[Látó, 2009. október]

Á la Berne

Ha számon kérném elrabolt időmet,
záporozna a sok jóindulat.
A válaszokból rögvest kiderülne:
mindenki az én javamat akarta.
De én tudom, hogy az időmet elrabolták.

Fehérített mosolyfelhők üzennék:
javamra történt minden, ami megvolt.
Rettegések raját felém nem küldte senki,
idegrendszerem terméke volt mindez,
mit unalmamban csak úgy kitaláltam.

Ha számon kérném elrabolt időmet,
felháborodott hangok követelnék,
hogy kérjek azonnal bocsánatot
mindazoktól, akik tennivalókkal
kötelezettségekkel szolgáltak nekem.

Ha számon kérném elrabolt időmet,
felnőtt jönne, kérdezné: ki vagyok?
Kié lett volna az a perc, az óra,
amelyről azt mondom, hogy elrabolták.
Megnyugtat: neki minden perce megvolt.

Harsognak a fejemben, nincsen módom
a jó szülőket távol tartani.
Anyám szól: mért nem éltél boldogabban?
Apám szól: mért nem éltél hasznosabban?
Hiába magyaráznám, hogy nem volt rá időm.

Mert nem érdekli őket semmi magyarázat.
A gyermek sír csak bennem egyedül.
A ráció sarokba állította, ő pedig
Simogatásra vágyik, jó szavakra,
játszani akarna, de idejét elrabolták.