[2016. március]
Csirkésné ecettel borogatja a melleit. Az egész folyosó bűzlik a szagától. Potyognak a könnyei, az izmai nem záródnak úgy, néha fehérneműjébe csorog a vizelete. Betétet nem használ, zavarja vattához szokott testét. Gyereke csak volt. Kiesett a vonatból, mikor utazott haza a kollégiumból. Férje is csak volt, harmadjára sikerült megölnie magát. Nem tudta feldolgozni a fia halálát. Rákja van a mellében. A kórterem kétszemélyes. A magányos asszonyokat egymás mellé teszik. Csirkésné egy másik özvegyasszonyt kapott maga mellé. Az előzőt úgysem állta, még jó, hogy csak egy hétre jött a szanatóriumba. Állandóan a férfiakat hajkurászta, az egyik nap még egy tolókocsist is felhozott. Odavagyok magáért, a fekete hajáért, egyetlenegy szaváért, mosolyáért. Ezt kellett mondani a vén villámkujonoknak. És mosolyogni. Protézissel, fogatlanul, hiányos fogazattal. Mindegy. Kovácsnénak vörösre volt festve a haja, és a rúzs, mint az ételmaradék a fogán és a fogai között, aztán kiment a szájának a vonalából, fel és le és a csücskén megerősítette ráncait. Nagy gesztusokkal hadonászott, ha beszélt, nagy hasa kilátszott, amin egy függőleges és egy vízszintes heg volt. Az egyik az epe, a másik a méh. Kipakoltak, te bepakolhatsz, mondta, kuncsaftjainak már kevésbé romantikusan. Kellett a verbalitás perverziója, ebben a korban nincsenek nagy numerák, még kicsik is ritkán, csak az illúzió, a megszokás, a lehetőség, az életé, egy másik testé. Minden nap volt, aki Kovácsné mellé akart bújni. Maga az utolsó prostim, mondta az egyik vén fasz, akiben még Csirkésné is látott valami kicsi sármot. Másnap meghalt. Infarktus. Kovácsné utolsó napja volt a kórházban. Aznap nem evett. És férfit sem fogadott. Legalább nyugtom lesz, mondta ekkor Csirkésné, akit nagyon zavart Kovácsné természete, és minden este azon kapta magát, hogy ő is szívesen befogadná valamelyik fogatlant az ágyába. Olyan rég aludt már egy másik testtel. Mi van abba’? Nyugtatta magában a zavart. És még nagyobb adag ecettel áztatta be a pelenkát, amit hatalmas rája melleire tett. Ha a férfiak pacsulijával nem keveredik az ecet, akkor legyen jó erős ecetszag. Nesztek, örült Csirkésné. Szagoljatok. Az új szobatárs előtt egy nagy kendős asszony is volt nála. Mondta, már a küszöbről. Jaj, édes csillagom, aranyom, nyalom a száját, hát, de büdös maga, én ide nem jövök, doktor úr, vigyen innen, megfullok. Addig sipított az asszony, míg máshová került. Délután jött egy másik özvegy. Jó napot kívánok, Dánielné. Napot, válaszolt Csirkésné, és várta, hogy majd fintorog, krákog, megjegyzést tesz az új asszony a szagára, de semmi. Csalódottan borult magába. Eszébe jutott az apja, akinek levágták a lábát tövig, cukorbaja olyan komoly volt már. Péntek van, ugrott be neki, meg kell játszani apja lottószámait. Mielőtt meghalt, azt mondta neki, lányom, édes, kis rüheske lyányom, én nem tudok rád hagyni semmit örökül, csak a lottószámaimat, átadta a számokat, és a másik szombaton már nem élt. Meg kell játszani a számokat. Sosem mulasztja el. Csirkésné kiborul magából. És mézes-mázasra vált. Ó, édesem, mit is mondott, hogy hívják. És felült. Dánielné, válaszolja a szobatárs. Mikor halt meg a férje? Dánielné valami kis kaviccsal játszik. Nem csúnya asszony úgy, mint általában az özvegyek. Hagymaszínű púder az arcára nem is illik. Kék szeméhez, fekete hajához, amiben alig van ősz szál. Elitta a máját. Hát, mind iszik. Az összes ember. Mondja Csirkésné. Ez a szeretőjével ivott. Két hónap múlva ő is meghalt. Tele volt lyukakkal mindkettő mája. Mint a szita, úgy szétette az ital. Tudtam, hogy megcsal. Akkor is szerettem. Az építőipar tette tönkre. Pedig olyan jó ember volt. Jó férj, jó apa. Aztán egy vadállat lett, egy mocsadék. Én mégsem tudtam neki elfeledni azt a 30 szép évet. Így mondta Dánielné, folyt a szó belőle, mint itt mindenkiből, egy délután alatt megtudható 60–70 év fája, éle, jója, rossza. Meg azon túl mindenféléje. Ebből is dőlnek az évtizedek. Mondja magában Csirkésné. De ez sem kérdezi, hogy én hogy vagyok. Tulajdonképpen senki nem kérdezi meg senkitől, mindenki mondja magától, ha kérdezik, ha nem, akkor is magukról beszélnek. Csirkésnéről mindenki tudja, hogy mellrákja van, három hónapja jött, és ecettel borogatja óriási nyújtott tészta melleit. Csirkésné tüsszentett egyet. Facsarta már az ő orrát is az erős savanyú szag. Magát nem csavarja? Kérdi Dánielnét. Nem érzek szagokat. Harminc éve. Nem azt mondta, hogy konyhai kisegítő volt? De, pincér és trafikos is, mondja Dánielné. Ha be kellett ízesíteni az ételt, mindig engem kértek meg. Dánielné, mondta az igazgató úr, ezt a töltött káposztát maga ízesítette. Ha megtudják, hogy nincs szaglásom, ki is rúgnak, nem éreztem volna például a gázszagot. Mégis örültem, hogy nem érzem a szagokat. Lánykoromban megkeserítették az életemet a szagok. Pacsulik, izzadságok, gatyaszagok a szerelemben, hűtőszekrényszag a terhességnél, disznószag az udvarokon, moslékszagú kézfogások, rothadó fogak a beszédes szájakban, szarszag a kinti budiból, és sorolhatnám. Állandóan öklendeztem. Egyszer csak nem éreztem a szagokat. Valami orrsövényferdülés. Dánielné észre sem vette, hogy Csirkésné kiment a fürdőbe. Csak mondta a magáét. Csirkésné hányt. Mindig kihányta a sok nyomasztó történetet, amit hallott. Ezért sem beszélt magáról. Valahogy mégis mindenki tudta a történetét. Dánielné is mindent tudott. A halott gyereket és férjet, az ecetes pelenkát a mellein, a lottószámokat, és azt, hogy hetente csak egyszer beszél, ha muszáj, mert a lottószámokat meg kell játszani. Csak azt nem tudták, hogy hányni szokott. Ezt az egyet sikerült titokban tartania. Kijött a fürdőből, megigazította ősz, dauerolt haját, és erőltetett mosollyal mondta, aranyom, magának sem volt eldorádó az élete. Mindenkinek ezt mondja. Megkérhetném valamire, vegyen már nekem a földszinten az újságosnál egy lottószelvényt. Hozza már fel, bejelölöm a számaimat, aztán vigye már vissza, és érvényesítse a szelvényt. Rituálé, hogy egyhetest játszik, az is, hogy le kell küldeni valakit lottóért, aztán saját kezűleg kitölti és visszaküldi a számaival. Hátha valaki keze lesz a szerencséje. Miért nem megy le maga, kérdi Dánielné. Nekem is olyan fáradság ezzel a trombózisos lábammal, mint magának. Ha nyerek, magáé a tíz százaléka. Adok egy kis aprót is magának, és ígérem, csendben végighallgatom minden nyavalyáját. Úgyis járni akarok egyet, adja, mert később már nem mozdulnak a lábaim, ha akarom, akkor sem. Csirkésné kivett a retiküljéből egy kis átlátszó zacskót, abból fekete tárcáját, és odaadta a lottó árát és még egy kis aprót. Eddig még mind eltette a borravalót, ez is. Csirkésné émelygett ettől a nőtől is, pedig első ránézésre különbnek tűnt a többinél. Mikor az asszony kiment, megakadt a szeme az éjjeliszekrényen. A tetején egy kavicsszem. Odaragadt a szeme, nézte, csak nézte, és már nagyon régen érzett ilyet. A fia szemét látta benne. Csirkésné aznap már nem borogatott. Mikor Dánielné visszajött, kint ült a folyosón. Mindenki megbámulta. Sose jött még ki. Dánielné leült mellé. Visszaadta a cetlijét, amin a számok voltak, és az aprót is. Dánielné nem tudta, miért adta vissza, egész életében a borravalókból élt. De most visszaadta. Csirkésné visszavette az apróit. Morzsolgatta, mint a kapukulcsot régen. Ült, kérdezni nem tudott, nem is akart.
Dánielné mondta a magáét. Hisz szívességre, szívesség. Sokszor, ha meghallgatják az embert, fél egészség, ha van kihez beszélni. Zárásul bement a szobába, és kihozta a kavicsszemet. A férjem ezt hagyta rám. Bulgáriából hozta az egyik nyáron. Céges konferencián volt a kurvájával, ezt hozta nekem. Azt mondta, ez egy varázsszem, legyen mindig velem. Nagy szerencse ér engem egyszer, ha hűségesen hordom magammal úgy, mint ahogy feleségként voltam jó hozzá. Elérzékenyült, és már nem is lélegzett. Ennyi maradt mindenből, egy megkövesedett szem, aki, úgy érzem, mindig figyel. Csirkésné nem mert a szemre nézni, a fia szemét látta benne. Közben meg annyira akarta, hogy majd megbolondult bele. Kicsit már így is az volt, saját akaratból. De félt, hogy ezt nem tudja irányítani, rá-ránézett a kavicsra. Aztán nézte a kopott járólapokat a folyosón. Dánielné már egy órája mondta megállás nélkül, mindig ilyen árat fizet az lottószámaiért. Dánielné elfáradt. Ideje volt, gondolta Csirkésné. Bementek a szobájukba. Csirkésné valami égetőt érzett a mellkasánál, a nyelőcsövénél. A savam, mondja, és beveszi a savlekötőjét. Alig várta, hogy Dánielné letegye a varázsszemet. Mindig oda-odasandított rá. Esti vizit jött. Minden rendben, Csirkésné?, kérdi a főorvos, minden, doktor úr, csak a savam. Savlekötő van, van, már vettem is be. Minek van a társadalombiztosítás, ha csak a csótányok kiszámíthatók a kórházakban. Bosszankodott. És a nővér egy fegyvernek látszó tárggyal a homlokához ér. 36,5, mondja, és kimegy. Dánielné vérhígítót vesz be, és befekszik az ágyba. Az éjjeli lámpák fénye megvilágítja a hűtlen férj utolsó ajándékát. Csirkésné elalszik. Mint a disznósajtban a sertésszem, néz rá a kavics. Aztán a férje fennakadt szemét látja az akasztón. Később a fia szeme jelenik meg. Cukorhullást csinálnak Mikuláskor otthon. A fiút annyira elvarázsolja az égből hulló cukor, hogy nem látja, hogy ő a széken állva szórja a selyemcukrokat. Ámulva, szaladva, nevetve, sikoltva szedik az apjával az édességeket. Aztán az apja csonkolt lábából jön ki egy szem, az a szem pedig azé a katonáé, aki a háború alatt megerőszakolta. Felriad. Éjjeli két óra van. Keresi szemével a sötétben a kavicsot. Mint egy macskaszem világít rá. Megpróbál elaludni. Végre sikerül. Többé fel sem ébred. Elvitte a szíve. Nem is az ecetes rája mellei. Úgy ment el, mint Kovácsné után az a vén fasz. Infarktusban. Este bemondják a lottószámokat. Csirkésné számait. Dánielné megcsókolja a varázsszemet. És Csirkésné kezébe teszi. A szelvényt a bugyogójába, hisz mindennek szeme van, füle van és orra van, a pénznek pedig szaga.
A Varázsszem pályázatunkra érkezett novella.
