Biciklire vágytam akkoriban, mert szabad akartam lenni, de Giacobella szerint a biciklihez sok idő kell, meg út is külön, nekem nem való a szabadság, még valami bajom eshet. Mindig ilyen filozofikus, ha nem akar valamiben engedni, vagy ha emlékeztettem, hogy erről a vidékről származott el a napfényes Itáliába, és nem fordítva, azért ismeri olyan pontosan az eldugott falvakat, ahonnan cégünk a sok népművészeti szemetet exportálta, míg be nem bukott, mert egy empire stílusúra átfestett tulipántos ládát egy ügynök Louis XIV.-ként próbált eladni Kínában.

Ezért költöztem a hágó alatti faluba, és mert nem ismertünk ott senkit, nem kellett magyarázkodni, Giacobellát viszont kedvelték az emberek, aprópénzért vette meg tőlük azt, amit különben eldobtak volna. A ház is ezért volt nekünk olyan olcsó, ott az erdőbe olvadó gyümölcsös mellett, ahol az országút felkapaszkodik a hegyoldalba. Szomszédunk nem volt, az arra járók érdeklődve néztek be az udvarra, azonnal látták, hogy mások vagyunk, mint a hágó körül hemzsegő újgazdagok, akik felvásárolják a kaszálókat, nagy házat rittyentenek rá, flekkeneznek kétszer, majd megpróbálnak túladni rajta, hisz nincs itt semmi érdekes, csak egy rossz sípálya, kismillió hektár letarolt erdő és az örökös rossz idő. Mi sem akartunk itt semmit, eltűnni csak a világ, de legalábbis a magunk szeme elől, ezért is hoztunk annyi tartós élelmiszert, hálózsákokat meg seregnyi túlélő cuccot. Tükör se legyen, suttogta Giacobella, mikor végre megtaláltuk a tulajdonost, aki sokáig szabadkozott, hogy szemét van bent, mióta meghalt az öreg Weiszmolnár, senki nem takarított. Leszámoltuk a pénzt, szerződést nem írtunk, hogy majd ráér később, és egyáltalán, ismerve a környék rendezetlen telekügyeit, nem kizárt, hogy a név szerinti tulajdonos a gorlicei áttörésnél esett el, hát ahogy eddig ellaktak benne mások, mi is megleszünk. Giacobella igazi műtörténészi buzgalommal kísérte ki az emberünket, aki a harmadik pohár Jack Daniel’s után nagyon beszédes lett, és az összes török, tatár, román és orosz betörést el akarta mesélni, mert mindig ezen az úton jöttek a hadak, és mióta leaszfaltozták, már két teherautó is a gyümölcsösben landolt, olyan veszedelmes ez a kanyar, egyik sem szállított benzint vagy propán-butánt, szerencsére…

Senki sem tudta, hogy évek óta mindig megcsodáltuk ezt a házat, valahányszor erre autóztunk, és jelentőségteljesen néztünk össze mindig, ha megvolt még a füves udvaron a cérnavékony, ívelt ösvény, ami a kaputól a tornácig, onnan meg a rozzant csűrig vezetett, hogy a nagy kidőlt-bedőlt kapun túl elvesszen a gazos kertben; megvolt a kút, amelyből kézzel lehetett meríteni, a tornác előtt a hatalmas favágótőke, amelynek az oldalát esős időben laskagomba csokor lepte el; megvolt a tornácon a nagy fehér kutya, amelyik mindig ugyanott, mindig ugyanúgy összegömbölyödve feküdt, és megvolt az a hatalmas faragott hintaszék, amelyik úgy állt a keskeny pitvarban, mintha éppen most szállt volna ki belőle a gazda, még a somkóróval illatosított pipadohány füstje is ott lebegett az eresz alatt. Giacobella mindent pontosan tudott a hintaszékről, kimondhatatlan nevű fából készült, ami keményebb, de sokkal könnyebb a somnál, hamvasbarna színű és fényes, mint a csont, pácolni, lakkozni, festeni sem kell, szú nem eszi, penész nem fogja, egy kihalt indián törzs földjéről származik, és nem azonosította senki, csak mikor a törzset végleg elpusztította egy járvány, akkor kezdték el keresni, azóta is hiába, olyan ez, mint amikor a Szoloveckij-szigetekről elűzték a szerzeteseket, és az általuk századokon át halászott heringek is örökre eltűntek. Így magyarázta nekem ezt Giacobella több ízben, aztán bemutatta, hogy ez a fa, melyből a hintaszéket faragták, emlékszik arra, aki benne ült, most leülök ide pár percre, mondta, azután felállok és kimegyek az udvarra, de neked olyan érzésed lesz, hogy még mindig a székben ülök, vagyis hogy ül valaki benne, eltart ez egy-két óráig vagy esztendeig is, ha bejön valaki az udvarra, azonnal megérzi. Igen, mi is ezt éreztük mindig, amikor befordult az autónk a kanyarba, és megpillantottuk a szürke faházat.

Akkor már halódott a kapcsolatunk, untam az áradozásait, az állandó lelkesültségét, hisz mindenbe belebuktunk, amit együtt kezdtünk el, nagyszerű ötletek, jó üzleti tippek, ígéretes kezdetek, aztán mindig ugyanoda értünk: sehol semmi, csak a rengeteg elpazarolt energia, az állandó rohanás vagy bujkálás a hitelezők elől, és ezek a történetek a beszélő kutyáról, a táncoló heringekről meg az emlékező székről. Nem érdekelt már, hogy mennyiért kelt el egy épp ilyen darab valamelyik londoni aukción. Nekem egy ócska hintaszék volt, megvettünk érte egy egész házat, amelybe előbb vagy utóbb bele fog rohanni egy csordultig teli ciszterna. Tengeribeteg vagyok a hintaszékben, mondtam neki, mikor láttam, hogy igaza van, egészen különleges alakú szék, olyan, mintha benne ülne mindig valaki, tényleg olyan, testmeleget áraszt, nyilván azét, aki legutoljára ült benne, de nekem semmi kedvem ehhez, sok vagytok nekem, te és a kísérteted vagy az öreg Weiszmolnár szelleme, és az összes bolond, aki ebben valaha is ült, ez a szék a hágón túlról való, a szanatórból, amit szétlőttek az oroszok a háborúkor, bennégett az összes vérbajos idióta meg egy fél hadikórház, ami pedig megmaradt, azt széthordták a környékbeliek. Vidd ezt a széket, vegye meg egy hülye, legyen kísértet neki a házában, jó pénzért.

Szép, okos, bonyolult nő volt Giacobella, fellélegeztem, amikor másnap reggel az átveszekedett éjszaka után kigördült az udvarról az ormótlan terepjáró tetejére kötözött hintaszék, amelyben mintha még mindig ülne valaki. Egy biciklit kezdtem el tervezni aprólékos gonddal, egészen rám szabott, különleges járgányt, és ez minden erőmet lekötötte, közeledett a szabadság. Nem is vettem észre, hogy kisodródott a kanyarban egy hatalmas teherautó, csak akkor eszméltem fel, amikor a fél gyümölcsöst letarolva, enyhe koccanással állott meg a ház oldalában. A sofőr egy ideig riadtan bámult ki a szélvédő helyén, be az én kormos, poros ablakomon, még intettem is neki, hogy mi van, csak nem erre visz az út? Gyűlölködtem és átkozódtam Giacobella miatt, hogy elkergettem, és milyen könnyen el is ment, milyen hülye vagyok, és egyáltalán, nem akart sikerülni a rajz, oda van a szabadság. A sofőr könnyedén fellépett a műszerfalra, erősen benyomta az ablakot, és elordította magát, hogy meneküljünk, mindjárt felrobban az egész! Mint az atom, gondoltam, de nem robbant fel.

– Kell ide állítani egy keresztet – mondta napok múlva a román pap, miután a rendőrök, tűzoltók, tévések meg a természetvédők elvégezték a dolgukat, én pedig nekiláttam, hogy a kitört gyümölcsfákat eltakarítsam. Mióta nem ül kint az öreg Weiszmolnár a tornácon, senki nem őrzi ezt a kanyart, előbb vagy utóbb szörnyethal még valaki. Róla kell majd elnevezni a kanyart, magyarázta, ne felejtsem el megtudni a nevét, újabban a rendőrök nem szabad elmondják.

– Sosem ült kint senki a tornácon – mondtam ingerülten, mert nem volt kedvem beszélgetni.

– Volt egy szék – mondta a nagyszakállú pópa, és olyan furcsa lett a tekintete, mikor elindult a letarolt fák között egyenesen a ház felé, de látta már messziről, hogy nincs a szék a helyén, tényleg igaz, amit meséltek a faluban, elvitte a doamna magával…

Pár nap múlva fel is állítottuk a keresztet az átszakított szalagkorlát helyére, a pópa megáldotta, felszentelte, ahogy annak rendje és módja, én pedig utólagos engedelmével kifüggesztettem az alumínium Krisztus lába alá egy táblát, ELADÓ HÁZ, és egy kis vörös nyíl jelezte, hogy a meredélyen kell behajtani vagy legurulni. Nem is volt azután baleset nagyon hosszú ideig.

Nem tudom, hogy mennyi idő telt el ezután, több év is lehetett akár vagy csak pár nap, mindenképpen eseménytelen időszak lehetett, mert semmire nem emlékszem, csak arra, hogy egy reggel, nyár vége lehetett vagy kora ősz, a postás állt a düledező kapu előtt és hallózott, mintha telefonálni akarna, de rossz a vonal. Csodálkoztam is, hogy miért nem jön be, de ő szabadkozott, hogy a postásokat mindig megugatják a kutyák, mert az egyenruhának számukra kellemetlen a szaga, a rendőrök meg a vasutasok is így járnak, szóval fél a kutyától. Nincs itt kutya, mondtam, nekem is alig van mit ennem, teljesen kimártom a halkonzerves dobozt és a májkrémet, jöjjön be vagy mondja meg, mit akar, de ő nem akart bejönni, csak lobogtatott valami fecnit, hogy csomagszelvény, és amikor kimentem a kapuig, hogy elvegyem tőle, nagyon óvatosan és lassan kellett mennem, mert a magasra nőtt fű harmattól volt nedves, nem akartam térdig vizes lenni, a postás azt mondta, csomagom van, ez már a sokadik értesítés, és ha nem volna olyan dög nehéz, pontosan így mondta, egyébként teljesen és botrányosan szabályellenes ekkora és ilyen nehéz csomagot feladni meg kézbesíteni is, tehát ha nem olyan dög nehéz az a csomag, régen visszaküldték volna már, de így nem lehet, mert az is szabályellenes, tehát ha a mai szent napon nem megyek érte, átkerül a talált tárgyak osztályára, márpedig jegyezzem meg, de vehetem akár fenyegetésnek is, az elmúlt tizenhét évben senki semmit nem talált, szóval ha nem megyek a csomagért, kidobják a szemétre...

Átvettem a szelvényt, és láttam azonnal, hogy Weiszmolnár névre szól, mint a nyugdíjbárca, mondtam volna is a postásnak, hogy ez sem én vagyok, de akkor már messze járt, a kert irányából egy hatalmas fehér kutya bukkant fel a cérnavékony ösvényen, és kettőt csaholva, egyenesen a kapunak tartott, mellettem feltámaszkodott a roskatag kerítésre, és hosszan nézett a postás után, azután összegombolyodott a tornácon, és nagyon sokáig nem mozdult. Rossz vicc, gondoltam, a csomagot Giacobella küldte egyenest Londonból, biztosan rosszul megy sora, eszébe juthattam és gúnyolódik. Mióta elment, nekem egyszer sem jutott eszembe, tehát jól vagyok, gondoltam, és minden okom megvolt ezt feltételezni, mert valahányszor végig kellett mennem a falun, bár ez nem történt gyakran, az egymás után sorakozó csapszékekben mindig találtam ismerőst, aki egy-két pohár köményest vagy sört fizessen, kedélyesen elbeszélgessen az időjárásról, a munkáról, a politikáról és megannyi fontos dologról, amelyhez nálamnál jobban értenek az emberek, de azért a véleményem természetesen számít. Kellemes hegyi falu volt ez, nyíltszívű, őszinte, egyenes emberek, akik mindig a véleményüket mondják, és mindig pontosan azt gondolják, amit éppen gondolnak, és ha pokolba kívánnak valakit, leszúrják egyszerűen, vagy lecsapják a fejét az erdőn, ha nem akarnak felesleges tanút.

A düledező vasúti raktárban várt rám a csomag, a postatiszt unottan intett, hogy ott van hátul, de arra már nem volt hajlandó, hogy kijöjjön az irodájából, és nem kellett aláírnom semmit, csak vigyem el, még ellopják és aztán rajta keresik, olyan nagy értéket jelöltek be a szelvényen, hogy annyi pénz nincs is. Két méter hosszú, keskeny, magas kartondoboz volt, de korántsem olyan nehéz, mint számítottam rá, csak nem volt jó fogása. Az egész állomás odacsődült, amikor elkezdtem kibontani, és a peront ellepte a rengeteg csomagolóanyag, a habszivacs meg a sok négyzetméternyi hólyagos fólia, még az utasok is nekiálltak lelkesen pukkasztgatni, mert ennyit egyszerre kevesen láttak eddig. Nemsokára ott állt a lelkes tolongásban egy igazi, vadonatúj bicikli, amilyen szépet és finomat soha senki nem látott, mert ilyen bicikli nem is volt még addig a világon, hiszen a prospektusból elolvastam, hogy ezt signorina Giacobella készíttette, személyesen az én egyedi testméreteimhez igazítva, a legnemesebb anyagokból, hogy könnyű, erős meg tartós legyen, és végtelenül sorolta a többnyelvű brosúra ezeket az anyagokat, de nekem igazából a vázon akadt meg a szemem, amely fából volt, abból a legnemesebb, emlékező fából, amelynek lelőhelyét egy mára kihalt indián törzs tudta egyedül. Csak egy bicikli, jegyezte meg lemondóan valaki a tömegben, amikor a csomagolóanyag már nem szolgált több szórakozással. Tudtam én addig is, hogy errefelé a bicikli csak annyit ér, mint a francia irodalom vagy Mendelssohn-Bartholdy összes zongoraműve, a jelzettnél gyorsabban játszva, nem is csoda, annyi lapos terület sincs, ahol egy futballmeccset lehetne játszani, és a jó hegyvidéki ember tudja, ahhoz, hogy valami legördüljön, előbb fel kell vinni a hegyre. De azon az őszi délutánon a szívem egészen el volt telve, hogy signorina Giacobella rám gondolt, és milyen pontosan tudja a testméreteimet, mi mindenre nem figyelt szeretkezés közben, néha még talán jegyzetelt is…

Nagyon sokáig állt a tornácon a bicikli, egyetlen-egyszer ültem rajta, amikor hazahoztam, nem akartam végig tolni, és döbbenetes volt a pedálozás, annyira könnyen ment, hogy az állomásról egyetlen verejtékcsepp nélkül értem fel a házig, pedig többnyire gyalog is keserves az utolsó száz méter, főleg a hosszú kocsmázás után. Soha nem ültem ilyen finom biciklin, és tudtam, hogy ez minden bizonnyal Giacobella újabb mesterkedése lehet csak, ilyen kerékpár nincs is, az űrtechnológia, az emlékező fa, az intelligens karbonszál mind ugyanarról szól, megint hatalmába akar keríteni, hiába szabadultam meg tőle, és nem hittem komolyan, hogy örökre, bűnös viszony volt, előbb a titkára, majd a társa, végül a szeretője lettem, egyszer meg is akartam ölni. Arra gondoltam, hogy eladom a biciklit, most már úgyis szabad vagyok, van idő és külön út is bőven. Fel is mentem a feszülethez, hogy kiírom a ház alá fényvisszaverő festékkel, BICIKLI ELADÓ, de olyan szánalmasan hatott az egész, hogy letettem róla, a ház iránt sem érdeklődött soha senki. Az is eszembe jutott, hogy kiviszem az egyik kanyarba, hátha ellopják, vagyis azt hiszi valaki, bementem az erdőbe vizelni vagy gombászni, de aztán meggondoltam magamat, ilyet egy ajándékkal nem lehet, és nem is szabad. Át lehetne talán rokkának alakítani, megveszik a hülye turisták, mint a csomagolt medveszart. De nem csináltam semmit, és ez végzetes könnyelműségnek bizonyult.

Október vége lehetett, errefelé már havazni is szokott ilyenkor, szerencsére nem marad meg, de van mindig valami észbontó az első havazásban, akkor is, ha csak sóhajtanak az emberek, hogy milyen messze még a tavasz. Hideg szél kergette azon a hajnalon a nedves hópelyheket, befújt az ajtó alatt, be a padlásra a zsindelylapok között, és amikor kijöttem reggel, a kutya is úgy össze volt gömbölyödve, hogy csak fele akkorának látszott mint máskor. A nyírfaseprűvel dolgoztam az erkélyen, a kutya gyorsan besurrant a házba, nem kergettem ki, mint máskor, siettem, hogy felmelegedjek. A bicikli útban volt, félre akartam tenni, hogy a kerekek mögött is el tudjam seperni a havat, amikor arra lettem figyelmes, hogy a rúdon, jó kétarasznyi helyen nem áll meg a hó, pedig nem értem hozzá, az egész alkotmányt mindenütt egyenletesen lepi be a fehérség, a küllőkön meg a féksodronyon megolvad, és finom szivárványló cseppé fagy minden újabb súlyos hópehely. Mintha csak az imént szállt volna le valaki a rúdról, ahogy a nagyobb gyerekeket vagy a lányokat szokták vinni. Ösztönösen markoltam meg a rudat, és a seprűre fagyott kezem valami régi, kellemes melegséget érzett, pontosan olyat, mint Giacobella combja volt hajdanán, amikor azt a feszes, puha melegítő-nadrágot hordta kocogáskor. Semmi kétség, még a bőrének is éreztem az illatát, meg azt a dezodort, amit csak ő használt. Ott ült signorina Giacobella emléke a bicikli rúdján, és nekem olybá tűnt, mintha egész testi valójában megjelent volna, elengedtem a seprűt, és csak támaszkodtam a biciklikormányra, csak öleltem a semmit, és kis híján felpattantam rá, hogy abban a havazásban elinduljak neki a havasoknak és az egész világnak, hogy megtaláljam, vagy csak öleljem sokáig az emlékét, mint egy darab fát. És még azon se gondolkoztam, hogy ki lehetett az, aki a rúdon vitte, mint egy nagyobb gyermeket vagy jókedvű kisasszonyt. Attól a naptól a kutya és a bicikli bent aludt velem a házban.

Híre jött aztán, hogy a hágón túl, a régi fürdővároskában újra fognak építeni néhány épületet, idegen földi emberek vannak a dologban, éjjeli bátort keresnek őrző-védő feladatra, mert a munkások félnek a telepen maradni, sokan égtek bent a régi szanatórban. Többen mondták, hogy nekem való munka volna, mert nem kell csinálni semmit, és közben arra gondolhatok, amire csak akarok, szóval a főnökségnek nem volna kifogása, ha bármire gondolnék közben, mert egy ácsnak, kőművesnek vagy könyvelőnek ugye nem lehet akármire gondolni, de egy őrnek még jó is, ha egyáltalán gondol valamire, a kísérteteket is távol lehet így tartani. Eszem ágában sem volt dolgozni, de úgy tűnt, az utolsó szép őszi nap virradt fel, és szerettem volna sokáig Giacobellára gondolni, de nem sikerült, valami hülye pasival fetrenghet, olyankor szokott így eszembe jutni, ahogy a fog nyilallik a hideg vízre. Kíváncsi is voltam, hogy az emlék vajon tényleg nehézzé teszi-e a dolgokat meg az ember szívét-lelkét, vagy ez csak amolyan irodalmi trükk, melyre ezen a vidéken semmi szükség már.

Még sohasem jártam a hágón túli városban, mesélik, hogy vannak ott mindenféle gyógyvizek meg egy jó vendéglő is. Három órát tekertem fölfelé a reggeli hűvösségben, és még soha nem éreztem ilyen könnyűnek magamat, olyan volt, mint a szabadság, és tudtam, hogy lefelé még olyanabb lesz. Halkan surrogott alattam a kerék, ahogy az aszfalt szemcsézetén kapaszkodott, néha jött csak szembe velem egy-két személyautó, az enyém volt az egész út, kényelmesen levághattam a kanyarokat, vagy éppen átmehettem a hosszabb ívre, ha kellett. Egyenletes tempóban értem el a fenyőövezetet, hidegebb lett és komorabb minden, a páfrányok már egészen sárgák voltak, és mély, súlyos csend volt. A hágó előtti utolsó hajtűkanyarban egészen sűrű ködbe kerültem, mintha apró jégtűk szúrták volna az arcomat és a tüdőmet, de aztán eloszlott hirtelen a szürkeség, és ott volt a lapos fennsík a régi menedékházzal és a rengeteg otromba rikító villával, sziklakerttel és ciprussal, szökőkutat most egyet se láttam, nyilván a közelgő tél miatt nem üzemeltették őket. Giacobella emléke végig mozdulatlanul és illatosan ült a rúdon. Fázom, gondoltam, mikor a lejtőn elindultam, és a szél elsodorta, valahol mögöttem lobogott, csapkodott, mint egy elszabadult zászló.

Nem volt étterem nyitva, és nem volt munka, meg nem volt semmilyen építkezés, ahova éjjeliőrt keresnének vagy bármikor kerestek volna. Egyetlen piros-fehér szalaggal kerített munkagödör ásított az erdő szélén, lakókonténer is volt a partján, benne kórházi vaságy meg egy kihűlt dobkályha. A régészeti leletek nem látszottak a gödör alján felgyűlt zöldesvörös ásványvízben. Pompás színeket öltött az alkonyat, és a kocsmában sok finom vodkát ittam, és még több fenyőszörpöt hozzá, citrommal és szódavízzel. Arra vártam, hátha történik valami, vagy belenyugszom abba, hogy ma már semmi nem fog történni. Van egy szoba fent az emeleten, rázott meg a kocsmáros, amikor másodszor vagy harmadszor is elaludtam, pedig nagyon jelentős futballmérkőzés ment a tévében, egy sárga trikós csapat játszott a fehér trikósokkal, nem igaz, hogy ilyen sportembert, mint én, ez egyáltalán nem érdekel, dohogott elnézően vagy leereszkedően, biztos, nőre sincs szükségem, tette még hozzá, ez viszont már egészen lesújtó ítélet volt. A manzárdszoba hideg volt, kissé korhadt szagú, valahol az épület faszerkezetét rágta az idő micéliumhálója, és mintha állandóan rengett volna az egész, ahogy az régi faházaknál szokott, ha nehéz lábbelivel járnak, csapkodják az ajtót vagy sikoltoznak. Még soha nem aludtam olyan mélyen, mintha nagy tűz mellett feküdtem volna egy kényelmes nyugágyon vagy hintaszékben, a hátam mögött és a fejem felett illatos lombsátor, szemben pedig a lohadó tűz, amely közelsége ellenére sem perzsel, csak melegít.

Egészen világos volt már, amikor frissen és kipihenve pokrócaim alatt felébredtem, hideg volt a szobában, az ablak rendesen be volt fagyva, látszott a lehelet, a hegynek ez az oldala sokkal zordabb, mint a másik. Mielőtt kiléptem az ajtón, egy ütött-kopott hintaszéken akadt meg a szemem, amelyet szinte egészen elfedtek a molyrágta plédek. De aztán felismertem a fájáról vagy az alakjáról, volt rajta pár karcolás meg égésnyom, és egyszer valaki szegeket vert belé, és bordó viasszal cseppentették le. A kocsmárost egészen meglepte az a hirtelen felindultság, amivel a hintaszék iránt érdeklődtem, vizslatóan az arcomba nézett, de nem voltam számára veszélyes. Nem égett le semmi, rázta a fejét, nem volt itt még háború se, ideje volna pedig, hogy valaki rendet csináljon. Csak kidobálták a berendezést, amikor valamelyik fejes megunta, mindig így van ezekkel. Pedig micsoda jó hintaszékek voltak, mint amilyen a szanatóriumban kell, hogy a lányok kényelmesen bele tudjanak ülni a karóba, ne zsibbadjon el tőle a lábuk, és ringatózás közben senki ne essen hanyatt, meg ne bukjon orra, mondta a kocsmáros, de én nem vártam meg az előadás végét, egy órát kellett bicikliznem fölfelé a hágóig, és aztán félóra suhanás a teljesen kiengedett fékkel, levágott ívű kanyarok, néhol megvillan a szürke aszfalt mélyen a sötét erdők között, ilyen lehet az igazi szabadság, nem kell hozzá külön vett idő, sem pedig út. Egyszer még visszapillantok, hogy Giacobella emléke nem maradt-e nagyon le mögöttem, és egy pillanat múlva úgy csapódom neki a felfelé araszoló húsztonnásnak, hogy észre se veszem. Weiszmolnár-kanyar, ez lesz a hely neve, miután a pópa ide is felhoz egy keresztet, és a biciklis oldalképem emléke örökre a szürke ház tornácába ivódik, csak a nagy, fehér kutya érzi már, de nem tudja pontosan, hogy mi az.