Milyen felállást görget a semmibe
Emlékeinken átcsobogó folyónk,
A múlt! Úgy bizony, elmaradnak
Képei sorra a nagy csapatnak.

Védtengelyében Széchenyi állt, a gróf,
Átjátszhatatlan hústorony, úri bekk –
S ugrott, sosem féltve a testét
Kurta szavára a főnemesség.

Tanárian szűrt eggyel elébb Deák,
Túlsúlyosan se lett halovány csibész;
Alázatos kis rombolóként
Vitt ki a gyepre erős, nyugodt vért.

De Wesselényi munkabírása, haj!
Fékezhetetlen volt, leszegett fejű,
Nagy homlokán állati fény gyúlt,
És befelé cselezett, ha indult.

Baloldalon mint nyurga agár futott
Táncsics, ki úgy nyúlt labda alá, akár
Egy szélsőisten – úgy adott be,
Mintha a menny köve csapna földbe.

Előretoltan állt a jogász Kossuth
10-es mezében, klasszis irányító –
Gyors döntések mestere, bálvány:
Egyike-másika kell a pályán.

Aztán Petőfi, született támadó,
Nyakas, az edző mégis erőlteti.
Legszebb csatárkor: huszonhat éves,
Megszalad, elbújik, ugrik, érez.

S a tartalékunk! Kincsek a kispadon:
Országgyűlési ifjak, mint madarak,
Röptükre várva veszteg ültek.
Egy’ sem akart soha nagyszerűbbet.

Milyen felállás fúlhat a porba itt.
Milyen varázslat lett is tavasztalan.
Nyilván hazudtak, összefogtak,
Nyilván csaltak a jobb- s nagyobbak.

Időt is húztak. Rosz vacsorát kapánk.
Vagy nem értettük, mit jelez ez meg az,
Vagy rokonnépből volt a bíró,
S szláv, latin (egykutya!) volt a sípszó.

Nyilván hatott ránk mindez a cselszövés.
Nyilván nyitott volt labdairányt kapunk,
Vagy egyikük túl magasra ugrott,
Vagy csak nagy hiba rúgni luftot.

Mi nem figyeltünk holmi göröngyöket,
Játszani kezdtünk – s kúsztak a földön ők!
Nem örültek végül a gólnak:
Csaltak, csaltak a jobb- s nagyobbak.

– – – – – – – – – – – – – – – –– – – – – – – –

Visszakívánom mégis a vesztesek
Szertefutott és túlfizetett hadát.
Mert meccseink is elmaradtak,
Nemhogy képei egy csapatnak.