[2017. november]
Elsőként egy bokszerpofájú, izmos, sötétbarna kutya bújt át a kerítés alatt. Ásnia sem kellett, bőven volt hely a rozsdás fémrács és a döngölt föld között. A hidak meredeken emelkedtek az úttól a portákig, ezért nem igazították a kerítéseket a talajhoz. Rokit – ez állt a bilétáján – a gazdája kölyökkora óta minden alkalommal erősen hátba vágta egy bottal, ha a kerítésnek ugrott, ezért mióta megokosodott, egy méter távolságot tartott attól. Azt ugyan tudta, hogy alul kifér, de ritkán volt oka elmenni. Évente egyszer mászott csak ki az éj leple alatt, amikor a szukák tüzelése már igazán elviselhetetlenné vált.
Most dél volt, hétvége – az egyik olyan nap, amikor a parasztok mind a hűs szobáikban pihentek, nem zúgtak a rét felé a traktorok, nem dobáltak reklámújságokat a postaládába, és látogatóba sem érkezett senki. Most nem tűnt fel a hiánya, mert nem volt semmi ugatnivaló. Peckesen sétált az út közepén, nem lesunyt fülekkel és behúzott farokkal, mint azok az elszökdösött ebek, akik csak szaglászni meg árokba hugyozni mennek az utcára. Őket hamar el is kapták, hiszen a bezárt kutyák szemernyi együttérzés nélkül ugattak és ugattak, amíg be nem fogta valaki a szökevényt. Azért olyan nyomorult az utcán kódorgó kutya, mert előre tudja, hogy ki fog kapni, mégsem tud ellenállni az idegen gyep szaglászásának és az árva pitypangok jelölgetésének.
Roki nem félt. Izomzata olyan fejlett volt, mint az igazán kemény raboké, akik a börtönben minden szabadidejüket az edzőteremben töltik. Rövid szőrét helyenként hegek tarkították. Indulatos ember volt a gazdája, őt már megedzette az élet. A kutyák most sehol sem ugattak. Hamarosan egy kis zsemleszínű pincsikeverék, Picúr szaladt utána apró lábain. Pofája torz volt, egyik alsó szemfoga kilógott a szájából. Egy alomból származtak a szülei. Míg Roki lassan sétált, Picúr lábai sebesen jártak. Nem kérdezte, csatlakozhat-e, csak követte a méltóságteljes állatot.
Pár házzal odébb megtorpantak. Emberi hang szűrődött ki az egyik háztól. Az öreg hentes felesége, Éva néni hallgatta a Bartók rádiót a kertben, amíg a férje lefeküdt aludni ebéd után. A rádió lent volt, Éva néni meg fent, a hegyoldalba vájt szőlősben. Amíg a két kutya állt és a Bartók rádió műsorát fülelte, a szemközti ház rozoga fakerítése felől zaj hallatszott. Egy hatalmas, lomha, fekete kutya próbálta átküzdeni magát rajta. Súlya alatt kifordult a kisajtó egyik sarka, és ott akart kijutni. Roki és Picúr nem segítettek, nem is tudtak volna, csak vártak, amíg Brúnó kikecmereg. Dús bundájából néhány csomó a kifordult kerítésajtó szálkái között maradt. Az óriás vidáman loholva sorolt be a pincsi mellé.
A főútig a réten vágtak keresztül, onnan pedig az út szélén baktattak tovább. Egyedül egy ideges természetű shar pei ugatta meg őket. Ugrált a kerítésnek, és minden egyes elrugaszkodásnál megperdült a tengelye körül. Nem kellett komolyan venni, születése óta gyengék voltak az idegei, és az óránként a házuk elé érkező pöfékelő szörnyeteg teljesen az őrületbe kergette. Előttük volt a buszmegálló. Hétvégén csak kétóránként járt a busz, így attól sem kellett tartani.
A falu határát jelző táblához érve Picúr megállt, és visszafelé tekintgetett. Roki lihegve nézte őt, mert kimelegedett a kellemes napsütésben. A pincsi leült, aztán hátsó lábával megvakarta a füle tövét; csípte egy kullancs. Brúnó egy másik tábla tövébe vizelt, amin a falu neve állt rovásírással. A déli napon megszomjazott, ezért elindult arra, amerről a közeli halastó szaga terjengett. Roki követte, de Picúr ülve maradt. Mikor már csak messziről látta őket, keservesen tutulni kezdett. Először egy-két falubeli kutya csatlakozott hozzá, aztán hamarosan az összes csatlakozott a vonyításhoz. A kórus hallatán Roki rohanni kezdett, nem a tó felé, hanem ellenkező irányba, át a mezőn, minél messzebb a falutól. Brúnó zavartan bámult utána. Túl közel volt a tó, ő inkább a szomját ment csillapítani. Ahogy rálépett a murvás útra, ami elválasztotta őt a horgászhelyektől, egy hangtalan terepjáró lámpájának csapódott a feje. Nem érzett semmit, azonnal kimúlt.
Picúr sötétedéskor ért haza, mert még sokáig sírt a falutábla alatt. Hazaérve az idős nő, aki tartotta, felemelte és összevissza csókolgatta. Azt hitték, örökre elveszett. Végül engedték, hogy aznap éjjel odabent aludjon a kanapén. Nagy sokára hunyta csak le a szemeit, kilógó fehér foga világított a sötétben. Brúnóról álmodott, arról, hogy megpróbált visszamászni a félig kidöntött kerítésen, de akárhányszor rugaszkodott neki, súlyos teste, vastag bundája visszahúzta. A szálkák csomókban húzták le róla a szőrt. Amikor egészen meztelen lett, már nem Brúnót látta, hanem Rokit. Roki azonban nem ugrált, csak nézte őt, fenyegető szemekkel. Már éppen rávetette volna magát, hogy egyetlen harapással elroppantsa gyenge, enyhén torz gerincét, amikor Picúr felébredt. Soha többé nem látta Rokit.
