Gyermekkoromtól egy kutyára vágytam,
hogy csontot kolduljon, mikor eszem,
érdes nyelvével nyalja meg kezem,
ha későig feledkezem az ágyban,

és együtt írjunk verset délután,
bújjon hozzám bundájával, ha fázom,
mert ősz van és sötét köd ül a házon –
de nem került a sorstól egy kutyám.

Ha esős este ellankaszt a bánat,
s kell egy bozontos lény, kivel megosszam,
és bámuljak az éjszakába csendben,

a lelkemben magam mellé teremtem,
s fénylő, meleg szemébe nézve hosszan,
megsimítom sohasem volt kutyámat.