Az Úr is egyszer erre járt,
a völgy ölén ott a keze nyoma,
kerülve sok templom tornyát
most észrevétlen tovább osonna.

Hisz nem méltó az alkalom,
mért pazarolja tovább a kedvét,
mereng az üres alkonyon,
s a csillagait sem teríti szét.

Magára hagyja, mint málló szobrot,
ki úgyis csak félelemre szokott,
s lepergő portól hunyorog,

szemére úgy húzza a kalapját,
mint kapás, ha gyomnak megbocsát,
– hogy ott van, hát maradjon ott.