25

Ahogy erdőmélyben a sérült állat
csörtet, s próbál megmenekülni, futok
feléd, te vagy rejtekem, az üresség
sortüze közben,

hogy érintselek, mielőtt elfolyik
tagjaimból minden erő, s lássalak,
mielőtt elköltözik a szememből
végleg a látvány.

Nem a boldogságra születtünk, és nem
is a fájdalomra, de egymásért csak,
s arra, mi majd megszületik belőlünk,
kezdet a végben.

Mert kezdet vagyunk és vég vagyunk, és a
köztes időben az élet metszi meg
vágyaink, oltja be szavunk, míg végül
túl a beszéden,

és végképp túl vágyakon is, teremtve,
majd bomolva, s újrateremtve járjuk
táncunkat, keringve, akár a bolygók,
isteni rendben.

69

Nem tudlak téged egészen magamba fogadni,
hiszen akkor meg kellene szüljelek újra,

és erre a földre, ahol kín a különlét és
átok az egyesülés, elég egyszer leszületni.

149

Te sűrü gyanta, ég, úgy dermedsz fölénk sötéten,
mint amikor lecsukódnak az éjjeli hosszú
álom alatt szemei annak, akit szeretünk.

Vágyom az éjben élni, s vigyázni a másik éjt,
szeretve lenni végül, démonok idején túl –
fényben, s szempár sugarában is fürdetni arcom.

166

Azt mesélik, a szép Léda egy ízben, midőn az öregség
alakját összehúzta már, s arcára titokban fátylat szőtt
az idő, jártában jácintszinü tojást lelt betakarva.
S fátyla mögül az időnek látta, a forma időtlen: tojás,
bolygó, csecsemőkoponya, öreg arc. S megtörte a héjat.
„El nem enyészik, súgd a törésbe, ki nem születik meg.”