobát. De ahhoz a konyhán kellett átmenni. Ült az egész szomszéd család, kanalazták a húslevest, én meg átvonultam. Tojni. Nagy volt a konyha. Ült a család, heten. Én be.

– Kezicsókolom. Jó étvágyat.

Nem válaszoltak. Irtó csúnyán néztek. Csak Ilonkának röhögött a tekintete. Ő kisebb, mint én, a nővére nagyobb. Ilona szerelmes belém. Ő mondta. Akkor hétfőn kereskedősdit játszottunk. Volt pénzem. Öt lejt kaptam, még Húsvétkor nagybátyámtól. Szóval a két nővér kirakták az árut. Én egy szép kicsi terítőt választottam Memikének. Kifizettem. Boldogan vittem haza a terítőt. Jó negyedóra múlva átjött a szomszédasszony. Kirángatta a terítőt a Memi kezéből. Elrohant.

– S a pénz? A drága öt lejem?!

Nem is válaszolt. Az udvaron a két nővér krumplicukrot majszolt. Mind az öt lejre azt vettek. Kértünk. Nem adtak.

– Dögöljenek meg! – mondta Memike. – Kurvák!
– Mi az, Memi? – kérdeztem.
– Te még kicsi vagy.

Bátyót is kérdeztem. Ő sem mondott semmi konkrétat. Pedig ő jött egyszer haza, kipirulva, s újságolta, hogy az a fiú, aki már négyszer bukott, rosszalkodott órán. A tanárnő kidobta, a fiú megállt az ajtóban, s azt mondta:
– Hagyd el, te kicsi kurva!

Kicsapták. Az ország összes iskolájából. Beleborzongtam. A kicsapás a legnagyobb rossz, ami egy kisfiút érhet. Meg a bukás. Meg a lehúzott magaviselet. Meg a rossz jegyek. Bátyó néha hoz olyat. Memi nem. Ő eminens. Csak nem tudom, hogy mit jelent. S ha Bátyó rossz jegyet hoz, nem szereti megmutatni. Inkább el szokta dugni az ellenőrzőjét. Irtó érdekes helyekre. De Édesanyám mindig megtalálja. A legizgalmasabb az volt, amikor Bátyó a vécétartály tetejére dugta az ellenőrzőjét. Öt perc alatt kapta meg Édesanya.

– Anyátok egy zseni – mondta Édesapa.

S Bátyót nem engedték edzésre. Ő pinpongra is járt, és úszni is. És pólózott is. Magas volt nagyon, szőke, és irtó jól tudta fírolni a lányokat. A fírolás az olyan, mint az udvarlás, csak más. Ő már rég udvarol, vágódik, fírol, de tagadja. Memitől persze én mindent megtudok. Bátyó hiába tiltakozik. Memi mindent észrevesz. És elmond. De csak nekem. Édesanyáméknak soha. Nem szoktunk árulkodni. Édesanyának ritkán, Édesapának soha. Illetve egyszer.
Édesanyám kórházban feküdt. Nyár volt. Néhány nap választott el a vakációtól. Reggeltől estig magunkra voltunk. Bátyót minden reggel meglátogatták a barátai. Sakkoztak, malmoztak, bújócskáztak. Aztán meguntak mindent. Egy reggel azt találta ki, hogy ő az úr a házban, Memi meg én vagyunk a rabszolgák. Vagy hatan ültek körbe, Bátyó középen. Ordított.

– Rabszolgák, be! – Bementünk. – Térdelni! – Letérdeltünk. – Nos, rabszolgák?
– Te vagy, Bátyó, az úr a házban… – Hajlongtunk is, előre, hátra.
A Bátyó osztálytársai úgy röhögtek, hogy a könnyük kicsordult. Tapsoltak. Másnapra megtelt a szoba. Voltak vagy tízen. Műsor előtt Bátyó seggbe rugdosott. Simán lement minden. Hatalmas volt a siker. Vihogtak, visítottak, tapsoltak.
– Brávó, rabszolgák! Kimehettek.

Kimentünk az udvarra. Memike dúlt-fúlt. Harmadnap nem lehetett beférni. Ott volt az egész osztály. Bátyó trónolt középen. Memi félrehúzott az ajtó előtt.

– Baj van! – mondta halkan, hadarva. – Ma nem alázhatjuk meg magunkat.
– Miért? – kérdeztem.
– Itt van Forró Péter.
– És?
– És, és… Én életre-halálra szerelmes vagyok belé.
– Na és? – kérdeztem, s már ordított is Bátyó:
– Rabszolgák, befele! – Bementünk. Tapsvihar fogadott. – Térdre! – dörögte Bátyó.

Memike megszorította a kezemet. Kicsit megroggyant a térdem, de állva maradtam.

– Térdre, rabszolgák! – Álltunk.
Meminek szikrázott a szeme. Azok visítottak, fütyültek
– Mi ez, lázadás, rabszolgafelkelés? – kiabálták.

Bátyó felugrott.

– Valami baj van? – kérdezte halkan.
– Igen. – Memi felnézett egyenesen a szemébe. – Ma nem alázzuk meg magunkat.
– Meglátjuk – mondta Bátyó, megfogta a nyakunkat, s lenyomott, térdre. Memi már sírt, én még nem. Bátyó visszaült, az osztály tapsolt.
– Ki az úr a házban?
Csend. Bátyó felkelt. Seggbe rúgott.
– Te vagy Bátyó… Te vagy az úr a házban.
Tapsoltak. Gyéren. Memi felrántott a földről.
– Gyerünk! – mondta. – Most rögtön!
– Hova?
– A bíróságra. Édesapához.

Kézenfogva siettünk végig az utcán. Mezítláb voltunk, spilhózni volt mindkettőnkön. Felmentünk az emeletre. A nagy tárgyalóterem dugig volt emberrel. Betöréses lopást tárgyaltak, mesélte Édesapa később. A termet frissen kenték fel pakurával. Nem volt jó érzés mezítláb lépkedni rajta. Nagy csend lett, ahogy középen, kézen fogva lopakodtunk előre. Édesapám hamar észrevett. Felállt.

– Hát ti? – kérdezte.

Memi körülnézett. Csengő hangon szólalt meg:
– Édesapám, szépen kérjük, jöjjön azonnal haza, mert Bátyó üt agyon, mert nem akarjuk mondani neki térden állva, hogy ő az úr a házban.

Csend lett. Hirtelen robbant a nevetés. Oldalra néztem. Még a csíkos ruhás is nevetett. A rendőrökről nem is beszélve.
– Majd jövök, kislányom.

Elindultunk kifelé. Visszanéztem. A bácsik és nénik majd kidőltek a padból, úgy néztek utánunk.

Mire hazaértünk, Bátyó már nem volt otthon. Délben megjött Édesapám. Ültünk az ebédnél, amikor beviharzott kipirult arccal Bátyó, a hóna alatt rongylabdával. Édesapám letette a kanalat. Lassan, kimért mozdulatokkal kezdte feltűrni az ingujját.

– Úrfi – kérdezte –, ki az úr a házban?!

Bátyó leejtette a labdát.

– Édesapám… Édesapám az úr a házban.

Édesapám egy mozdulattal leoldotta a nadrágszíját. Soha ilyen még nálunk nem volt. Bevitte Bátyót a másik szobába. Sokáig hallatszott a csattogás. Memivel kétszer is benyitottunk:
– Még adjon, Édesapám!!! Még adjon! – mondtuk.

Hiba volt. Délután Bátyó elkapott a kertben. Nem ütött, csak szorította a csuklónkat.

– Tudjátok meg, áruló kutyák, hogy úgyis én vagyok az úr a házban. Amikor Édesapa nincs itthon.

Kiosztott két enyhe farba rúgást. Úgynevezett oxfordot. Ezt Vilitől tanulta, aki járt fociedzésre a salakpályára. Jó hétig úgy mentünk Bátyóval mindenhova, hogy a nyakamba egy kicsit benyomta a körmét, és minden utcasarkon seggbe rúgott. Oxforddal.

– Ez büntetés. Emlékeztető!
– Mire? – kérdeztem halkan.
– Hogy nehogy elfeledd, az én rabszolgám vagy!

Hamar elmúlt a mérge. Még szerencse. De elég hosszúnak tűnt az a hét. Vasárnap kihozták Édesanyámat a kórházból. Sápadt volt, szomorú, mint a fiatalkori fényképein. Ragyogott a szeme, amikor egyszerre ölelt át mindhármunkat.

– Jók voltatok, ugye?!? – kérdezte.
– Jaj, mi nagyon – mondta Memi nevetve.
– Guszti bátyátok volt erre? – kérdezte Édesanya.
– Volt – szólt át Édesapa a másik szobából.
– És? – kérdezte Édesanya. Csend lett.
– És? – kérdezte &a