[Látó, 2010. április]

Most, hogy itt kering körülötte,
közelre sem és távolra sem láthat
ebben a sűrű havazásban.

Gondol tűzforrót, hideget,
indul Tom Vanguardot felkutatni újra
vízben, víz alatt
utazni egymagában.

Aprókat csobban, gyűrűzik a felszín.
Tengeren születő széllel jön intés, üzenet.

Betörni oda nem szabad.
Jobb volna nem kutatni
ott, ahol a csendet
már nem zavarja semmi.

Csak hadd pihenjen mozdulatlan
vízben, víz alatt.

Kristályok őrzik a helyet, ahol
elmerül. Örökre, úgy hihetni.

Tigrisszem, ametiszt, rózsakvarc.

Parsley, sage, rosemary and thyme –
áll még a vásár, biztat régi dal.

Csusszan hát észrevétlen
erekben, járatokban,
amíg felbukkan mégis újra.

Barlangtavakban úszkál
titkosan.

Majd elszivárog,
onnan is tovább.

Valami tenger várja.
Hívja óceán.

Szökőárba öltözik
egy messzi parton,
ahol a magasban
görbe híd vezet.

Ott elmerül örökre,
vagy égbe száll a széllel.

Úgy hihetni.

De nem.

Még titka van:
Petrezselyem,
zsálya és rozmaring,
kakukkfű.
Üzenet.

Messzi parton,
ahova nem juthatni el soha,
láthatni sem,
amint szabadul,
de nem szabad,
hajót kutat,
a felszínen s a mélyben,
mindegyre csak keres,
sziklákon rákokat követ,
hangokra fülel, áramlatokban
bálnákkal beszél.

Kérdezi: Látták-e
Tom Vanguardot ottan?
Utazik-e még?
Saruja tapos-e homokot?
Szattyánbőr csizmája fényes márványt?
Sivatagban üldözi-e őt tenger látomása?
Vagy feloldódott már hullámaiban,
messze, mindörökre távol?

Nem tudhatja,
Szandra merre jár
vízben, víz alatt.

Utazik, kutat.
Követ régi éneket.

Varázsol, óceán vizébe
hint petrezselymet,
zsályát, rozmaringot
és kakukkfüvet.

Nem pihenhet,
mert neki mást ígértek.

Mert ő volt egykor igaz szerelem.
He once was a true love of mine.

Meg nem állhat,
amíg a verset végképp
ki nem oldja a csontból
a fájdalom.