„Lugosra este érkezett meg Bem [...]

A közönség fáklyászenével fogadta [...]

Mikor Petőfit meglátták Bem kíséretében,

A nép lelkesülten megéljenezte a nagy költőt...” ^[1] 

                                (Lendvai Miklós)

 

Ez a legutolsó óra, kedvesem

– valahogy így képzelem ezt. A hőfok

magas, a szerelem messze, és csak

az üdvrivalgás jelent elégtételt,

amely bizonyítja, hogy vannak még

vidékek, hol felismerik a költőt.

Nemcsak a honvédek és honpolgárok,

de a hon lovai is, nyergükben

nyalka kísértetek, mert pegazussá

válnak egy különösen szép halottól.

Karánsebes felől, fáklyásmenet,

át a városon, a gyülekezőre

tartva, talán megköti a lovát annál

az utcavégi kútnál, ahonnan

vizet hordunk haza reggelente,

a nagyapám és én. Szomjas halott,

mögötte Messzolóngi, előtte

Fehéregyháza, a szerelem messze:

Ez a legutolsó óra, kedvesem.

 

Az Úr lelke kinyílik az utca

kövezetén, végig a Strada

Libertăþii-n, hogy szétterüljön aztán

a mezőn, jámbor állatok között.

És ahol ő kilovagol, egy kráter

képződik a kihullott időben.

Száznegyven tetszhalotti év után

harckocsiszínű az éjszaka, és

az égen torkolattüzek pompás

lampionjai. „Ebben a házban

nem lőnek már, ugye?” És tényleg, mit

kezdjünk a történelem ritmikusan

ismétlődő vadászidényeivel?

A forradalom felfalja rettegő,

felöltözve alvó gyermekeit.

 

Szervusz, Sándor! Bemutatom neked

a szabadságot: egy fekete nő

a televízióban a Proud Maryt

énekli talán, és mindegyik

dobverés egy becsapódó golyó,

egyre halkuló dobbanás a szívben.

Azon a lőporszagú karácsonyon

Tina Turner veri a sortüzek

ritmusát – meg kéne ismerkednetek!

 

Az Úr lelke menedéket keres.

A Libertăþii utca huszonnyolcban

ezentúl mindig felöltözve alszunk.

Nagyapámmal elmegyünk a kútig,

aztán a térre ki, majd vissza. Csupán

vágtatásnyi idő az utca hossza.

 

Valaki megáll a kerítésen túl,

figyel, töpreng, hogyan válaszoljon

a föld alatti, tompa morajokra.

 

^[1]  Idézi Dávid Gyula és Mikó Imre a Petőfi Erdélyben című kötetben.