[Látó, 2010. október]

– Olyan szagod van, mint egy szajhának – morogta Minel Ádám a fülembe, és legördült a testemről.
Legördült véglegesen, megmásíthatatlanul. Soha többet nem hált velem, s nem elég ez, meg is halt, engem pedig itt hagyott, szabad prédájául e szajhaszagú világnak.
Tűzzel és vassal irtottam aztán ki minden hozzám közeledő hím igaz érzelmeit, miközben attól rettegtem, hogy a szívem helyén egy üszkös csóva marad, és nem fogok szeretni többet soha senkit. A fiamon kívül.
Szajhaszagom pedig egy színésztől lett. Megfertőződtem ezzel az illattal. Melyet a testem vadul ereget magából. Pedig én már senkit sem akarok elcsábítani. És csábulni sem kívánok. Az én időm lejárt, akár tetszik, akár nem. De nem is bánom.
Ma pakolásztam egy kicsit a szekrényem aljában. A fiam szerint a legszebb ideje kidobni ezt a kivénhedt bútordarabot, amelyet a Minel-tanyáról cipeltem ide jó ötven évvel ezelőtt. Nem is tudom. Akár meg is válhatnék ettől az ócskaságtól. Hiszen az én világomból már csak annyi látszik, mint egy süllyedő hajóból. Egy árbocdarab, rajta holmi foszlányokkal. Egy régi szekrény pedig semmiképpen sem gátolhatja meg ezt a süllyedést.
A fejemben viszont annál elevenebb minden. A szekrény aljáról előkotortam egy parfümös üvegcsét. A szajhaszagú parfümömet, amelyet ettől a színésztől kaptam, akit nem is szerettem, talán egy percig sem, de ő volt az első idegen ember az életemben, akivel összejöttem, és elhitettem magammal, hogy szeretem. Könnyű volt megszédülni. A színész behatóan udvarolt, azt mondta, szép a testem, s az arcomban van valami archaikus. Az évek távlatából persze ez vicces. Kicsit akkor is az volt. De ki kellett próbáljam, hogy mire képes a bennem lobogó tűz. Az ereimben vágtázó kis gyilkosok hada, a vágy szolgái. Hagytam, hogy elhatalmasodjon rajtam a kábulat. Egy idegen férfitest igézete. Miközben a szívem ütemesen, minden egyes dobbanásnál azt zakatolta, hogy nem érzek irányában semmit. Kusst intettem a nemes szervnek, és folyattam azt a hülye viszonyt, meg aztán megannyi hülye viszonyt, míg egy szép nap szerencsésen le nem szédültem a saját lelkem kör­hintájáról. Többé már nem varázsoltak el a testemben lüktető idegen húsok. Bár majdnem elégtem a saját magam állította áldozati oltáron. Mert ugye, aki a szakadék szélén táncol, bármikor beleszédülhet.

Ma van a hetvennegyedik születésnapom. Most már igazán illene vénasszonnyá válni. Fekete kendőt kötni, templomba járni, remegő hangon énekelgetni a zsoltárokat. Imádkozni az élőkért, de még inkább a holtakért. Hiszen a holtak birodalmába igyekezünk, ugye. Oda illene. A baj az, hogy sem a hangom, sem a kezem nem remeg, imádkozni sohasem tudtam becsülettel és mély beleérzéssel. És nem is igyekszem sehová. Előbb-utóbb úgyis vége szakad az életemnek. Hiszen már az is csoda, hogy még megvagyok. No, nem a betegségek miatt. Nincs különö­sebb nyavalyám. Csak a régi szerelmek tüze emészt. Újabb szerelemé csak azért nem, mert ezek a mostani férfiak elkerülnek engem. De mit is láthatnának bennem? Egy öregasszony vagyok, fonnyadt mellű-ölű banya. Ki láthatná bennem a tüzet?
Kérdezem ezt az én szerelmetes fiamat, az egyetlent, Minel Sault, hogy mit is gondol rólam, vén vagyok?
A fiam értetlenkedve néz, persze, hogy vén vagyok, hiszen már ő is kis híján hatvanéves. Mondom, jó-jó, Saul szívem, de szagoljál csak meg, vénasszonyszagom van? Mert attól igazán rettegek. És joggal rettegek. Az öregségnek szaga van. Mintha kivénhedt mirigyeink maguk termelnének holmi naftalint, hogy kiaszott csontjainkba s szikkadt bőrünkbe bele ne költsön a moly.
A fiam a nyakamhoz hajolt, az arcát egészen közel dugta, úgy, hogy megcsiklandozta a kulcscsontomat. És kuncog, kuncog, az egész testét nevetés rázza.
– Na? – kérdem, s várakozón rátekintek... öregszagom van?
– Nem, anyám, nem öregszagod van. Szajhaszagod van.
Minel Ádámot én megcsaltam. Megcsaltam aztán utána mindenkit. Nekem nem számított. A szívem csak addig fájt egy szerető után, míg színre lépett az újabb potenciális áldozat. Ádámért fáj a szívem, fájni fog, míg élek.
A hites uramat, kit nemrégiben temettem el, még akkor sem csaltam meg, amikor a bosszú heve, melyet hűtlenkedései szítottak, elemésztették szinte azt a maradék ép eszemet. Azért nem tettem meg, hogy vezekeljek. Ádámért. Most így vénen jöttem rá, hogy vannak olyan bűnök, amelyeknek nincs semmiféle gyógyszerük,  mindennemű vezeklés hiábavaló. A bűn okozta seb úgyis ottmarad, mint a billog a marhán.
A hasonszőrű bűnös lelkek vigasztalásául mondom viszont el azt, hogy vannak egyéb vétkek, melyek sohasem emésztettek, és nem is fognak soha emészteni, amíg élek. Most így vénen, s miután eltemettem azt a két férfit, akit meglehetősen hosszúra nyúlt életem, s szexuális pályafutásom (ha nevezhetem annak) alatt szerettem, elgondolkoztam azon, hogy vajon bánattal elegyes szégyennel vagy cinkos örömmel gondoljak-e vissza a Kezdetekre. Úgy döntöttem, hogy a derűs oldalon maradok. Örömmel gondolok vissza mindenre, és elfojtom magamban még az undort is. Ez a fajta derű csak azoknak a nőknek adatik meg, akik mintegy szajhaként működtek, de volt idejük, és főleg erejük áttérni, és megúszni. Meg­úsz­ni a lecsúszást és szétesést. Nekem sikerült. Az ár, amelyet fizettem, senkit sem ér­dekel, és ha nem csavarodok bele a vénasszonyos lelkizés indáiba, akkor engem is hidegen hagy. Az ár nem számít. Az ember csak akkor élhet sikeres életet, a lelkiekre értem főleg ezt a sikerességet, hogyha képes nagyvonalú lenni. És átsiklik a részleteken. És sohasem gondolkozik az áron, ha úgy érzi, hogy amibe belevágott, vagy amit eldöntött, megéri.
Viszont a legkisebb kételynél azonnal vissza kell lépni.
A Minel fivérek úgy döntöttek, közösen, hiszen közös javuk voltam, ingóságuk, ágyasuk, hogy elég volt a lazsálásból, ideje nekem is tanulni valamit. Úgy gondolták, hogy a női elme – kellő edzés és csiszolgatás után – egészen meglepő teljesítményekre képes. Egyetemre küldtek. Ádám, mintha csak érezte volna, hogy túl hamar enged ki a ketrecből egy félig szelídített vadat, szenvedélyesen szeretett az utolsó hetekben. Szavakkal nem kért tőlem semmiféle ígéretet, arra nézvést, hogy hűséges legyek. De szeretni úgy szeretett, hogy abból meg kellett volna értsem, a magáénak tart, visszavár, és szeret.
Én, az akkori buta liba, aki voltam, abból azt értettem csak, hogy a Minelek megunták a testem, melyből gyermekük is fogant. A gyermek megfelel nekik, kielégíti őket, én már nem kellek. A gyermek fiú, és a jelek szerint ugyanolyan csodabogár lesz, mint ők. Egy erdei zseni, aki rejtjelezett üzeneteket küldözget négy égtáj akadémiái és tudósai felé, aki a Nobel-díjat egy mosollyal elhárítja, akiről soha nem készül egyetlen fénykép sem, aki úgy tűnik majd el az idők süllyesztőjében, mint apám, a titokfejtő, akinek egy napon nyoma veszett.
Ádám nem érezte meg, hogy nagyobb szükségem van a testére, a fizikai jelenlétére most, mint bármikor. A nagy terv hevében, mely terv az én kiokosításomra irányult, s melybe Endrével együtt nyakig mélyedtek, nem vették észre, hogy rajtam újra felülkerekedett az a tízéves megriadt gyerek, akit az apja hurcolt ki ebbe az erdőbe, és aki innen soha többé nem akart elmozdulni. Azt mondták, vegyek erőt magamon, mi ez a gyermeteg gondolkodás, ez a gyengeség. Tizennyolc éves vagyok. Most kell egyetemre menni. Magamba szívni a tudást, elolvasni temérdek könyvet, kikutatni a titkok mozgatórugóit, s a titkok kémiáját, s közben titokban maradni. Megokosodni, megvilágosodni, aztán hazajönni.
Soha többet nem lett hazám. A Minel-ház, mintha megérezte volna, hogy a gazdáihoz hűtlen lettem, kivetett magából. Amikor először hazamentem – a színésszel való szeánsz után –, a kilincs a kezemben maradt. A Minelek ajtója azt üzente: csak akkor jöhetsz be ezentúl, ha mi belülről kinyílunk.
Soha többet nem sikerült egészen kinyílni, sem nekik, sem nekem. Ez volt az én kiokosodásom ára, melyet önnön kezemmel szórtam el a semmibe, s egyúttal az is kiderült, hogy nemesebb feladatokra alkalmatlan vagyok.
– Nem lesz belőled soha jó titokfejtő, mert nem vagy jó titoktartó – mondta Minel Endre, mikor megkérdeztem, miért vetnek ki maguk közül, hiszen csak egy kalandom volt. Éppen ő mondta, hogy a világot meg kell ismerjem, lehetőleg az emberek által. És semmiféle titkot nem árultam el senkinek.
– De elárultad. Te magad voltál a titok – mondta Endre, és otthagyott.
Soha többet nem állt szóba velem úgy, mint annak előtte. A későbbi – meglehetősen korlátozott számú – társalgásunk egy guru leereszkedése volt a zakuszkát kavargató háziasszonyhoz. Eszmecserét csak a zoknik stoppolási módjáról folytattunk. Egyszóval kiiktatták maguk közül észlényi mivoltomat. Ádám nem hált velem. Endre annál nagyobb kedvvel. De a szerelmükből soha többet nem adtak.
Ott kellett volna meghaljak az ezüsterdő rejtekében, a gyémánterdőm közepében. Csontjaim az Ádám csontjaival kellett volna elkeveredjenek egy mohás fenyő tövében. Ehhez képest itt ülök, hetvennégy évesen, komolytalanul cigarettázom, és szajhaszagom van továbbra is.