Szereplők:

MÁTYÁS ANNA (34 éves) anyakönyvvezető

JÓCSAJESZTER (34)

ANDREA (35) menyasszony

ANDRÁS (35) vőlegény

SZILÁRD (37) András tanúja, testvére

PÁL (58) András apja, fotós

ROZI (28) Andrea tanúja, barátnője

JÁNOS (56) Andrea apja

PAPA (75) Andrea nagyapja

SZABOLCS (32) vendég, András kollégája

BITTNER doktor 

 

     1.

     Meghatározatlan helyen és időben. ANNA és JÓCSAJESZTER.

ANNA: Milyen lehet felhőben menni, hideg? Mintha egy szellemben sétálnál? Billegsz a semmiben, nemlétező talajon jársz, hiába fogódzkodnál bele valamibe, nincs, ami tartana. És fázol. Hideg van. És csönd van. (Csend) Bírom az őszt, főleg a színeit. De most valami elmúlósság van a levegőben, halálosság. Mintha belülről fakadna a rosszaság, mintha belőlem jönne, nem is a természet csinálná, hanem én fáradtam volna el. (Csend) Muszáj mindent végiggondolnom. Hol kezdjem? Nem nagyon tudom, hol kezdjem. 

JÓCSAJESZTER: Kezdd ott, milyen volt, amikor először találkoztál azzal, hogy: semmi. Kezdd a semmivel!

ANNA: Igen, a semmi. Azt világosan értettem kiskoromban, hogy a dolgok léteznek körülöttem. Asztal, szék, fa, kerítés. Krumplifőzelék, vaníliás fagyi, tejeskávé, háztető. Sőt, úgy is, hogy mondjuk piros háztető. Simán felfogható volt a piros is. Nemcsak amit megérintek a kezemmel, hanem egy szín. 

JÓCSAJESZTER: Vagy egy betegség. 

ANNA: Vagy egy érzés. De volt, amit képtelenségnek, felfoghatatlannak éreztem. Például azt, hogy milyen az, amikor semmi nincs. A semmi sincs.

JÓCSAJESZTER: Én se vagyok. 

ANNA: És nem lehet tudni, hogy nem vagy, mert nincs, aki nem tudja. Nem volt olyan, hogy nem voltam, és nem lesz olyan, hogy nem leszek. Ebbe bele tudtam őrülni. Lehettem úgy tízéves. Sikeresen védekezhetett a szervezetem, mert később elmaradoztak ezek a nagy felismerések. Mással kezdtem foglalkozni, magammal. Hogy kibe leszek szerelmes, milyen foglalkozást választok, járok-e a Bahamákon.

JÓCSAJESZTER: Nem jársz.

ANNA: Meggyógyul-e az anyám?

JÓCSAJESZTER: Nem.

ANNA: Harmincnégy éves, állítólag viszonylag jó nőként most úgy gondolom, nem tudok semmit. 

JÓCSAJESZTER: Jaj, Mátyás Anna! Mennyi védekezés van ebben az ártalmatlan önjellemzésben! Miféle öntudatlan álszerénység! De büszkeség is: még tartod magad, csak most kezded majd meg a lassú devalválódást, még van pár jó éved. 

ANNA: Igen, mert egy nő romlandó. 

JÓCSAJESZTER: Romlandó! Aha. Ne baszd fel az agyamat!

ANNA: Miért nem? Lecserélhető, mint egy telefon vagy mint egy számítógép, ha már nem a legfrissebb a szoftvere. Egy férfi meg érik. Nem igazságos. Már aki megéri, hogy érhessen. Nem mindenki.

JÓCSAJESZTER: Az se igazságos. 

ANNA: És az emberek csak sodródnak valami fontosnak vélt célállomásra, a következő félórájukra koncentrálnak. Közben mesékben hisznek, rejtett kis fény pislákol bennük mélyen, és várnak.

JÓCSAJESZTER: Na de mire várnak? Nem üvöltenek, csak szoronganak, elfogadók, mintha valami megoldásnak úgyis jönnie kéne, ha meg mégse, akkor előbb-utóbb horoszkópokba menekülnek, ezoterikus magazinokat kezdenek lapozgatni, hogy valaki, valami mondja meg nekik, mi van.

ANNA: Igen. Pedig én az átlagnál több boldog emberrel találkozom. Azoknak a szent, nagy pillanatoknak vagyok a legközelebbi tanúja, amikor összerakodnak az életek. Még útravalót is adok nekik. Olyankor vidám vagyok. Úgy szoktam csinálni, hogy ne a jövőjüket mutassam nekik az arcomon. 

 

     2.

     Házasságkötő terem, esküvő, a vendégek az ifjú pár bevonulására várakoznak. Öt teli pezsgőspohár egy asztalkán. PÁL a fényképezőgépét állítgatja, SZABOLCS köhécsel, PAPA a maga elé meredő, kezében hegedűtokot tartó JÁNOSt fixírozza. ANNA érkezik, beáll a helyére, mosolyogva várakozik nemzeti színű szalaggal a vállán. A zene nem indul. Kínos másodpercek. Végre megszólal a nászinduló, bevonul a pár (ANDREA és ANDRÁS) és a tanúk (ROZI és SZILÁRD). PÁLnak most jut eszébe kimenni fotózni. Szalad, hogy szemből fogadja az érkezőket. ROZI feltűnő jelenség, talpig feketében, fekete rúzzsal és körmökkel, piercing az orrában, a bőre fehérre púderezve. Rágózik. A pár és a tanúk megállnak a helyükön, a zene leáll. 

ANNA: Foglaljanak helyet!

     Leülnek.

ANNA: Köszöntöm a jegyespárt, a menyasszonyt és a vőlegényt, a tanúkat, minden kedves családtagjukat és ismerősüket, akiket nagy szeretettel meghívtak, és tisztelettel elvártak. 

     SZABOLCS köhög, halkan bocsánatot kér.

ANNA: Amióta világ a világ, az emberek kutatják a mindenség titkait. Elméleteket állítanak fel, melyeknek egy része az idők során igaznak bizonyul, más részüket elvetik. De létezik egy mindenek felett álló igazság, egy megdönthetetlen elmélet, mely szerint az ember számára a legfontosabb az ember. A férfi számára a nő, a nő számára a férfi. Önök azzal a szántszándékkal… Azzal a szándékkal jelentek meg önkormányzatunk előtt, hogy egymással házasságot kössenek. Hogy ketten bizonyos szempontból eggyé váljanak. Megállapítottam, hogy házasságkötésüknek törvényi akadálya nincs. Megkérem, hogy határozott igennel vagy nemmel feleljenek a kérdéseimre! Álljanak fel!

     Felállnak.

ANNA: Kijelenti-e Ön, Szarka Andrea, hogy az itt megjelent Horváth Andráshoz feleségül megy?

ANDREA: Igen.

     JÁNOS hüppög egyet, PAPA lepisszegi, ami hangosabb, mint a hüppögés.

ANNA: Kijelenti-e Ön, Horváth András, hogy az itt megjelent Szarka Andreát feleségül veszi?

     SZABOLCS köhög, pont egy időben ANDRÁS megszólalásával. 

ANDRÁS: Igen.

SZABOLCS (halkan): Bocsánat.

ANNA: Igen, ugye? Mert nem lehetett…

ANDRÁS: Igen.

ANNA: Köszönöm.

SZABOLCS: Bocsánat.

     PAPA csuklik egy hatalmasat, most JÁNOS pisszegi le őt. 

ANNA: Megállapítom, hogy Magyarország családjogi törvénye alapján Önök a mai naptól házastársak. Először a feleséget kérem meg, hogy írja alá az anyakönyvet. 

     ANDREA kimegy, ANNA somolyog, kérdőn néz rá, ANDREA mosolyogva súg egy„tudom”-ot, aláír, és a helyére megy.

ANNA: Most megkérem a férjet ugyanerre. 

     ANDRÁS kimegy, aláír, visszamegy. PAPA megint csuklik, JÁNOS pisszeg.

PAPA (félhangosan): Ne pisszegjél!

ANNA: A feleség tanúja.

     ROZI kimegy, aláír, visszamegy.

ANNA: A férj tanúja. 

     SZILÁRD kimegy, szándékosan hozzáér kicsit ANNA karjához, aki finoman elhúzódik, SZILÁRD aláír, majd visszamegy.

ANNA: Most pedig húzzák egymás ujjára a gyűrűket.

     Felhúzzák a gyűrűket. JÁNOS megint hüppög.

ANNA: Arra kérem az ifjú férjet, köszöntse feleségét az első hitvesi csókkal.

     ANDRÁS megcsókolja ANDREÁt. SZABOLCS köhög. PAPA tapsolni kezd, a vendégek bátortalanul bekapcsolódnak.

ANNA: Üljenek le!

     Leülnek.

ANNA: Életünk csodáját csak akkor érthetjük meg, ha hagyjuk, hogy ez a csoda megtörténjen velünk. Mit jelent a házasság nyüzsgő, forrongó világunkban? A nyugalom szigetét, a biztonság várát, a lélek megpihenésének medrét. Ezt kellene jelentenie évtizedek múltán is. 

     JÁNOS hüppög.

ANNA: Azt, hogy legyen bárhogy is, van egy bizonyosságom: te átsegítesz, hozzád visszatalálok, öledben megnyugszom. És egyek leszünk mi ketten. A boldogság sokszor áldás, de általában meg kell harcolni érte. E pillanat segít abban, hogy elinduljanak közös álmaik útján. Hogy mit jelent az életre szóló emberi boldogság, nem tudom. Biztos hallottak a boldogság kék madaráról. A legenda szerint elég egyszer megpillantani, egész életében boldog lesz, aki látta. Én azt kérném, álljanak inkább két lábbal a földön, ne keressék a kék madarat. 

     PAPA csuklik.

ANNA: Igenis létezik kiegyensúlyozott, szép házasság. Nem akarok, nem is tudok nagyra törő bölcsességeket útravalóul adni. Csak egy-egy rövid gondolatot, aztán átengedem az ünneplésnek a mai délutánt. Andi, maradjon olyan, amilyennek Andris megszerette. András, ha szeretné, hogy Andrea mindig ennyire boldog legyen, egyetlen feladata van: szeresse őt. Egy nő addig olyan, mint ma az Ön felesége, míg a férje, a társa szereti. Végezetül átadom a házassági okmányokat. Mint mindig, most is a férjnek, de tudom, mint mindig, a nő őrzi majd meg. Engedjék meg, hogy elsőként gratuláljak. Boldog közös életet kívánok!

     ANNA gratulál a párnak és a tanúknak, ANDREÁnak és ANDRÁSnak puszit is ad. Mind az öten elvesznek egy-egy pezsgőspoharat, koccintanak. SZILÁRD le nem veszi a szemét ANNÁról. Indulnak a vendégek gratulálni, PÁL fotózgat, PAPA is próbál képeket készíteni a telefonjával, de nem teszi le a poharát, ezért nehezen sikerül neki. Szitkozódik, szerencsétlenkedik. JÁNOS nem mer ANDREÁhoz lépni, csak ANDRÁSnak gratulál óvatosan. ANNA hátramegy a cuccáért, SZILÁRD utánalép, folyamatosan szemmel tartja. ANNA jön, kezében táska és kabát. ANDRÁS, SZABOLCS és PÁL beszélget, SZILÁRD is odalép hozzájuk. ANNA meghallja PÁL mondatát.

PÁL (izgatott, fojtott hangon): Az ingoványban hagytuk. 

     ANNA megtorpan. ANDRÁS, PÁL és SZABOLCS elsomfordál.

SZILÁRD: Sok boldogságot a világ legszebb anyakönyvvezetőjének is! Gratulálok a beszédhez!

ANNA: Köszönöm szépen.

SZILÁRD: Személyes volt, és megindító. 

ANNA: Köszönöm. Minden jót!

     ANNA menne tovább, de SZILÁRD megállítja.

SZILÁRD: Az egyetlen igazság a férfi és a nő szerelme? Ezt a tapasztalat mondatja?

ANNA (legyint): Régi szöveg, ideje lenne felfrissítenem. 

SZILÁRD: Szép szöveg. Örök igazságokkal.

ANNA (körbenéz, cinkosan, halkan): Az igazság az, hogy csak nyomom a szövegemet, mint egy robot. Bele se gondolok. De ezt el ne árulja Andráséknak. 

     ANNA indulna, de SZILÁRD elé áll. 

ANNA (mosolyog): Mi lesz? Nem enged? Na, tényleg.

SZILÁRD: SZILÁRD vagyok.

ANNA: Tudom, hogy SZILÁRD. Meg érzékelem is.

SZILÁRD: Izgalmas a foglalkozása.

ANNA: Nagyon. Egyheti negyvenórás közszolgálati munkát végző hivatalnok vagyok. És az van, hogy nekem most mennem kell. 

     ANNA elindul, ANDREA és ANDRÁS érkezik kézen fogva. 

ANDRÁS: Egy pillanat, csak meg szeretnénk köszönni! 

     ANNA megáll.

ANDRÁS: Olyan laza volt az egész, meg jókedvű, hogy elfelejtettünk izgulni. 

ANDREA: Miért magáztál? Előtte összetegeződtünk.

SZILÁRD: Tényleg?

ANNA: Magázódva szokás. Így hivatalosabb.

ANDRÁS: Próbáltam nem meghatódni.

SZILÁRD (Annának): Talán tegeződhetnénk mi is. 

ANNA (ANDRÁShoz): Nyugodtan meg szabad hatódni az esküvődön. Néha még az anyakönyvvezető is meg tud. Általában saját magától. 

     Nevetnek.

ANDRÁS (Andreának): És mi volt az a „tudom”, amit odasúgtál?

ANDREA: Előtte figyelmeztetett Anna, nehogy az izgalomtól Szarkát írjak Horváth helyett. Azt mondta, súg majd bent, nehogy eltévesszem. 

ANNA: De nem kellett.

ANDREA: Nem kellett. Tudom én az új nevemet.

     ANDREA megcsókolja ANDRÁSt.

ANNA: Én meg véletlenül azt mondtam, hogy „szánt” szándékkal jelentetek meg. Szántszándékkal! Jézusom!

ANDRÁS: Arra gondoltunk, hogy meghívnánk a buliba.

ANNA: Nem, nem, köszönöm, nem. Kedvesek vagytok, de nem. 

ANDREA: Örülnénk. Nem tudott mindenki eljönni, csak páran leszünk. 

ANDRÁS: Túl sok kaját rendeltünk, ránk rohad, ha nem segítesz. 

ANDREA: Nem is rendes lagzi, csak egy kis bulika.

     ANNA tépelődik.

SZILÁRD: Gyere, sodródj a délutánnal! 

ANDRÁS (Szilárdnak): Mi elvisszük Rozit, Andrea apja és nagyapja a másik kocsi, ti meg mehettek négyen. Szólunk nekik, hogy indulunk. (Annának) Gyere, jó lesz!

     ANDRÁS és ANDREA elmegy.

ANNA: Érdekes. Pont ez a szó jutott ma eszembe. 

SZILÁRD: Melyik szó?

ANNA: A sodródás. Hogy mindenki sodródik. 

SZILÁRD: Na látod.

ANNA: Maga például…

SZILÁRD: Te. 

ANNA: Te például most határozottan mellém akarsz sodródni.

SZILÁRD: Nem jó, így összedől a logika, ha akarom, akkor az már nem sodródás. 

ANNA: Pont ez a szó. Ahogy néztem a fáradt arcokat a villamoson. Az egyik a felhőket bámulta, de szerintem máshol járt az esze. Talán a vacsorán. 

SZILÁRD: Hogy van-e otthon mustár?

ANNA: Vagy a férjén. Hogy hánykor esik haza.

SZILÁRD: És mennyire lesz részeg.

ANNA: Egy másik utas az ormótlan cipőjét bámulta. Buta cipője volt, ostoba orrú. 

SZILÁRD: Vannak buta arcú autók is. Az elejük.

ANNA: Igen! A kifejezéstelen lámpaszemük. 

     ANNA lelkesen néz SZILÁRDra, aztán elbizonytalanodik. SZILÁRD mutatja az utat.

ANNA: Na, nem tudom… Van egy csomó dolgom. 

SZILÁRD: Induljunk!

ANNA: Van ilyen, néha hirtelen felindultságból meghívják az anyakönyvvezetőt a lagziba. Jó ötletnek tűnik, de nem az. Később nem értik, hogy kerül a fotókra a magányos, szalagos nő. 

SZILÁRD: Nem leszel magányos. 

ANNA: Persze…

SZILÁRD: Na?

ANNA: Hát… Miért ne? 

 

     3.

     Fotózás a lagzi helyszínén. ANDREA és ANDRÁS áll középen, az egyik oldalukon ROZI, JÁNOS és PAPA, a másikon SZABOLCS, SZILÁRD és ANNA. PÁL kezében fényképezőgép. 

PAPA: Keveredjünk, most már egy család vagyunk! Jancsi, menj át a másik oldalra!

SZABOLCS: Ez az, keveredjünk! 

     JÁNOS nem mozdul. SZABOLCS köhög, ROZI elhúzódik.

ROZI: Beteg?

SZABOLCS: Nem. Tizenöt éve köhögök.

ANDREA: De nem fertőz?

ANDRÁS: Hat éve ismerem, azóta nem kaptam el tőle.

SZABOLCS: Nem fertőz. Allergia.

PAPA: Lófaszt allergia, akkor szipogna. 

     Cserélgetik a helyeiket, PAPA megint csuklik.

ANDRÁS: Apa, önkioldóval csináld!

PÁL: Úgy csinálom. Gondolod, nem akarok rajta lenni én is? 

     PÁL beállítja a gépet, megtámasztja, fut a csoporthoz, de nem ér oda, mire villan a vaku. 

PÁL: Na még egyszer.

ANDRÁS: Gyorsabban fuss, apa!

SZILÁRD: Vagy állítsd hosszabbra a kioldást!

     PÁL variál a fényképezőgéppel, SZILÁRD átkarolja ANNÁt, aki finoman lefejti SZILÁRD kezét magáról. PÁL ezúttal odaér, mire villan a vaku.

JÁNOS: Sikerült! Ez az!

PAPA: Pont pislogtam, bassza meg! Mindegy. Együnk végre! Három napja nem ettem. Azt nem mondhatom, hogy nem ittam.

     A többiek udvariasan nevetnek. 

PAPA: Remélem, igényes lesz a menü, nem csak drága. 

     ANDREA kínosan érzi magát, bocsánatkérő arccal néz ANDRÁSra. PÁL odakeveredik ROZI mellé, nézi a fülbevalóját.

PÁL: Egyedül vagy itt? 

ROZI: Az magának nagyjából mindegy.

PÁL: A vőlegény apja vagyok. Tegezz nyugodtan! Pali. Bár a Pált jobban szeretem. Jó ez a fülbevaló. Mi ez? Bálnafarok?

ROZI: Szerencsétlen!

PÁL: Nem? Akkor valami trópusi madár? 

ROZI: Annak néz ki?

PÁL: Vagy magas sarkú cipő?

ROZI: Hülyeségeket beszél. Nonfiguratív alkotás.

PÁL: Mondom, tegezz nyugodtan!

     ROZI rá se néz. PÁL bólogat. Nem tud mit mondani.

PÁL: Hopp, elfogyott az italom!

     PÁL odébb áll. SZILÁRD lép ANNÁhoz.

ANNA: Azt hiszem, a fekete lány megbántotta a vőlegény apját. Ő András apja, ugye? A fotós. A lány fülbevalójáról tippelgetett.

SZILÁRD: Ő az én apám is. András testvére vagyok. Horváth, Horváth. Egyébként nem vőlegény, már férj. Te intézted, nem emlékszel?

ANNA: Most, hogy mondod, tényleg. És most már akkor van egy harmadik Horváth is.

SZILÁRD: Apámat egyébként nem kell félteni. Így kell vele beszélni, ebből ért. Rozit ismerem jó pár hete, pontosan tudja, kihez hogy szóljon. (Odakiált) Rozi! 

ROZI: Mit akarsz, sedre Sziller?

SZILÁRD: Apámmal ne foglalkozz! Hadd nyomja a hülyeségeit.

ROZI: Nem foglalkozom.

SZILÁRD (nézi a fülbevalót): Tényleg, mi akar ez lenni? Hámozott banán?

ROZI: Na, apja fia.

SZILÁRD: Nem banán?

ROZI: Én először fagyira gyanakodtam. Abban a teljes három másodpercben, míg ezzel a problémával foglalkoztam. 

     PÁL jön vissza.

PÁL: Hadd nézzem meg alaposabban! Mindjárt megállapítom, mi. (Nyúlkálni kezd Rozi füléhez, aki elhúzza a fejét.) 

SZILÁRD: Apa, moderáld magad!

PÁL: Mindegy is. (Annának) A szalag saját?

SZILÁRD: A Miss Universe-szalag? 

ANNA: Nem az. Saját. 

     PÁL bután néz.

ANNA: Sajnos nem szépségversenyszalag, de saját.

PÁL: Ja, értem. 

SZILÁRD: Lehetne Miss Universe is.

PÁL: Lehetne. (Annának) Meséljek gyönyörű szépeket a margitszigeti Rózsakertről?

SZILÁRD: Ne mesélj, apa!

PÁL (Rozinak): Neked se, gondolom. 

ROZI: Ha nem muszáj.

PÁL: Talán később. (Annának) De majd inkább magának. Arra még lesz időnk. 

ANNA: A legjobb lenne, ha mégis hazamennék.

PÁL (komolyan): Nem. 

SZILÁRD (Pálnak): Vigyázok én rá. (Annára kacsint) Már késő.

     PÁL még egy közeli pillantást vet ROZI fülbevalójára, SZILÁRDra néz, aztán elmegy.

 

     4.

     Meghatározatlan helyen és időben. ANNA és JÓCSAJESZTER.

ANNA: Születés, esküvő vagy halál? Az első kérdés, ha belép valaki a hivatalba. Ettől aztán mindjárt jön a lelombozódás, a lefagyó mosoly, az elboruló szemek. Úgy lenne egészséges, ha cserélgetnénk a feladatokat. Én egy ideje csak esküvőzöm. Erika az állandó halál-ügyintéző. Szuperül bírja.

JÓCSAJESZTER: Biztos ügyes kis picsa. Nem enged semmit és senkit közel a szívéhez. Talán vesz harminc tábla csokit hónap elején, aztán azzal kibírja. Hogy hívjátok, Halálos Erika? Azért az esküvő lehet a legjobb. 

ANNA: Koccintás, köszönés, ennyi a feladat. Már a mosoly is ráadás. 

JÓCSAJESZTER: Csakhogy mindig jöhet valami baszott nagy meglepetés. Még neked is. Pedig nehezen megközelíthetőnek tűnsz. 

ANNA: De kedvesnek.

JÓCSAJESZTER: Olyan csajszinak, akinek a nagy mosolyáról nem gondolják, hogy álarc. Nem üvölt rólad, hogy kurvára nehezedre esik végighallgatni mások nyavalygásait. 

ANNA: A mosoly a készletem része. 

JÓCSAJESZTER: Használhatnád merészebben. Figyelhetnél az érkező jelekre. Akkora csoda az élet a sok hülye ködével együtt is! De te próbálod magyarázgatni a dolgaidat, és az értelmeddel korrigálni, amit az érzelmeid elszarnak. Elnézést kérsz a világtól egy bazdmegért. És nem szembesülsz a félelmeiddel. Szembe kéne sülnöd! (Nevet) Veszélyes a kibaszott büszkeséged is. Majdnem akkora métely, mint az oktalan féltékenykedés. Pedig nem kéne elveszned az önsajnálatban.

ANNA: Nem fogok. Kattogok a sarkammal, az tartást ad. Aki kopog, az jelentős személyiség.

JÓCSAJESZTER: Vagy annak akar látszani. Vagy csak egy kis tudatmódosításra vágyik. Vagy egyszerűen nincs önbizalma. Harmincnégy év az semmi. Simán elvinne egy bokorba bárki egy ilyen nőt. 

ANNA: Ez hülyepicsa-gondolkodás. Nem ezen mérem magamat.

JÓCSAJESZTER: Akkor csak hagyd dolgozni az univerzumot!

ANNA: Mások vagyunk, Jócsajeszter.

JÓCSAJESZTER: Az biztos. Én nem szarozok. Használom a testemet. Azok a tanítványaim, akiknek a szülei először el akarták vinni tőlem a kis művészlelkeket, év végén gésagolyót ajándékoztak nekem. Ez azért valami, nem? Valahogy úgy alakult, hogy szinte csak fiúkat tanítok. Tizenhét–tizennyolc évesek.

ANNA: Biztos véletlen. Biztos csak fiúk szeretnek csellózni. 

     ANNA kényelmetlenül érzi magát, nem szívesen hallgatja JÓCSAJESZTERt.

JÓCSAJESZTER (nevet): Mit csináljak, így alakult! Tavaly ilyenkor találtam ki, hogy zavarba hozom őket a testemmel. Egész évben normális voltam, csak a hangjegyekkel és a kéztartással foglalkoztunk. Zárt ruhában, összefogott hajjal dolgoztam. Aztán jött a tavasz. Játszottak, nézték a kottát, én meg leállítottam őket, és rájuk szóltam, hogy ne a seggemre koncentráljanak. Kurvára nem értették. Megint elkezdtek játszani, megint leállítottam őket. Legközelebb picsányi kis szoknyában jelentem meg. Ha valamelyik tényleg bámult, akkor azt büntettem. Legközelebb melltartóban és bugyiban vártam. Gondoltam, ha bejön reklamálni egy apuka, azt helyben lerendezem. Ezt a tanévet ugyanígy csinálom végig. Ez most a decens ősz, aztán jön a fagyos hideg, utána viszont a tavasz. És én megint megbolondulok. Már előre élvezem. A testem a valutám, nem fosztom meg a világot tőle. Sokszor nézem magam a tükörben. Tetszem magamnak. 

ANNA: Látom én is a testemet, nézem eleget. 

JÓCSAJESZTER: Apró különbség, hogy én rendben vagyok magammal. És nem őszintétlenkedem.

 

     5. 

     A lagzi. Evés-ivás. A színpad nem fedi le az egész helyszínt, azaz nincs mindig mindenki színen, van másik része is a helynek. JÁNOS bolyong, kinézi magának SZABOLCSot, odamegy hozzá.

JÁNOS: Látja? (Andrea felé mutat) A lányom. 

SZABOLCS: Gratulálok. (Köhög)

JÁNOS: Egyen Negrót! Az segít.

SZABOLCS: Nem akkut.

JÁNOS: A torok valamilye. Nem jut most hirtelen eszembe. 

SZABOLCS: Kéményseprője.

JÁNOS: Milyen kéményseprő?

SZABOLCS: Szóval maga az Andrea apja.

JÁNOS: Igen, igen. És maga kinek a kije? 

SZABOLCS: András kollégája vagyok.

JÁNOS: Képzelje, tíz éve nem láttam. 

SZABOLCS: Andrást?

JÁNOS: A lányomat.

     SZABOLCS köhög.

JÁNOS: Van még a sós vizes gargalizálás. Vagy a forró csirkeleves. De a csoki se rossz.

SZABOLCS: Csoki köhögésre?

JÁNOS: Csak ha ét. De nem ezt akartam. Hanem hogy a lányom. Most is épp csak köszöntünk egymásnak. Meghívtak, de nem szólnak hozzám. Se ő, se a vőlegénye.

SZABOLCS: Férje.

JÁNOS: Csak az apám, de az meg hülyeségeket. Az a vén fasz ott, az az apám. (Papa felé mutat) Pedig készültem, még borbélynál is voltam. Egy hete nem alszom. Az izgalom, hogy hát majd mit szól a lányom. Abba se volt beleszólásom, hogy hogy hívják. 

SZABOLCS: Ide?

JÁNOS: Milyen ide? 

SZABOLCS: Hogy hogy hívták.

JÁNOS: Kit?

SZABOLCS: Magát. 

JÁNOS: Abba hogy lett volna beleszólásom? Meg se születtem még, mikor döntöttek.

SZABOLCS: Nem azt mondom. Hanem hogy nem volt beszólása, hogy hogy hívták ide, nem azt mondja?

JÁNOS: Beleszólásom. 

SZABOLCS: Azt mondom én is. 

JÁNOS: Beszólást mondott.

SZABOLCS: Engem személyesen hívtak.

JÁNOS: Engem az apámon keresztül.

SZABOLCS: Hát akkor?

JÁNOS: Mit nem ért?

SZABOLCS: Tulajdonképpen semmit.

JÁNOS: Hogy hogy hívják a lányomat, abba nem volt beleszólásom! Hogy mi lesz a neve!

SZABOLCS: Andrea.

JÁNOS: Tudom, hogy Andrea, bazdmeg!

     SZABOLCS köhög.

JÁNOS: Bocsánat. 

SZABOLCS: Étcsokit mondott?

JÁNOS: Próbálja ki! Húszéves voltam… 

SZABOLCS: Voltam én is húszéves. 

JÁNOS: Mikor teherbe esett az Éva, azt mesélem. De mindjárt szét is mentünk. Már meghalt, azért nincs itt.

PAPA (odakiált): Jancsi, igyál velem egy uncit!

JÁNOS: Egész életemben lófarkban hordtam a hajamat, de tegnap: sutty, nyissz, passz! Levágattam, nehogy az Andika megijedjen tőlem. Aztán letoltam két korsó sört, meg ettem egy sertéspörköltöt nokedlivel és uborkasalátával, mint aznap, amikor fogant. 

     PAPA két unikumot hoz, az egyiket odaadja JÁNOSnak. 

PAPA: Seggig, fiam.

     Lehúzzák.

PAPA: Úgy is van. Bemutassalak az unokámnak? Az a csajka, ott fehérben. 

     Röhög, elveszi JÁNOStól a poharat.

PAPA (Szabolcsnak): Igyon maga is, ingyen van. Hozzak nagyvonalúan? 

     Mielőtt SZABOLCS válaszolna, PAPA meglátja ANNÁt, odamegy hozzá.

PAPA: Kér egy italt, szép bulácska? Addig igyon, ameddig ihat!

     ANNA nemet int.

PAPA: Ha nem, nem.

     PAPA elmegy. ANNA JÁNOSékhoz lép.

ANNA: Mennem kell. Csak elbúcsúznék.

JÁNOS: Épp a lányom foganását mesélem. Az volt, hogy kibérelte a BM a Vidámparkot. Januárban, a hülyék. 

     ANNA menne, de JÁNOS már hozzá beszél. SZABOLCS köhög, elfordul és elmegy. JÁNOS észre se veszi, beszél tovább ANNÁnak.

JÁNOS: A BM az a belügyminisztérium. Lehet, hogy már nincs ilyen, franc tudja követni. TEK van, meg minden faszság. Ez, amit mesélek, Szegeden volt. Ott fogant az Andika, egy fa mögött. Zárt körű buli volt, de beszöktünk az Évával. Mintha mi is rendőrök lettünk volna. A lófarokkal, persze. (Nevet) Az Éva nem érzett semmi furcsát, pedig a nők megérzik, ha beléjük kerül egy élet, nem? Van gyereke?

ANNA: Nincs.

JÁNOS: Na, azér’ mondom. Lényeg a lényeg: elkezdtünk dodzsemezni. Az egyik rendőr, aki szembejött, jól odabaszódott. Mer’ ütköztünk. Kiesett két foga. Baleset. Sajnos még aznap éjszaka találkoztam vele. Úgy volt, hogy rendesen hazakísértem az Évát, ahogy kell, aztán mentem a koleszba. Nálam volt a hegedűm. Szinte harapta a havat a cipőm, úgy ropogott. Egyszer csak aszondja mögülem valaki: álljon meg, kislány. A rendőr volt. Copfban hordtam a hajamat, azér’ kislányozott. Hol lakik? Kollégiumban. Miért nem ott sétál, csak nem lesz itt valami buli? Milyen buli? Dodzsembuli. Bocsánat, az véletlen volt. Ez mi, aszondja. Hangszer. Zenél? Igen. Milyen hangszer? Hegedű. Hegedű? Hegedű. Elengedett. (Csend) Három évvel korábban nem úsztam meg Pesten egy koncerten. Ötpercenként igazoltattak a hajam miatt. Koncert után jöttek szétverni mindenkit. A rendőrök gumibottal, az önkéntes rendőrök széklábakkal. Tudja, mi az az önkéntes rendőr?

     Vaku villan, PÁL fotózik. JÁNOS átöleli ANNÁt, úgy mosolyog bele a kamerába. ANNA tűri, aztán elhúzódik. JÁNOS elkotródik, ROZI kerül ANNA mellé.

ANNA: Szia, megyek. Örültem.

ROZI: Menj, ha mehetsz. 

ANNA: Hogy érted? 

ROZI: Látom, nemigen szabadulsz. Csak búcsúzkodsz, de nem mész. Tiszta Bunuel. Furcsa figurák, csupa idegen, mi? És nem tudsz elmenni. Rólam azt gondolod, vámpír vagyok.

ANNA: Dehogy, nem. Bírom, ahogy kinézel. 

ROZI: Mutassam meg a fogaimat? 

ANNA: Én sose voltam ilyen bátor, hogy így öltözzek. Van egy barátnőm, Jócsajeszter, ő igen. 

ROZI: JÓCSAJESZTER? Ez a neve?

ANNA: Én így hívom. 

ROZI: Jobb csaj, mint te?

ANNA: Sokkal. Totál az ellentétem.

ROZI: Nem vagy egy önbizalomtartály. 

ANNA: Szóval tök jó ez a feketeség.

ROZI: Alapból máshogy nézek ki minden évszakban. Nyáron kirakott hasú lány vagyok. Az ősz nem kedvez az izmok mutogatásának. Picike felsőben szeretek járni pedig. Míg még gusztusos vagyok. 

ANNA: Jó ez is.

ROZI: Az ősz az öltönyös fiúkák ideje. Akik valamiért azt találják ki, hogy öltönyben buliznak. Amitől csak komolytalanabbak lesznek, de ezt nem tudják magukról. A sálasok is jönnek majd, és a sapkások, az megint egy másik csoport, bár össze is folyhatnak az öltönyösökkel. Vagy a sálasokkal. 

ANNA: Na, akkor szia. 

ROZI: Midet szereti legjobban a pasid? Melled? Combod? 

ANNA: Nincs pasim.

ROZI: Hátad a kis izomhidakkal?

ANNA: Volt egy szerelmem, ő a szememet szerette. Pedig mocsárszem. 

ROZI: Vádlid?

ANNA: Nézz meg! Zöldes-barnás-szürke. Mint a mocsár. Mint a láp. 

ROZI: Nyakad? Kulcscsontod?

ANNA: Na jó, megyek.

ROZI: Ne félj tőlem!

ANNA: Nem félek.

ROZI: De tartasz. Kicsit bírsz, de csak messziről. És nem tudsz hova tenni. Mindegy, ezt már megszoktam.

     Csend. ANNA néz maga elé. 

ROZI: Mi van?

ANNA: Csak eszembe jutott. 

ROZI: A szerelmed. Mi lett vele? Ott hagyott?

ANNA: Utoljára öt éve beszéltünk. Akkor is csak írásban. Röviden. Nem kellett volna.

ROZI: Hát keresd meg.

     ANNA sírni kezd. SZABOLCS érkezik, már messziről fixírozza ROZIt.

SZABOLCS: Jössz táncolni, pokollány?

ROZI: Milyen pokollány? Faszfej.

SZABOLCS (Annának): Hé, ne sírj, esküvő van, nem temetés! (Nevet) Egyelőre.

     SZABOLCS köhögni kezd, ANNA letörli a könnyeit.

ROZI: Kuckuc.

SZABOLCS (Annának, a szalagra mutat): Miss Önkormányzat. (Nevet)

SZILÁRD (odalép): Szabolcska, húzzál arrébb, igyál valamit!

     SZABOLCS elmegy, SZILÁRD méregeti ANNÁt, gyanús neki, nem sír-e. ROZI is elmegy a másik irányba. 

SZILÁRD: Képzeld, az egyik barátom a Balaton közepén esküvőzött. Mik vannak még?

ANNA (már összeszedte magát): Figyelj, mennék. Köszi mindent. 

SZILÁRD: Hőlégballonról is hallottam.

ANNA: Nem olyan érdekes. Én sem vagyok olyan érdekes. Fáradt vagyok. Te meg erőszakos. 

SZILÁRD: Csak kitartó. Szilárd. Na? Mi van még?

ANNA (sóhajt, megadóan): Minden hülyeség van. Ejtőernyő, hullámvasút, mentőautó, börtöncella. 

SZILÁRD: Börtöncella.

ANNA: Ezek a kollégáimnak voltak. Én eddig egész jól megúsztam. Bár Superman-jelmezes esküvőm már volt. 

SZILÁRD: Superwoman.

ANNA: A násznép is szuperhősruhákban volt. Nyáron, ötven fokban.

SZILÁRD: Kedvenc évszakod, mi? Mindig szerelmesekkel találkozol, romantikus közeg, tehát akkor a nyár, nem?

ANNA: Sztereotip észjárás. Nem. Talán ez, az ősz. Nem tudom, mind jó. Mind rossz.

SZILÁRD: Milyen bort kérsz?

ANNA: Nem, megyek már.

SZILÁRD: Fehér? Vörös?

     ANNA körbenéz, észreveszi, hogy PÁL és SZABOLCS figyelik őt. Mikor rájuk néz, elkapják a tekintetüket. 

ANNA (halkan): Rozé.

     SZILÁRD elindul, ANNA látja, hogy néhányan megint őt bámulják. SZILÁRD visszatér két pohárral, az egyiket átadja.

SZILÁRD: Süt a hold. Szereted?

ANNA: Volt valakim, aki szerette. Azt mondta, ha halász lenne, minden éjjel kifogná a Hold tükörképét a vízből. 

SZILÁRD: Ez értelmetlen.

ANNA: Nekem tetszik.

     PÁL jön arra, csinál egy képet, közben hallja SZILÁRDot. 

SZILÁRD: Van egy elmélet, amely szerint mesterséges égitest. Energetikailag irányítják.

PÁL: Megint a holdbaromságodat magyarázod, fiam? Igyunk inkább. Persze, tudom, józannak kell maradni.

     PÁL komolyan néz SZILÁRDra, aki bólint.

SZILÁRD (folytatja): Olyan anyagokat találtak a Holdon, amiknek az olvadáspontja nem normális mértékben magas.

     PÁL sóhajt, továbbsétál.

SZILÁRD: Uránvégtermékeket, amelyek szabad állapotban nem fordulhatnának elő. A kráterek se stimmelnek, az lenne normális, ha a nagyobb átmérőjűek mélyebbek lennének, hiszen különböző méretű meteorok okozták őket. Az is fura, hogy túl nagy.

ANNA: Mármint a Hold?

SZILÁRD: Igen. A Földhöz képest. És túl szabályos a pályája. Majdnem teljesen kör alakú, mintha be volna szabályozva. 

     PÁL itallal a kezében tér vissza.

PÁL: Most jön az, hogy a napfogyatkozás se normális.

SZILÁRD: Ne igyál annyit, apa!

PÁL: Nyugi, észnél maradok. (Annának) Tudja, ki az a Hina? A Hold istennője. Olyan gyönyörűnek képzelem, mint magát. (Továbbmegy)

ANNA: Van istennője a Holdnak? Ezt nem tudtam.

SZILÁRD: Apám hülyesége.

ANNA: És amiket te beszélsz? Ezeket elhiszed? Mi, magyarok meg Noétól származunk, nem?

SZILÁRD: Mindenki Noétól származik. Gondolj bele.

ANNA: Ja, tényleg. 

SZILÁRD: Visszatérve a Holdra, tény, hogy a napfogyatkozás is nagyon gyanús. Túl precízen takarja el a Hold a Napot. Irreális. A gravitációs hatás is az. A víz egyébként is… Ha azt ellenőrzés alá vonják, mindent uralnak.

ANNA: Kik?

SZILÁRD: Jó eséllyel egy idegen civilizáció. 

ANNA: Aha.

SZILÁRD: A sírás, az izzadás, szinte minden érzelmünk vízzel kapcsolatos. A Hold hullámzásban tartja a vizeket, ami befolyásolja az érzelmeinket, tehát aki a Hold működését irányítja, az irányít minket. Elfogyott a rozéd. Hozok még egyet.

ANNA: Ne, elég volt.

     SZILÁRD meg se hallja, indul, elmegy, ANNA egyedül marad. Az ölelkező ANDREÁt és ANDRÁSt nézi, akik elengedik egymást, és felé fordulnak. Mindenki rá emeli a tekintetét. ANNA lefagy, pánikba esik. Megindulnak felé, közel jönnek, körbeállják. ANNA rosszul lesz, megtántorodik, remegni kezd.

 

     6.

     Időmúlás, JÓCSAJESZTER ANNÁt istápolja egy sarokban, a vendégek oda-odapislantgatnak, beszélgetés közben figyelik, ANNA jól van-e. ANNA kezében egy pohár víz.

JÓCSAJESZTER: Igyál!

     ANNA iszik a vízből.

JÓCSAJESZTER: És ne pánikolj, mondd el sorban! Először is: mindig azt ugatod, hogy az anyakönyvvezető menjen haza a francba, ha végzett, nem? Minek jöttél ide?

ANNA: Idecipeltek. Elhurcoltak. 

JÓCSAJESZTER: Kicsoda?

ANNA: Mindenki… Szilárd… (Szilárdra mutat, aki éppen András felé tart, megy koccintani.)

JÓCSAJESZTER: Hm. Nincsenek rossz szemei. 

ANNA: Meghallottam egy mondatot, az a baj. Valamit az ingoványban hagytak. Az a faszi mondta, akinél a fényképezőgép van… Megöltek valakit, akit az ingoványban hagytak. 

JÓCSAJESZTER: Kinek mondta?

ANNA: A vőlegénynek meg Szilárdnak. Meg annak ott. (Szabolcsra mutat) Észrevették, hogy meghallottam… Aztán András, a vőlegény, ő mondta, hogy jöjjek. Meg Szilárd. Betuszkoltak egy kocsiba. András és Szilárd testvérek, az ott az apjuk, a fotós… Azt mondta, arra „még” lesz időnk… 

JÓCSAJESZTER: Mire?

ANNA: Hogy meséljen a Rózsakertről, de az mindegy, a lényeg, hogy azt mondta, arra „még” lesz időnk, nem érted? Ez azt jelenti, hogy másra már nem. És mikor mondtam, hogy hazamegyek, rám nézett, és azt mondta: nem. Szilárd megnyugtatta, hogy vigyáz rám. Vigyáz, nehogy elmenjek. Nekem meg odakacsintotta, hogy „már késő”.

     JÓCSAJESZTER nevet, hitetlenkedve csóválja a fejét.

ANNA: Az öregember azt mondta, addig igyak, amíg ihatok. Az meg (Jánosra mutat) csak mesélt, nem hagyott az se elmenni. Az a fekete vámpírlány, szerintem az is benne van, bár nem biztos. „Menj, ha mehetsz”, azt mondta. A Szabolcs meg odajön, hogy esküvő van, nem temetés, „egyelőre”. Hozzámondta, hogy egyelőre! Szilárd apja meg, hogy tudja, hogy józannak kell maradnia. És rám néz közben. Mielőtt idehívtalak, megindultak felém, körbevettek…

     JÓCSAJESZTER körbenéz.

JÓCSAJESZTER: Le se szarnak, Anna. Az se érdekelte őket, hogy idehívtál. Ide se néz senki.

ANNA: Most nem, de ez a játék része. Meg akarnak ölni.

JÓCSAJESZTER: Senki nem akar megölni. Simán be vagy megint pánikolva. Beszarsz attól, ha néznek. Férfiak, ez a dolguk. Régi hülyeséged, hogy azt hiszed, mindenki bántani akar. 

ANNA: Maradj itt velem. Ha itt vagy mellettem, akkor nem mernek bántani.

JÓCSAJESZTER: Hányadszor mentelek már ki, te jó isten! Mindig akkor hívsz, ha bajban vagy. Milyen kaja van? 

ANNA: Nincs rendesen megszervezve, vesz magának, aki akar. Van szarvas, azt láttam.

JÓCSAJESZTER: Szarvast nem eszem. Ahogy nézem, nincs sok szóba jöhető pasi. Még ez a Szilárd a legizgalmasabb. Az a típus, aki előtt öt perc után boldogan térdepelnék. Jó nagyok a kezei. Kicsit kegyetlen szemek, de az nem baj. Az a vénember is biztos szívesen megnyalogatna itt-ott. 

ANNA: Nem hiszel nekem. 

JÓCSAJESZTER: Nem, de azért vigyázok rád, ne szarj be!

ANNA: Látszólag minden rendben van, de ez átverés! Kiüresedtem, nincs erőm. 

JÓCSAJESZTER: Mint mindig.

ANNA: Olyan, mintha be volnék zárva a testembe. Amit mindjárt megölnek. Látod, nem hívtam a rendőrséget, téged hívtalak, hogy segíts. Mert rád számíthatok. Volt egy pillanat, akkor talán elszökhettem volna, csak el akartam köszönni, hogy ne legyek bunkó. 

JÓCSAJESZTER: Az aztán a furfangos szökési terv.

ANNA: Meg talán Szilárdot is vártam valamennyire.

JÓCSAJESZTER: Aha. A fő gyilkolódat.

ANNA: De aztán már nyilvánvaló lett, hogy szemmel tartanak. Valaki betett egy hullát az ingoványba. Vagy csak ott hagyta. Mindegy, nem akarom tudni. Bár lenne egy időgépem, visszamennék, és nem lépkednék arra, hogy meghalljam. Vagy inkább egy teleportáló cucc kéne, akkor elhúznék innen. 

     ANDRÁS közelít.

JÓCSAJESZTER: Á, a vőlegény!

ANNA: Már férj.

     JÓCSAJESZTER odalép ANDRÁShoz.

JÓCSAJESZTER: Mi a jobb? Egy időgép vagy egy teleportáló készülék?

ANDRÁS: Jó kérdés. 

JÓCSAJESZTER: Tudom.

ANDRÁS: Ki ne ugrálna vissza szívesen élete fontos pillanataihoz, hogy ne szarja el, amit elszart?

JÓCSAJESZTER: Banduska, az esküvőd napján nem illik ilyesmit beszélni. Gyere, táncoljunk!

     ANDRÁS zavarba jön, mikor JÓCSAJESZTER átkarolja a vállát. ANDREA figyeli őket messziről.

ANDRÁS: Talán később.

     Kibontakozik, odamegy ANDREÁhoz, aki furcsállja, amit látott.

ANNA: Mit csinálsz?

JÓCSAJESZTER: Kicsit megrohant a hús. Ez is jó pasi.

     JÓCSAJESZTER nevet, elindul kifelé.

ANNA (utánaszól): Hova mész?

     JÓCSAJESZTER kimegy, ANDREA odamegy ANNÁhoz.

ANDREA: Szeretsz táncolni, ugye?

ANNA: Nem szoktam. 

ANDREA: Biztos jól táncolsz. Van valakid? 

ANNA: Nincs.

ANDREA: Sokan ismerkednek esküvőkön. Hátha neked is összejön. Nem túl nagy a választék, de azért lehet találni valakit, ha akarsz. 

     SZABOLCS sietve közeledik. 

SZABOLCS (dühös, a szaftos ingét mutatja): Kurva élet, az ingem! Picsába! Leszaftoztam a szarvassal. 

     SZABOLCS megtorpan, aztán megy tovább, ANNA megtántorodik.

ANNA: Ing… Az inge… Ingovány…

     ANDREA megtartja, hogy ne dőljön el.

ANDREA: Rosszul vagy?

     SZILÁRD érkezik, átveszi ANNÁt ANDREÁról, aki grimaszt vág, és elsétál.

SZILÁRD: Sok volt a rozé?

ANNA: Semmi baj. (Halkan) Kimehetek a mosdóba?

SZILÁRD Miért ne mehetnél?

     ANNA lassú léptekkel hátramegy. SZILÁRD elsétál egy pohár whisky-ért. JÓCSAJESZTER érkezik, odamegy hozzá.

JÓCSAJESZTER: Himbáltassam a mellemet? Libbentgessem a hajamat? Vagy felejtsem kinn egy kicsit a nyelvemet? Melyik jobb neked? 

     SZILÁRD megütközve néz rá.

JÓCSAJESZTER: He? 

SZILÁRD: Hát… Egyik jobb ötlet, mint a másik.

JÓCSAJESZTER: Választhatsz. 

SZILÁRD: Válassz te!

     JÓCSAJESZTER felnevet, felnéz az égre.

JÓCSAJESZTER: Szép a Hold. Mintha oda volna festve az égre.

SZILÁRD: Azt tudod, hogy a Hold-modul visszadobódott a felszínéről? 

JÓCSAJESZTER: Azt se tudom, mi az a Hold-modul.

SZILÁRD: Holdkomp, magyarul. Egy teljes órán át mozgott, ami azt jelenti, hogy üreges a felszín. Az viszont természetellenes. 

JÓCSAJESZTER: Tehát?

SZILÁRD: Tehát a Hold esetleg nem természetes, hanem mesterséges képződmény.

     JÓCSAJESZTER röhög.

JÓCSAJESZTER: A butaság idegesít ám. Az őrület is. Nem, attól inkább félek.

SZILÁRD: Ezt most rám érted?

JÓCSAJESZTER: Á, csak mondom.

     JÓCSAJESZTER nevet, elsétál. SZILÁRD néz utána. JÁNOS továbbra is kerülgeti ANDREÁt, felhajt egy pálinkát. PAPA magában iszogat és eszeget, PÁL eszik és fotózik. SZABOLCS visszatér a mosdóból, vizes folt van az ingén. ANNA is a mosdóból jön, riadtan tekintget jobbra-balra. Leül. Időnként a férfiak ránéznek, ezt észleli. SZABOLCS ismét ROZInál próbálkozik.

SZABOLCS: Leettem magam. 

ROZI: Nahát.

SZABOLCS: Biztos nem táncolunk?

ROZI: Egy másik életben, talán.

SZABOLCS: Kivárom.

     SZABOLCS körbenéz, jobb híján PAPÁhoz lép, vele iszik tovább. JÓCSAJESZTER odamegy ROZIhoz.

JÓCSAJESZTER: Honnan szerváltad ezt a baszott jó fülbebigyót?

ROZI: Művész mozi. Már jó pár éve. 

JÓCSAJESZTER: Még erotikusabbá tesz, mint amilyen egyébként vagy.

ROZI: Ó! A köhögős is kiszúrt magának.

JÓCSAJESZTER: Láttam, hogy elküldted őt a halál faszára. Kiszúrtalak én is.

ROZI: Hopp! Erre nem számítottam most valahogy.

JÓCSAJESZTER: Csak egy ártalmatlan angyal vagyok. Ja, nem, akkor nem bámulnám pofátlanul a melledet.

ROZI: Hát… Csupa meglepetés az élet. Te leszbikus vagy?

JÓCSAJESZTER: Nem nemfüggő vagyok. És örök szeretősdiző. De a vonzalmaimnak csak a kisebb része fiziológiai, a lényeg a fejemben dől el. Nekem az agyamat üti ki a szex. A legnagyobb orgazmusaimhoz teljes szellemi ráhangolódás kell. 

ROZI: Aha. 

JÓCSAJESZTER: De sokszor csak játszom. Nem mindig kell komolyan venni. 

ROZI: Oké.

JÓCSAJESZTER: Hány pasid volt idén?

ROZI: Hogy? 

JÓCSAJESZTER: Na?

ROZI: Idén? Kettő.

JÓCSAJESZTER: Csak kettő? Pedig már október van. Nekem, asszem, öt komolyabb. Várj. (Gondolkodik) Öt, igen. Év elején senki. Egész februárig. Aztán jött egy, aki szétbazdmegezte a napot, de közben Szép Ernőn sírt. Néha fel kellett olvasnom neki. Utána jött egy vörös, azt jobban bírtam, míg ki nem fejtette, hogy normális párkapcsolatban felezni kell minden számlát. Mert ha nem együtt fizetünk, az kurvajelleget kölcsönöz a nőnek. Idióta. Nem mintha ezzel problémám lett volna.

ROZI: Hogy kurvának néznek?

JÓCSAJESZTER: Akár. Ez volt a dilije annak a fasznak, a közös fizetés. A harmadikkal össze is költöztem. Mindjárt az első napon figyelmeztetett, hogy ügyesen készítsem a karfiolos ételeket, mert ha a szar utóízt megérzi, akkor hányni fog. Aztán megbetegedett.

ROZI (nevet): Ételmérgezés?

JÓCSAJESZTER: Nem. Rák.

     Csend.

JÓCSAJESZTER: A negyedik utált csókolózni. Azt mondta, az olyan neki, mintha megrabolnák. Úgy érzi magát, mint a primitív törzsek tagjai, amikor lefényképezik őket. Mintha ellopnák a lelkét. Barom állat. Neked is ilyen hülyék jutottak? 

ROZI: Hát… Az első hipochonder volt. Állandóan kivizsgálásokra járt, viszont be volt szarva tőlük. Az urológián azt írták a papírjára, hogy „a vizsgálat kooperáció hiányában elmaradt”. 

JÓCSAJESZTER (röhög): Kurva jó!

ROZI: Mentem vele mindig, fogtam a fejét vérvételkor, ilyenek. Egyszer az egyik nővér azt mondta a másiknak, hogy „az agilis kis nő mehetne vele segédkezni a vizeletminta-adásban”. Agilis nő lettem mellette. Én. Agilis nő.

JÓCSAJESZTER: Biztos tudsz az lenni. 

ROZI: Anyámra mondták mindig ezt. Olyan nem akarnék lenni, mint ő. Szegény. Mindegy, a lényeg, hogy kirúgtam a csávót. A másik meg, az meg… Nem itta a kávét, hanem ette. Kiskanállal. Azt se bírtam sokáig.

JÓCSAJESZTER: Én azért basztam ki az ötödiket, mert a Facebook-on állandóan lájkolgatta a saját bejegyzéseit.

     Nevetnek.

JÓCSAJESZTER: Akkor most? Kis tánc?

     JÓCSAJESZTER átöleli ROZIt, aki ezt furcsállja, de azért kitáncol vele a számunkra nem látható részbe. JÁNOS messziről figyeli ANDREÁt. SZABOLCS a háta mögé lopózik.

SZABOLCS: Hé, kislány!

     JÁNOS összerezzen, SZABOLCS röhög, ő is részeg már.

SZABOLCS: Én vagyok, ne szarjál! A negrós. Nem fogatlan rendőr. (Köhög) Hogy is hívnak téged?

JÁNOS: János.

SZABOLCS: János! Nem Jancsi vagy Jani, hanem János.

JÁNOS: Bajod van vele?

SZABOLCS: Én neked lehetek Szabi, Szabcsi, Szabber, Szabolcs, amit akarsz. Miért nem láttad tíz évig a lányodat?

     JÁNOS ideges lesz, otthagyja. SZABOLCS legyint. ROZI bejön be, kipirosodva járkál, már nem púderes az arca. PÁL lefotózza. ROZI nem találja a helyét, visszamegy a kinti részbe. JÓCSAJESZTER érkezik, leül ANNA mellé, enni kezd. 

JÓCSAJESZTER: Egész jó kis nő a vámpírlány. Bár félénkebb, mint ahogy kinéz.

ANNA: Figyelj… Kimentem az előbb a mosdóba. 

JÓCSAJESZTER: Merész húzás. Gecijó ez a saláta, egyél!

ANNA: Kíváncsi voltam, utánam jönnek-e. 

JÓCSAJESZTER: Mondom, hogy le se szarnak.

ANNA: Csak azért nem jöttek, mert onnan nem lehet elmenni. Nem férek ki a kis ablakon.

JÓCSAJESZTER: Ki akartál mászni? 

ANNA: Csak megnéztem.

JÓCSAJESZTER: Elmennél? Most kezdődik a buli! Sótlan a kukoricasali.

ANNA: Onnan nem lehet kiszökni. 

JÓCSAJESZTER: Hagyd már ezt a faszságot!

ANNA: Nem érted, hogy valaki mindig figyel? Nézd!

     ANDRÁS és PÁL valóban odanéz. 

JÓCSAJESZTER: Hú, mennyi ellenség! (Röhög) És? Mi lesz? Baltás horror? Vagy csak simán leszúrnak?

ANNA: Nem véletlen, hogy ilyen kevesen vannak. Egy lagzin ilyen kevesen?!

JÓCSAJESZTER: A többieket mind megölték. (Nevet)

ANNA: Andrea az egyetlen, aki ártalmatlannak tűnik, meg talán az öreg, de ki tudja? Volt ez az ingovány szó, most meg az a Szabolcs azt mondta, ing, és ettől zavarba jött. 

JÓCSAJESZTER: Attól, hogy ing?

ANNA: Azt mondta, szaftos lett az inge. Ahogy kimondta, egyből odakapta rám a tekintetét. Elszólta magát. Az ingről eszébe jutott az ingovány. 

JÓCSAJESZTER (kacag): Kabaré. 

ANNA: Életveszélyben vagyok, nem érted?

     JÓCSAJESZTER nevet, aztán lassan elkomorodik, ahogy ANNÁra néz. Eszik tovább.

ANNA: Az lesz a legjobb, ha itt maradok. Innen látom, ki figyel. 

JÓCSAJESZTER: Nem akarsz inkább durván berúgni?

     Lassú dal szólal meg, ANDREA és ANDRÁS ölelkezve táncolni kezd, őket nézi mindenki.

JÓCSAJESZTER: Ó, most nagyon hisznek az örök szövetségükben. 

ANNA: Hogy lehetsz ennyire cinikus?

JÓCSAJESZTER: Tömény giccs. 

     A táncoló párt mosolyogva nézik a többiek, JÁNOSnak kicsordul a könnye. PÁL pár képet csinál, aztán SZILÁRD mellé lép.

PÁL: Egyre puhább, egyre olvadóbb. 

SZILÁRD: Andrea?

PÁL: Milyen szép. Természetes. 

SZILÁRD: Apa.

PÁL: Csak mondom. Nincs rajta többkilónyi pakolás, nem csináltak neki másik fejet, ahogy szoktak a menyasszonyoknak. Anyádat is hogy elbaszták. Nem is hasonlított magára. Alapból lecsoffadt a haja, szétesett, hiába csurkázta föl, az esküvőre meg csináltak neki egy hajkölteményt. Klassz volt, csak nem ő. Bárcsak itt lehetne. (Csend) Mielőtt meghalt, kiment belőle minden érzés. Irántam legalábbis. Úgy nézett rám, mint egy vadidegenre.

SZILÁRD: Nem hiszem.

PÁL: Nézd, a fekete csajnak még az itala is fekete.

     ROZIra mutat, aki kólásüveget tart a kezében. 

PÁL: Meg biztos az illata is.

SZILÁRD (elmosolyodik): Jobban áll neked, ha ilyeneket mondasz, mint amikor hülyeségeket beszélsz. 

PÁL: Nem hülyeség. Anyádból kiment minden érzés. Nem tudtam mit csinálni.

     SZABOLCS ismét ROZI mellé lép, de mielőtt megszólalna, ROZI szól hozzá.

ROZI: Na, mi van, sedre bébi? Megint itt vagy?

SZABOLCS: Sedre?

ROZI: Szeretnél dumcsizni? 

SZABOLCS: Ez az, tegezve minden könnyebb. Nem fáj, mikor beteszed a piercinget az orrodba?

ROZI: Nem nagyon teszem be, mert ki se veszem.

SZABOLCS: És mi van, ha náthás vagy?

ROZI: Kifújom az orromat.

     Csend.

SZABOLCS: És...

ROZI: Mondd csak! Bátran.

SZABOLCS: Csak hogy...… Nem nyomódik az orrodhoz, mikor kifújod? Ha náthás vagy. 

     Csend.

ROZI: Váltsunk témát!

SZABOLCS: Jó.

ROZI: Mi a véleményed arról, amikor pénzt kérnek a vécéhasználatért?

     SZABOLCS bután néz. Köhög. Továbbra is a táncoló párt nézi mindenki. 

ROZI: Az egyik pasimmal voltam egy szórakozóhelyen. Megyek ki a vécére, ül a bejáratnál egy nő. Mikor jövök ki, erre megszólít. Hogy elégedett vagyok-e a tisztasággal. Mondom neki, maximálisan, azzal már kevésbé, hogy nem ingyenes a vécé. Lelkem, mondja a nő, csak akkor fizet, ha szeretne. Oké, de ha nem fizetek, akkor rosszul kell éreznem magam. Ezt nem tartom korrektnek. Mit, lelkem? Azt, bazdmeg, hogy itt ül, és elvárja, hogy fizessek. Egy alapszolgáltatásért. Érti, igazam van. De kérdezne valamit. Hogy fájt-e ez a befeketítés. Milyen befeketítés? Hát tiszta fekete, lelkem, rúzs, szem, minden. Mondom, miért fájna? Mi? A rúzs? Vagy mi? Erre csak vigyorog. Elkönnyült az egész. Már nem is a WC-ről beszélgettünk. Így aztán nem jöttünk ki szarul a helyzetből. Se ő, se én. Végül fizettem neki. Ja, de, akkor én mégis. 

SZABOLCS: Ő is erre gondolhatott. Hogy fáj. 

ROZI: Mi? A rúzs?

SZABOLCS: A piercing.

ROZI: De a feketeséggel jött. 

     SZABOLCS bámulja ROZIt.

ROZI: Mit nézel így, sedre, nem láttál még fehér embert? Fekete nőt? 

     ANDREA és ANDRÁS csókolózni kezd tánc közben, mindenki tapsol.

 

     7.

     Meghatározatlan helyen és időben. ANNA és JÓCSAJESZTER.

ANNA: Te rendben vagy magaddal. Végigröhögöd az életedet. Én meg fekszem az ágyon, ha bajom van, dühöngök, szívesen belevernék a falba, de rájövök, hogy egyrészt fájna, másrészt átjönne a szomszéd. Okosan kontrollálom magam.

JÓCSAJESZTER: Inkább ostobán. Meg kéne ismerkedned Azraellel. Ki tudja, talán most is itt mászkál közöttünk. Néha érzem őt. Liliomillata van. Időnként megcsap. 

ANNA: Nincs nálad gyakorlatiasabb csaj, közben angyalokkal társalogsz.

JÓCSAJESZTER: Csak eggyel. Neked se ártana. Azrael fő angyalfeladata a gyászolók védelmezése. Vigyáz rájuk az elengedés közben. Neked lenne rá szükséged, nem nekem. Én csak jóban vagyok vele.

ANNA: Nem hiszel a szerelemben. Egy angyalban meg igen.

JÓCSAJESZTER: Muszáj, az én tudásom nem hasznosítható hit hiányában. 

ANNA: Képtelen vagyok halottnak tudni őt… Most már le akarom tenni ezt a… 

JÓCSAJESZTER: Lappangó elintézetlenséget. Hát akkor tedd le!

ANNA: Egyszer sem mondtam neki, hogy szeretem. (Sírni kezd, maga elé) Szia, szerelmem, szia, te Hold-halász. 

JÓCSAJESZTER: Hold-halász?! Jézusom!

ANNA: Akarod, hogy megölelgesselek, szerelmem? … Nem tudlak. De akarnád?

JÓCSAJESZTER: Jaj, ne, ne, ezt kurva gyorsan fejezd be! Ez a nyavalygás rettenetes. Egyébként is férfidolog. A nyavalygás. Nő vagy, túlélő.

ANNA: Ha becsukom a szemem, a sárga pulóverében látom. A kapucnisban. Nevet és káromkodik. Jól állt neki a fekvőtámaszozás és a túrós palacsinta is. Meg a sör és a kaukázusi kefír. Annyi minden, ami másnál sehogy nem jönne össze. Tudod, hogy ugyanazt a könyvet olvastuk, amikor összejöttünk?

JÓCSAJESZTER: Igen, mondtad párszor. 

ANNA: Kérdeztem tőle, szerinte van-e akkora szerelem, mint a regényben. Ötvenvalahány évig tartó.

JÓCSAJESZTER: Olvastam én is. Elfelejted a lényegét. A főhős csávó nem úgy vágyakozza végig az életét, hogy nem dug, ellenkezőleg. Elkap mindenkit, aki szembejön. Másként szar szentimentáliskodás lenne. Neked is ezt kellene csinálnod. 

ANNA: Ha nem küldöm el neki az SMS-t a születésnapján, ha nem esik az eső, ha nem motorozik éppen, vagy nem pont az Erzsébet-hídon…

JÓCSAJESZTER: Így kellett lennie. Nem ver az élet, csak terel. Már két éve nem voltatok együtt, amikor történt. 

ANNA: De nem ment ki belőlem. Tudtam, hogy van. Él. Még bármi lehet. De csak míg él. 

JÓCSAJESZTER: Ezt rossz hallgatni. Egy ideig komoly életcélom volt, hogy kirángassalak a balfasz, pityorgó állapotodból. Hogy ne ostorozd magad, épülj fel. Azt hiszem, fel fogom adni. Élj, ahogy akarsz. Tűz és víz vagyunk, legalább kiegészítjük egymást. Én a tűz, te a víz.

ANNA: Mi ez a szag? 

JÓCSAJESZTER: Mi volna? Liliom. 

 

     8.

     A lagzi. SZILÁRD lassúzik ANNÁval. Tisztelettudóan fogja a derekát. ANDREA egyedül áll pohárral a kezében, JÁNOS tendál felé, de az utolsó pillanatban elkanyarodik. Felkap egy pálinkát az asztalról. ANNA szánakozva nézi őt, mondana valamit SZILÁRDnak, de inkább mégse szólal meg. PAPA odainti magához JÁNOSt, koccint vele, majd röhögve földhöz vágja a poharát. Szól a zene, így ez nem tűnik fel senkinek.

SZILÁRD: Nagy szerencse, hogy nincs vőfély. Lennének mindenféle idegesítő játékok. Mondjuk, ahhoz több vendég kellene. Kevesen jöttek el. 

ANNA: És miért jöttek el kevesen?

SZILÁRD (zavarban): Így alakult. (Mintha terelné a szót) Mindig esküvőket akartál celebrálni?

ANNA: Nem. Zenélni akartam. Aztán máshogy lett.

SZILÁRD: Aha. És miből van több? Esküvő vagy halál? 

ANNA: Halál. (Kis csend) Nálunk sok a kórház. János, Korányi. De a nyolcadik kerületben például a szülés vezet. Ott vannak a szülészetek.

SZILÁRD: Nincs meleged? Kimehetünk, ha akarod.

ANNA (megijed): Nincs.

SZILÁRD: Megnézhetnénk az Orionidákat. Meteorraj. 

ANNA: Tudom, mi az.

SZILÁRD: Most van aktivitási maximumon. A Föld most halad át a Halley-üstökös törmelékpásztáján. A darabkák a légkörbe érve felizzanak. Miután a Hold alábukik, és az Orion feltűnik a keleti horizonton, óránként húsz-harminc meteort is látni. 

ANNA: Felhős az ég.

SZILÁRD: Oké, akkor benn maradunk. Semmiféle tatár nem hajt. 

ANNA: Mi van a kiskert végében?

SZILÁRD: Kijárat. De zárva van a kapu. Mögötte meg az erdő. Sok szarvassal. 

ANNA: Félek a szarvasoktól.

SZILÁRD: Hogyhogy?

ANNA: Mindegy.

SZILÁRD: Mondd!

ANNA (sóhajt): Erdő szélén laktunk gyerekkoromban. Együtt aludtam a tíz évvel idősebb nővéremmel. Mesélt nekem a nagylányos ügyeiről. Egyik este sokáig sugdolóztunk. Aznap vesztette el a szüzességét. Mesélt róla, elég részletesen. Hogy hogy gombolta ki őt az összes ruhájából valami segédmunkás csávó. Anyám meghallotta, hogy beszélgetünk. Bejött, és elkezdett kiabálni, hogy ha nem fejezzük be, kizár az erkélyre, jön a szarvas, odaáll az erkély elé, felbök az agancsával és elvisz. Reggelig remegtem a takaró alatt. Elképzeltem, ahogy felbök az a hatalmas állat. Hetekig nem tudtam rendesen aludni.

SZILÁRD: És még mindig félsz tőlük? 

ANNA: Nem szeretem. Félelmetes.

SZILÁRD: Erre inni kell. Hozok egy whisky-t.

     SZILÁRD elmegy italért. ANNA azonnal elindul az ellenkező irányba, kimegy. PAPA sétálgat JÁNOSsal, részegen magyaráz neki.

PAPA: Akartak nekünk írni egy szoftvert az órarendgyártásra. Betáplálták a fő paramétereket. Mindenki mondta az igényeit. Nekem nyolc órám van a héten, jó lenne két nap alatt letudni. Nekem öt, de nem jönnék be reggel 8-ra. Minden kívánságot belevettek. Lett egy órarend, és mindenki visított. Mert nem lett jó. Nem lehet jól megcsinálni. És miért nem lehet?

     JÁNOS megrántja a vállát. SZILÁRD jön vissza a whisky-kkel, de hiába keresi ANNÁt a szemével.

PAPA (JÁNOSnak): Ez a görbe és a szögletes közti különbség, fiam. 

     PAPA átöleli JÁNOSt, elkormányozza onnan. JÓCSAJESZTER bukkan fel, odamegy SZILÁRDhoz, elveszi az egyik whisky-t tőle. 

JÓCSAJESZTER: Miféle kaják ezek, Szisz? Szarvas meg kacsa. Miért nincs valami normális? 

SZILÁRD: Nagyon finomak.

JÓCSAJESZTER: Nem, nem, nem. Nekem nem jó. Tudod, mi az az anatidaephobia? Nem tudod. Attól való félelem, hogy valahol valamilyen kacsa figyel.

SZILÁRD: Figyelnek a kacsák az asztalról?

JÓCSAJESZTER: Mindegy, megoldom magam köretekkel. Láttad, milyen szépen ment le ma is a nap? Én rajongok a naplementéért! Pedig az valami búcsúzás. És mégis, belebizsergek, mikor megy le. Mire leér, felgyulladok.

SZILÁRD: Kimenjünk?

JÓCSAJESZTER: Nem kell. Már lement. 

     JÓCSAJESZTER felhajtja a whisky-t, SZILÁRD is megissza. Leteszik a poharakat egy asztalra.

JÓCSAJESZTER: Tudod, mi nekem a naplemente? A mámor startpisztolya. 

SZILÁRD: Ó!

JÓCSAJESZTER: Képzavar? Leszarom. 

     JÓCSAJESZTER kurjant egyet, lerúgja a cipőjét, ami nagy ívben elrepül, és nekiütődik a falnak. 

JÓCSAJESZTER: Mi van? Úgy nézel rám, mint a piros kukoricára. Gyere, összetestezlek!

     JÓCSAJESZTER megragadja SZILÁRDot, hozzádörgölőzik, belenevet az arcába.

JÓCSAJESZTER: Szisz. Szisz. Becéz így valaki? Hogy Szisz? Szisz-visz! Szisz-viszki! A Szisz-viszki jó, de a borok sajnos retekszarok. 

SZILÁRD: Kicsit berúgtál.

     JÓCSAJESZTER elsétál a cipőjéért, felveszi, majd a fejével nekitámaszkodik SZILÁRD mellének, belemarkol a fenekébe. 

JÓCSAJESZTER: Na. Igázz már le, Szisz! Kinn az erdőn is nászidőszak van.

     SZILÁRD bizonytalankodik, JÓCSAJESZTER lesmárolja, és behúzza egy sarokba. Kihúzza a színről. ANDREA és ROZI keveredik középre.

ANDREA: Azt kérdezi tőlem az a kis drága, hogy Andi néni, a felnőttek is szoktak álmodni? Persze, mondom, én is, minden nap. Láttam a kétkedést a szemében. Nem erre számított. Azt gondolta, az álmodás mesedolog. Persze, összepusziltam. 

ROZI: Aranyos.

ANDREA: Folyton meghatódom az ovisaimon, ahogy fogják egymás kezét, mert azt mondjuk nekik, úgy kell sétálniuk. Egyszer hallottam, hogy az egyik odaszól a másikhoz: ilyen gyorsan még soha nem baktattunk, ugye? Egyszer meg azt kérdezte egy pici az anyukájától: Anyu, ki készíti a felhőket? 

ROZI: Jó anyuka leszel.

ANDREA: Nem tudom. 

ROZI: Biztos. 

ANDREA: Micsoda anyátlan esküvő ez. Se az enyém nem él, se az Andrásé.

ROZI: Az enyém se. 

ANDREA: A tied se. 

ROZI (mosolyog): Anyátlan esküvő, ez jó. 

ANDREA: Jobb volna, ha nem az volna. (Csend) Néha úgy meg tudom sajnálni az embereket. Ahogy igyekeznek. Amikor télen fáznak és begombolkoznak. Összehúzzák a kabátjaikat. Az a mozdulat...

ROZI: Tele van jósággal a szíved. 

     JÁNOS nagy levegőt vesz, és hegedűvel a kezében megáll ANDREA előtt. ANDREA dühös lesz. 

ROZI: Csak az apádnak nem bocsátasz meg. 

     ANDREA idegesen sarkon fordul, elmegy. JÁNOS tovább álldogál. ANDREA lassít, megáll. Visszafordul, az apja elé sétál. Csendben nézik egymást. Lassan felfigyelnek rájuk a többiek. SZILÁRD bejön, JÓCSAJESZTER nincs vele. PÁL SZILÁRD és ANDRÁS mellé lép, halkan beszélgetnek.

PÁL: Mi folyik itt? 

ANDRÁS: Tíz éve nem találkoztak. 

PÁL: Azt tudom.

ANDRÁS: De azt nem mondtam még, hogy miért.

SZILÁRD: Azt nekem se.

ANDRÁS: Börtönben volt.

PÁL: Miért?

ANDRÁS: Megölt valakit.

     JÁNOS előveszi a hegedűt, a nyakához illeszti, továbbra is a lányát bámulja. Sokáig csak tartja a vonót, aztán játszani kezdi a Bóbita című gyerekdalt. Hosszan, minden versszakát elhúzza. PAPA ANDREA vállára teszi a kezét, ANDRÁS pedig testőrként áll a felesége mellett. SZILÁRD fanyar mosollyal figyel, PÁL elfelejt fotózni, SZABOLCS beleköhög a dalba. ROZI tátott szájjal néz. ANNA bejön, körbekémlel, és miután nem figyelnek rá, elindul a kijárat felé. Eszébe jut valami, az asztal felé lép, magához veszi a táskáját és a kabátját. Indul az ajtó felé, majdnem odaér, amikor abbamarad a dal. Megtorpan, teljes csend, senki nem mozdul. ANDREA mintha meghatódna, de uralkodik magán. PAPA óvatosan tapsolni kezd, csatlakoznak a többiek is, ANDREA ellép, nem békül. ANNA közben felveszi a kabátját, továbbindul, már majdnem eléri az ajtót, amikor SZILÁRD észreveszi, és utánamegy, a vállára teszi a kezét.

SZILÁRD: Szökünk, szökünk, Mátyás Anna?

     ANNA összeomlik.

SZILÁRD: Ilyenkor veszélyes ám egyedül. Csörtethetnek mindenféle vadak. Kéne beszélnünk egy-két dologról. Gyere!

ANNA (halkan): Könyörgöm…

SZILÁRD: Mit mondasz?

     ANNA zokogni kezd, a földre borul.

SZILÁRD: Hé, mi történt? (Ráborul, öleli) Mi a baj? Egy ideje furcsán viselkedsz. 

ANNA: Furcsán?

     SZILÁRD felállítja, visszaviszi a többiekhez.

ANNA: Hova viszel?

SZILÁRD: Semmi baj. Később megbeszéljük. Kezdődik a menyasszonytánc. 

     SZILÁRD leveszi ANNÁról a kabátját, a székre teríti. Odaviszi őt a terem közepére. Indul a menyasszonytánc. Mindenki viszonylag hosszan táncol ANDREÁval, aki nem élvezi, csak tűri ezeket a perceket. SZILÁRD piros kalapot tart a kezében, közben szemmel tartja ANNÁt. 

SZILÁRD: Tessék, tessék, eladó a menyasszony!

     Elsőként JÁNOS lép ANDREÁhoz, előtte az egyik zsebéből kivesz egy kétezrest, bedobja a kalapba. Alig mer hozzáérni ANDREA derekához, kicsiket lépeget. Nézi a lányát, aki elnéz mellette. ANNA rémülten mozdul, ha véletlenül hozzáér valaki. JÓCSAJESZTER jön be kintről, ANNA mellé áll. Aki nem táncol, az tapsol, kivéve ANNÁt. JÁNOStól PÁL kéri le ANDREÁt, pénzt dob a kalapba (ahogy mindenki, aki felkéri). JÁNOS nem sokkal később visszakéri ANDREÁt, innen minden második táncoló ő lesz. Minden alkalommal pénzt dob a kalapba. JÁNOS-PÁL-JÁNOS-SZABOLCS-JÁNOS-JÓCSAJESZTER-JÁNOS-ROZI-JÁNOS-PAPA-JÁNOS-SZILÁRD-JÁNOS sorrendben táncolnak. Amikor itt tartanak, SZILÁRD odatolja ANNÁt ANDREÁhoz. ANNA odalép, automatikus üzemmódban lépeget. JÁNOS megint lekéri ANDREÁt, aki ekkor hirtelen abbahagyja a táncot. A zene is véget ér. Kis csend, lihegés. 

ANDRÁS: És most egy kis édesség az én édeskémnek!

     Új zene indul, SZABOLCS szerpentint szór szét, ANDRÁS betol egy tortát. SZILÁRD felemel egy nagy kést. ANNÁra mosolyog, aki felsikolt. SZILÁRD átadja a kést ANDREÁnak, aki belevág vele a tortába. ANDRÁSsal elkezdik osztogatni. JÓCSAJESZTER szorosan ANNA mellé áll.

ANNA: Majdnem el tudtam menni. De Szilárd résen volt. 

JÓCSAJESZTER: Jaj, de kár! Mátyás Ancsi kénytelen fincsi torcsit zabcsizni.

ANNA: Elvesztettem a legfontosabb értékemet.

JÓCSAJESZTER: Azt azért már elég régen.

ANNA: A lélekjelenlétemet. 

JÓCSAJESZTER: Ja, egész másra gondoltam.

ANNA: Figyelj… A kiskert végében van egy kapu. Zárva van, de ha átmásznék rajta… 

JÓCSAJESZTER: Láttad, amit én? Próbálták minél lazábban előrántani a kis pénzecskéjüket. De mindenki figyelt rá, hogy lehessen látni, milyen sokat dob be. Andrea meg hogy unta. Okos nő. Szimpatizálok vele. 

ANNA: Simán megölhettek volna a tolongásban. 

JÓCSAJESZTER: Viszont kibaszott bunkó az apjával. Emiatt elmehet a picsába. Szegény kisöreg, mindent megpróbál. Lehet, hogy nekem kéne felvidítanom. Biztos elhúzna nekem valami jó számot. 

     ANDREA és PÁL sétálnak arra, tányérukban tortaszelet, mindketten ANNÁra mosolyognak.

ANDREA: …legalábbis a pálmalevelem szerint…

     Továbbmennek. 

JÓCSAJESZTER: Á, a pálmalevél. Ez is pálmalevelezik? 

ANNA: Te meg angyalozol.

JÓCSAJESZTER: Az más. Emlékszel? Pár éve te is meg akartad tudni, van-e neked olyanod. Pálmaleveled.

ANNA: Persze hogy emlékszem.

JÓCSAJESZTER: Majdnem beszkennelted az ujjlenyomatodat, hogy elküldd Indiába. Még jó, hogy lebeszéltelek. Pedig biztos az ujjad kódrendszere a lelked lenyomata. (Röhög) 

ANNA: Talán megírták volna, mikor halok meg. Nem kéne izgulnom.

JÓCSAJESZTER: Mit gondolsz, lesz menyasszonyrablás? És ha igen, kik lesznek a vicces tolvajok? 

     ANNÁnak eszébe jut valami. ANDREA felé néz, aki PÁLlal üldögél. PÁL feláll, italért megy, ANNA indul ANDREA felé. Közben JÁNOS már odaért, leguggol a lánya elé, magyaráz. ANNA lelassít, de hallja a beszélgetést. 

JÁNOS: Véletlen volt, esküszöm. 

     ANDREA feláll, mire JÁNOS is.

JÁNOS: Nem akartam megölni, baleset volt, miért nem hiszel nekem?

     ANDREA otthagyja, JÁNOS utána megy. PAPA és ROZI próbálja visszatartani. JÁNOS meglöki mindkettőjüket. Végül leül egy székre. ANNA odamegy ANDREÁhoz, megfogja a kezét, húzni kezdi maga után. ANDREA csodálkozik, de tetszik neki. ANNA felkapja a kabátját, körbenéz, úgy látja, nem figyelik. 

ANNA: Hol a kabátod?

     ANDREA mosolyog, ellép a kabátjáért. ANNA felkapja a tortavágó kést, a ruhája alá rejti. JÓCSAJESZTER nézi őket, csodálkozik, hátramegy. ANNA húzza maga után ANDREÁt.

ANNA: Gyere, csak egy kapun kell átmásznunk. 

     Kimennek a kiskert felé.

 

     9.

     Meghatározatlan helyen és időben. ANNA és JÓCSAJESZTER.

ANNA: Talán csak ideképzelem a liliomszagot. Apám halálakor is ilyesmit éreztem.

JÓCSAJESZTER (gúnyosan): Akit ugye szintén te öltél meg, akárcsak a szerelmedet.

ANNA: Konkrétan nem. De lényegében igen.

JÓCSAJESZTER: Tuti biztos voltam benne, hogy emiatt is magadat basztatod.

ANNA: Néha még teljesen szép az egész, álmodom róla. Kislány vagyok, várom haza, késik, de fennmaradhatok, anyám megengedi. Érkezik végre, jókedvű, beszalad, felkap, kacag, dobál a levegőbe. Repülj, Panna, hopp! A jegygyűrűje megcsillan a lámpafényben, megfogom az ujjaimmal, tekergetem. Lehet forgatni, nagy rá. 

JÓCSAJESZTER: Aztán átmegy a másik szobába, és szarrá veri az anyádat.

ANNA: Vagy ahogy a mázgás ablakon nézünk ki. Esik a hó. Ketten vagyunk, a karjában tart. Bentről, a melegből figyeljük a hideget. Nagy, fekete madarak repülnek. Nemrég jöhetett haza, piros, fagyos még az arca. Lehelem, melegedjen fel minél előbb, ne fázzon szegény. Kifelé mutat, magyaráz valamit. 

JÓCSAJESZTER: És előtte vagy utána kergeti szíjjal a nővéredet?

ANNA: Akkor még csak annyit láttam, hogy anyám sokat sír. Meg hallottam néha egy kis csapkodást. 

JÓCSAJESZTER: Biztos azt gondoltad, a huzat. Én kurvára pofán basztam volna.

ANNA: Kiskoromról beszélek. Később minden megváltozott. Talán akkor kezdtem el gondolkodni a mindenről meg a semmiről. 

JÓCSAJESZTER: A mindenről is gondolkodtál? Ezt nem tudtam. Nem voltál egy kicsit koravén csajszi?

ANNA: Ahogy később tudatosodtak a dolgok, elszivárogtak a jó érzések. Kicsordultak, vége lett. Nagy kudarc volt.

JÓCSAJESZTER: Igazi szerelmi csalódás, mi?

ANNA: Az. 

JÓCSAJESZTER: Volt-nincs aranyos apuci.

ANNA: És együtt járt a haraggal, rosszakarattal, bosszúvággyal. Egészen addig durvult a dolog, míg meg nem történt a baleset. Csináltak egy tessék-lássék vizsgálatot, kérdezgettek, én meg okosan válaszolgathattam. Még sajnáltak is. A kihallgatás után anyámmal volt egy hosszú összenézésünk. Bámultunk egymás szemébe, megbeszéltünk szavak nélkül mindent. Azok voltak az utolsó tiszta percei. Ott történt vele valami helyrehozhatatlan. A nézésemtől, amit látott a szememben. A végtelen nyugalmamtól. Nem bántam, ami történt, sőt megkönnyebbültem. Pontosan tudtam már, apám mit művel velük, hiába titkolták. Már nem volt „repülj, Panna, hopp”, ahogy kicsit nagyobb lettem, azt üvöltözte, ne merjek olyan rohadt kurva lenni, mint az anyám és a nővérem. Egyetlen dolog zavart, hogy közelről láttam, hogy megy ki belőle az élet. Nézett rám csodálkozva, lentről. A legszarabb az eldőlő létra hangja volt. A nagy robaj, a csapódás. Mint egy végítélet. A hang is, meg a látvány is beégett az agyamba. Viszont ha apámról álmodom, mégsem vérben fetrengve, értetlenkedve látom, hanem ahogy dobál a levegőbe. Két ember élete szárad a lelkemen, ha úgy vesszük. Nem, három, anyám is miattam omlott össze. 

JÓCSAJESZTER: Persze, meg még az egész világ összes bűnét is vedd magadra. Vagy esetleg hagyd a picsába az összes faszságodat, bűnbánatodat, lelkiismeret-furdalásodat, és mentsd fel magad. Bassza meg mindenki magát, megérdemli a sorsát mindenki. 

ANNA: Szuper ötlet. 

JÓCSAJESZTER: Tartás és öntudat, Mátyás Anna! Nem kell cüppögni a betegítő dolgokon! Nyugalom, harmónia, béke! És rengeteg szex.

ANNA: Nem ilyen egyszerű. A gyógyuláshoz katarzis kell.

JÓCSAJESZTER: Jó, de még mennyi?

 

     10.

     Erdő. ANNA és ANDREA. ANDREA vidám.

ANDREA: Kábé most kezdenek keresni. Nem kell ennél messzebb mennünk. Hé! Állj meg!

ANNA: Te is benne vagy?

ANDREA (nevet): Kijöttem volna veled, ha nem volnék?

ANNA: Nem ebben. Az egészben.

ANDREA: Azt hittem, Szilárdék rabolnak majd el, de így se rossz. Sokat jöttünk, nehogy eltévedjünk. 

ANNA: Érted, miről beszélek?

ANDREA: Nem tévedünk el?

ANNA: Már nem tudom, merre vagyunk.

ANDREA: Na, az marha jó. Mert én se. Nem tudok tájékozódni. Kezd hideg lenni. Mi van, nem is keresnek? Kiabáljunk. Bár ne, végül is nekik kell megtalálniuk. Csak ne az apám jöjjön elsőnek. 

ANNA: Tudom, hogy gyűlölöd.

ANDREA: Nem gyűlölöm. 

ANNA: Azt is tudom, hogy börtönben volt. 

ANDREA: Ki mondta? 

     Csend.

ANDREA: Hát még ha azt is tudnád, kit ölt meg.

ANNA: Kit?

ANDREA: A nevelőapámat. 

     Zúg a szél.

ANNA: Akkor rokon lelkek vagyunk. Nekem az édesapámat ölték meg. 

ANDREA: Ne. Tényleg? Ki? 

ANNA: Egy létra.

     ANDREA nevetni kezd, aztán elszégyelli magát.

ANDREA: Bocs. Csak azt hittem, valaki tényleg. Az igazi rokon lelkek egyébként azok, akiknek azonos a kódrendszerük. Nekik folyamatosan dolguk van egymással, több leszületésben is találkoznak. 

ANNA: Igen, tudom. Olvastam a fura tamilokról. Azokról beszélsz, nem? A speciális lélekvándorláshitükről. 

ANDREA: Igen.

ANNA: Tetszett, hogy voltak ezek a látók, akik kapcsolatban álltak mindenféle dimenziókkal. És hogy a sugallataikat pálmalevelekre írták.

ANDREA: Ők csak diktáltak, a pálmalevelekre a tanítványaik írtak.

ANNA: Ja, tényleg, pedig ezt is tudtam. El is képzeltem őket minimális igénnyel éldegélő kis manóknak.

ANDREA: De azt is tudod, hogy csak azoknak van pálmalevelük, akiknek még van valami sorsfeladatuk, ugye? 

ANNA: Ennyire nem mentem bele.

ANDREA: Ők mindegyik életükben segítő munkát végeznek. Orvosok, tanárok, ilyesmi. Az anyakönyvvezetés segítő munka? Segít vagy árt? 

ANNA: Ki tudja?

ANDREA (nevet): Te is öreg lélek lehetsz. Mint én. Már kisgyerekként tudtam. Anyámnak négyéves kora óta az anyja voltam. Akkor neked is van pálmaleveled?

ANNA: Nem kértem el az enyémet. Lebeszéltek. Meg én is kicsit magam. Megijedtem. Olyan dimenziók ezek, amikről nem biztos, hogy tudni szeretnék. Úgyhogy lekanyarodtam róla. 

ANDREA: Nem kell félni, mindenkinek csak annyit mondanak el, amennyit elbír. Én például nem tudtam meg, hányadik életemet élem. Talán megijednék, ha kiderülne, hogy az utolsót. De azt elmondták, hogy ha minden úgy megy tovább, ahogy addig, tehát ha nem változtatok semmin, akkor mikor lesz az esküvőm. Most. Kicsit úgy intéztem, hogy tényleg biztosan most legyen. Azt is tudom, miért nem mentem feleségül senkihez korábban. A gyerekvállalással kapcsolatos. Valamikor orvos voltam Amerikában. Régen, a kolonizáció idején. Tele volt a környék járványokkal. Nem csoda, rengeteg ember, nulla infrastruktúra. Feltaláltam egy szert az egyik addig gyógyíthatatlan betegségre, de a terhes nők elvetéltek tőle. Ez valami mellékhatás volt. Így túlélték, de a babájukat elveszítették. Ezek a lelkek nem tudtak leszületni miattam. Közben meg ilyen nincs, valakinek vagy jönni kell, vagy nem. De akkor is: a fájdalom, amit ezek a nők éreztek, az ő hozzám állásuk nagyon rossz energia volt. Ezeknek az anyáknak a lelkétől kell feloldozást nyernem. Oldanom kell a negatív karmát. Kaptam egy feladatot. Ha ételt adsz, áldást kapsz. Harminchárom terhes nőnek kell ételt adnom. Nem könnyű, mert mit mondasz nekik? Ráadásul a kezemből kell elvegyék, és nekem kell készítenem. Huszonhat már megvan. Még hét nő, és teherbe eshetek.

ANNA: Ezért mentél férjhez? Hogy végre szülj? Nem is vagy szerelmes?

ANDREA: Nem mondtam, hogy nem vagyok szerelmes.

ANNA: András tudja ezt az egészet?

ANDREA: Nem. Nem kell tudnia.

     Csend.

ANNA: Nem vagy szerelmes.

ANDREA: Te miről beszélsz?

ANNA: És az apád… Hogy ölte meg a nevelőapádat?

ANDREA: Ebbe ne menjünk bele.

ANNA: És miért? Miattad? Vagy anyukád miatt? 

ANDREA: Na jó, húzzunk vissza!

ANNA: Semmi közöm hozzá, de mi van, ha… 

ANDREA: Milyen ha?

ANNA: Mi van, ha valami családon belüli erőszak miatt, lehet, hogy nem is tudod, mert kicsi voltál, és csak miattad ölte meg, vagy nem tudom.

     ANDREA gyanakodva nézi ANNÁt.

ANNA: Csak gondolkodom.

ANDREA: Senki nem kérte, hogy gondolkodj, meg hogy hülyeségeket beszélj.

ANNA: De talán nem tudsz valamit, ami fontos.

ANDREA: Ezt a dolgot… Nem veled fogom kielemezni. Menjünk vissza!

ANNA: Nem kell kielemezni, csak kérdezem.

ANDREA: Gondolkodj, miket kérdezel. Induljunk!

ANNA (gúnyosan): Ó, te csodálatos, gyógyító lélek… A pálmaleveleddel. 

ANDREA: Neked mi bajod?

ANNA: Menyasszonytánc, vakuvillanás, szerpentin, csodás hófehérség…

ANDREA: Visszamegyek.

ANNA: Nem mész vissza.

ANDREA: Mi? Van valami a szemedben, ami kurvára nem tetszik.

ANNA: Nem vagyok hülye. Tudom, hogy engem itt meg akarnak ölni. Csak azt nem tudom, te is benne vagy-e. 

ANDREA: Miről beszélsz? 

ANNA: Valakit valami ingoványban hagytak. A férjed apja mondta.

ANDREA: És?

ANNA: Meghallottam. Rosszkor voltam rossz helyen. 

     ANDREA kis csend után nevetni kezd.

ANDREA: Ingovány?

ANNA: Ingovány.

ANDREA: Vadásztak! Vaddisznót hajtottak éjszaka, Szilárd megsebesítette, de a disznó begyalogolt az ingoványba. Ők vadászok! András, Szilárd meg az apjuk, sőt, Szabolcs is velük volt! 

ANNA: Nem, ez nagyon ócska magyarázat, ezt találtátok ki, hogy ha gyanút fogok, ezt mondjátok. (Megragadja ANDREÁt) Te is benne vagy!

ANDREA: Engedj el, kurvára nem vices!

ANNA: Most már nem vicces, ugye? 

ANDREA: Te őrült vagy!

ANDRÁS (hangja messziről): Andi!

PÁL (hangja messziről): Andi, merre vagy?

     ANNA előveszi a tortavágó kést, ANDREA torkához szorítja. ANDREA pánikba esik, csöndben marad. A többiek közelednek, kedélyesen beszélgetnek, egy ideg hangosodnak, aztán elhalkulnak, ahogy távolodnak.

SZILÁRD (hangja): A Mars egyszerűen megsemmisíti a saját holdjait. A Phoboszon lévő árkok és barázdák azt bizonyítják, hogy a gravitáció egyre nagyobb nyomást gyakorol rájuk.

ANDRÁS (hangja): Andi!

PÁL (hangja): Andi, merre vagy?

SZILÁRD (hangja): A Mars kelti a hullámokat, attól mélyülnek a barázdák. A Phobosz előbb-utóbb a darabjaira hull. 

SZABOLCS (hangja): Csak az anyakönyvvezető-bukszával lehet, az is eltűnt.

ANDRÁS (hangja): Andi!

     A keresők eltávolodnak, ANNA egy darabig még tartja a kést. ANDREA elhajol, futni kezd, de elbotlik, mozdulatlanul fekszik. ANNA lefagyva nézi, ahogy ANDREA nyakából vér szivárog.

ANNA: Nem… Nem… 

     JÓCSAJESZTER érkezik, meglátja ANNA kezében a kést. 

ANNA: Nem…. Csak elesett…

JÓCSAJESZTER: Dobd el!

     ANNA csak áll.

JÓCSAJESZTER: Dobd már el!

     ANNA messzire dobja a kést. JÓCSAJESZTER lehajol ANDREÁhoz, próbálja elszorítani a vérzést, de nem sikerül. Egy darabig küzd, aztán feladja.

JÓCSAJESZTER: Meghalt. 

ANNA: Mi van? … Nem, az nem lehet. Csak elesett!

JÓCSAJESZTER: Egy agancsra esett rá. Ütőér. Kész. Hú, bassza meg! Miért volt nálad a kés?

ANNA: Ez… Teljes őrület… Nem én voltam… 

JÓCSAJESZTER: Agancs októberben? Ilyen fás részen? Mióta? Tavasz óta? Talán két bika harcolhatott, letörhetett egyikről. Mert maguktól nem dobják le ilyenkor. A bikák hajtják a teheneket, nagyüzem van éjjel-nappal. Viszik az életüket tovább.

ANNA: Ütőér? 

JÓCSAJESZTER: Ha pár centivel arrébb esik, nem történik semmi. 

ANNA: A harmadik halál…

JÓCSAJESZTER: Miért volt nálad a kés?

ANNA: Kihoztam önvédelemből… Ráfogtam, hogy ne tudjon visszamenni… Nem bántottam! … Már keresték… Kitépte magát, el akart futni…

JÓCSAJESZTER: Merre mentek?

ANNA: Azt mondta, vadászok… Ezért beszéltek ingoványról… Egy vaddisznót belehajtottak az ingoványba éjjel… Biztos nem igaz… Le fognak tartóztatni… Hacsak ezek addig meg nem ölnek… Ha megtalálnak, biztos megölnek… Takarjuk le avarral, és húzzunk innen… Bár kinyomozhatják a lakáscímemet is… 

JÓCSAJESZTER: Csini kis ribanc. Ha itt hagyjuk, jönnek az állatok, és kikezdik. Végigeszik a finom kis húsát. Ez lesz a nászéjszakája. Megeszik a vaddisznók.

ANNA: Nem érted, hogy megölnek, ha visszajönnek?

JÓCSAJESZTER: Kezd baszott hideg lenni. (Nézi a halottat) „A nyaki pick-upon dzsesszesebb soundot tudok kicsiholni, amit csipeszelek.” 

ANNA: Mi? … Mi van?...

JÓCSAJESZTER: Csak eszembe jutott egy volt pasim. A nyakról. Ilyeneket mondott. Basszusgitáros volt. Utálta a tetkóimat. A szarvast a lapockáim között különösen. Meg szoktak hökkenni a pasijaim, mikor meglátják. Szarvas, Eszter, miért pont szarvas? Ha már, akkor miért nem őz? Ez a csávó folyton basztatott miatta, hátulról nem volt hajlandó megdugni. Nem akarta nézni. Elölről nem volt gondja velem.

ANNA: Hagyd már abba!

JÓCSAJESZTER: Nemrég találkoztam vele egy bárban, odajött, az első kérdése az volt, hogy hogy van a szarvasom. Aztán elmesélte, hogy összeverekedett egy tobozzal.

     ANNA elrohan.

JÓCSAJESZTER: Anna! Hova mész? Anna! 

 

     11.

     ANNA bolyong az egyre nagyobb ködben.

ANNA: Elönt egy kis boldogság, mert ideképzellek. Mesefigurának kellene lennünk. Hét ágra süt a nap, csacsognak a jó szándékú figurák körülöttünk… Hol vagyok? (Megáll) Emlékszel a tervünkre, szerelmem? Hogy lesz majd egy karácsonyi édességboltunk, ahol minden piros. A termékek, a díszek, a csomagolás, a ropogós zacskók, a kirakatban lévő dolgok, a neonlámpa fénye, minden. Kinn esik a hó, nagy pelyhekben persze, benn meleg van, gőzölögnek a teák és a kávék. Jó, azok nem pirosak. (Felnéz az égre) Az Orionidák! Az aktivitási maximum! Mintha te tűzijátékoznál nekem! Engesztelésül az elmaradt karácsonybolt miatt. Az a csóva lehetnél te, az az erős és gyors. A lomhább ott az apám, az a semmilyen, meg Andrea. A kisebbek a meg nem született gyerekeim. Inkább talán kék üzletet kellett volna akarnunk, nem agresszív vérszínűt. Kék karácsonybolt másnak nem jutna eszébe. (Leül a földre) Amikor meghaltál, sokat gyalogoltam. Volt, hogy órákig. Hintákba ültem, addig hajtottam magam, míg el nem szédültem. Megálltam egy-egy sarkon, amerre jártunk régen, hátha felbukkansz. Átfutott bennem egyszer, hogy jó, nem találkozhatok veled többet, az én valóságomban meghaltál, de más összeakadhat veled. Akit nem értesített a mindenség a történtekről. Létezned kell egy egyelőre számomra ismeretlen, de ettől még valóságos másik dimenzióban. Így tudtam kibírni. Egyszer beültem libegőzni. Abban nekem van valami végtelenül nyugtalanító. A bizonytalanság, a lebegés, hogy nincs talaj alattam. A fülemben szólt a Tengerpart című dal. Azt szeretted te is. Szembejött egy nagymama az unokájával. Kivettem a fülhallgatót, rámosolyogtam a kisfiúra. Ő meg jó hangosan megkérdezte a nagyanyját: a néni miért van egyedül? Visszatettem a zenét. Aztán kiszálltam, és váratlanul ott termett Jócsajeszter. Ott ismertem meg. 

     Feláll, elindul. Megtorpan. Hatalmas szarvas áll előtte. ANNA megdermed, hosszú ideig rémülten nézi.

ANNA: Nem félek tőled. 

     ANNA lassan mozdul, közelebb lép a szarvashoz.

ANNA: Gyönyörű vagy. Micsoda komoly szépség! Elegancia, egylényegűség, önazonosság. Fenséges vagy, és büszke. Nem félsz te se tőlem. Pedig nem sok anyakönyvvezetőt láttál, ugye? (Csend) Százezer év van a tekintetedben. Jóság és bölcsesség. Ember vagyok a te állatbirodalmadban. Lézengek, kujtorgok idegen elemként, homály vagyok az élességben. Szarvas a ködben én is. Csak nálad otthontalanabbul.

     A szarvas lassan megfordul, elindul.

ANNA: Hova indulsz? (Utánamegy) Hová vezetsz?

 

     12.

     Erdő, a baleset helyszíne.

JÓCSAJESZTER (torka szakadtából ordít): Ide! Ide!

     ANDRÁS, SZILÁRD, PÁL, SZABOLCS, JÁNOS és PAPA és ROZI érkeznek. Meglátják a földön fekvő ANDREÁt. Mellette térdel JÓCSAJESZTER. JÁNOS rohan oda elsőnek, hörög a sokktól. ANDRÁS ráborul ANDREÁra, és a nevét ismételgeti. Mindenki úristenezik, és zokog. 

ANDRÁS: Mentőt!

PAPA: Mentőt már felesleges.

     Nézik közelről a halottat. ROZI a legjózanabb, JÓCSAJESZTERt bámulja gyanakodva.

ROZI: Mi történt?

JÓCSAJESZTER: Megbotlott. Egy agancs átszúrta az ütőerét. 

ROZI: Megbotlott. Csak úgy.

     SZABOLCS köhögőrohamot kap, bocsánatot kér, arrébb megy. ANDRÁS ordít. JÁNOS üveges tekintettel néz a semmibe.

SZILÁRD: Ne nyúljon senki semmihez! (JÓCSAJESZTERnek) Mondj el mindent!

JÓCSAJESZTER: Ennyi történt. Nem tudok többet mondani. Elesett. Elcsúszott az avaron.

PAPA: Elcsúszott? (Csuklik) 

JÓCSAJESZTER: El. 

PÁL: Hívnunk kell a rendőrséget. 

SZABOLCS: Miért a rendőrséget?

PÁL: Hát mit? Tűzoltókat?

SZABOLCS: Mentőket.

PÁL: Mentőt minek?

SZABOLCS: Azt kell ilyenkor, nem?

PÁL: Nem tudom. 

PAPA: Elcsúszott az avaron?

SZILÁRD (JÓCSAJESZTERnek): Gyere csak ide!

     JÓCSAJESZTER feláll, eltávolodnak a többiektől.

SZILÁRD: Te láttad utoljára, Anna. Mondd el, légy szíves…

JÓCSAJESZTER: Eszter.

SZILÁRD: Hogy?

JÓCSAJESZTER: Annát mondtál. 

SZILÁRD: Úgy hívnak.

JÓCSAJESZTER: Én Eszter vagyok.

SZILÁRD: Hogy mondod? Eszter?

JÓCSAJESZTER: Eszter vagyok.

     SZILÁRD elhűlten néz JÓCSAJESZTERre.

SZILÁRD: Anna, minden rendben?

     A többiek lassan köréjük gyűlnek.

JÓCSAJESZTER: Összekeversz. 

SZILÁRD: Megbolondultál?

JÓCSAJESZTER: Hogy volnék én Anna? Eszter vagyok.

     Mindannyian értetlenül állnak, néznek egymásra tanácstalanul.

SZILÁRD: Hívja valaki a rendőrséget!

JÓCSAJESZTER: A rendőrséget? De hát nem csináltam semmit! Elesett!

SZILÁRD: Anna…

JÓCSAJESZTER: Mit Annázol? Megőrültél, mit Annázol?

SZABOLCS: Talán a mentőket kéne.

SZILÁRD: A rendőrséget hívjátok!

JÓCSAJESZTER: Nem csináltam semmit!

SZILÁRD: Hívja már valaki őket!

 

     13.

     Orvosi rendelő. ANNA szép ruhában ül egy széken. Türelmesen várakozik. Nyílik az ajtó, belép BITTNER doktor, kekszet eszik.

BITTNER: Szép jó napot! Bittner doktor vagyok.

ANNA: Jó napot!

BITTNER: Kér? (Kínálja a kekszet) 

ANNA: Nem, köszönöm.

BITTNER: Jó pedig. Vaníliás. Kellemes ez a hűvös józanság, igaz? Ahogy dől be az ablakon. Anna, maga anyakönyvvezető, igaz? Jól tudom?

ANNA: Igen.

BITTNER: Jó dolog ennyi esküvőt összehozni? 

     ANNA kérdőn néz BITTNERre.

BITTNER: Magának volt már? 

ANNA: Esküvőm? Nem.

BITTNER: Nem is kell. Ilyen csinos nőnek minek, nem? Biztos nem kér? (Nyújtja a kekszet)

ANNA: Nem kérek.

BITTNER: Ilyen elegánsan jár esketni is? Túlságosan nem kell jól kinézni. Ha leöltözi a menyasszonyt, csak megzavarja a vőlegényt. (Nevet) Én elváltam ám. Kétszer. Most fogok harmadszor.

ANNA: Miért hívtak be? 

BITTNER (elkomorodik): Írtuk, ugye, hogy beszélnünk kell. Nem is tudom, hol kezdjem.

ANNA: Talán a semminél.

BITTNER: Arról nincs szó, hogy semmiféle baj ne volna. De megijedni nem kell túlságosan. Ami van, azzal együtt lehet élni. Sőt, együtt is kell. Írt egy válasz-e-mailt nekünk. Azt kérdezte, ne jöjjön-e maga helyett inkább egy bizonyos Eszter, ő sokat tud magáról. 

ANNA: Talán jobban ismer, mint én saját magamat.

BITTNER: Pont erről volna szó.

ANNA: Róla kellene beszélgetnünk?

     BITTNER leteszi a kekszet, abbahagyja az evést.

BITTNER: Nem. Azaz igen. Kezdeném a rendőrségi dolgokkal. Kaptunk tőlük egy aktát magáról, ami miatt behívtuk.

ANNA: Rendőrségi akta? Rólam?

BITTNER: Volt néhány furcsa ügye. Egyszer a rendőrségen ébredt, és nem emlékezett az előző estére. Pedig szétverte egy étterem berendezését. Tört-zúzott. Mindössze annyi rémlett magának, hogy az étlapon kacsamellnek olvasta a karamellt, és ettől pánikba esett. Karamellás csirkecomb volt a specialitásuk. Megjegyzem, finom lehet. Egy másik alkalommal a saját fürdőszobáját verte ripityára, mert a mérleg rossz számot mutatott. Kétszáz kilót. Pedig annyi plusz nem lehetett magán. Elemprobléma miatt történt. Aztán volt egy meghökkentő meztelen tánca valami cukrászdában. Kimentek a rendőrök, és maga más nevet mondott be nekik, mint ami a személyijében volt. Esztert. És ragaszkodott hozzá. 

ANNA: Akkor az Jócsajeszter lehetett, nem én. Előfordul vele, szeret táncolni. Azt nem tudom, miért volt meztelen.

BITTNER: És most az erdőben megint ez az Eszter név. Anna, talán sokkolni fogja a hír. Megpróbálom finoman közölni a lényeget. Semmiféle Eszter nem létezik. Eszter a maga fejében él.

ANNA: Maga bolond, Birkner doktor. 

BITTNER: Bittner. Figyeljen rám! Ön disszociatív személyiségzavarban szenved. A betegség lényege, hogy az egyénnek egy vagy több elkülönült személyisége van. Saját névvel, saját emlékezettel.

ANNA: Maga most leskizofrénezett engem?

BITTNER: Ez egyfajta tudathasadás. Kisebb-nagyobb átjárás is lehetséges a személyiségek között. Nem fáj gyakran a feje? 

ANNA: Csak amennyit másnak, gondolom, de…

BITTNER: Vannak emlékezetkiesései, Anna?

     Csend, ANNA néz maga elé.

BITTNER: Anna, ha együttműködik, a személyiségeket pszichológiai kezelésekkel összeolvaszthatjuk.

ANNA: Azért Annázik, hogy tudatosítsa, ki vagyok?

BITTNER: Nem, hanem mert ez a neve. Eszter az Ön kivetülése. 

ANNA: Lehetetlen.

BITTNER: Nem minden esetben egyesíthetők a személyiségek, de harmonikus kapcsolatot feltétlenül ki lehet alakítani közöttük. 

ANNA: Jóban vagyok vele, nem kell beleavatkozniuk. 

BITTNER: Anna, meg tudjuk keresni a traumatizáló kórelőzményt. Ha együttműködik, közösen kilábalunk ebből a helyzetből. Ez a trauma lehet szexuális eredetű, például abúzus, esetleg valami családi dráma, haláleset, valami feldolgozatlanság, lelki sokk, ami miatt az egyén tudat alatt létrehoz egy másik világot. Egy olyat, amely elfogad, és nem emlékeztet a történtekre. Elképzelhető a teljes gyógyulás, de kell, hogy maga is akarja.

ANNA: Nincs semmi bajom, maga megőrült!

BITTNER: Mikor találkozott Eszterrel először?

ANNA: Öt éve.

     BITTNER feláll, odamegy az ablakhoz, közben a mélyen kivágott ruha miatt hátulról meglátja ANNA meztelen hátát.

BITTNER: Szép ez a szarvas a hátán. Dám? Gím? Mióta van magán?

ANNA: Öt éve. 

     BITTNER doktor visszasétál a helyére, leül. Megint elkezdi a kekszevést.

BITTNER: Minden rendbe jön. Ha segít, közösen megoldjuk. Meg fog gyógyulni.

 

     14.

     Meghatározatlan helyen és időben. ANNA és JÓCSAJESZTER.

JÓCSAJESZTER: Volt, hogy nekem lett volna szükségem rád, Anna baby. Én is tudom ám elveszettnek érezni magam. És te olyankor újra és újra nem jössz. Volt, hogy kértelek, engedj el. Vagy hogy ne füttyögj többé, ha bajba kerülsz. Rosszul vagyok, mikor pasikat adsz át nekem. Nem miattuk, hanem miattad. Vagy amikor arról győzködsz, hogy helyetted kéne gyereket szülnöm. Mondjuk, akkora rajongója még biztos nem volt a mellemnek, mint amekkora az a gyerek lenne. Ha háromóránként nem adnám a szájába, üvöltene.

ANNA: Nagyon mások vagyunk. A legkisebb dolgokban is.

JÓCSAJESZTER: Ó, igen. Én balkezes vagyok, te jobb. Te megbízható vagy, én nem annyira. Te dolgozol, én szórakozom. Adatokat szolgáltatsz, iratokat juttatsz el fura nevű hivatalokba, nyomtatványokat töltesz ki. Születés, esküvő, halál. 

ANNA: Ez a munkám. Mi a baj vele?

JÓCSAJESZTER: Nyilvántartásba jegyzel neveket. Akkurátusan, szépen, szabályosan. Iktatsz, rendszerezel.

ANNA: És? Mit akarsz ezzel?

JÓCSAJESZTER: A körforgás része vagy. A világ egyik működtetője. Láncszem. Én meg a tanítványaim nyálát csurgattatom. Az IQ-nk mondjuk hasonló. De a vérnyomásunk nem. Öt éve olyan akarsz lenni, mint én. 

ANNA: Nem igaz.

JÓCSAJESZTER: És nem tudsz olyan lenni. El akarod engedni a bajaidat, a görcseidet, megszabadulnál olyan dolgoktól, amilyeneket szerinted én nem is ismerek. Azt hiszed, nekem könnyű, mert én olyan laza csaj vagyok. Ja, biztos így születtem, bazdmeg. Itt, az agyadban (ANNA fejére mutat), itt kéne átállítani az alapprogramozásodat. 

ANNA: Hagyd abba, ezt nem akarom hallani.

JÓCSAJESZTER: Persze hogy nem akarod, mert tudod, hogy soha nem leszel képes rá! Kigyógyulhatsz valamennyire a hülyeségeidből, a múltadból, de teljesen nem jössz rendbe, ha nem akarod minden porcikáddal. Ha nem dobod el a mankóidat. Mert mankókat használsz, és mások véleményébe menekülsz ahelyett, hogy a saját kibaszott lábadra állnál! 

ANNA: Fejezd be!

JÓCSAJESZTER: Jól van, dühös vagy, ez már valami! Nekem persze nincs okom ilyesmire, hiszen én Mátyás Anna felszabadult része vagyok.

     JÓCSAJESZTER nevet, ANNA kapkodja a levegőt.

JÓCSAJESZTER: Függsz és ragaszkodsz! Tőlem is függsz!

ANNA: Nem igaz!

JÓCSAJESZTER: Most meg furákat érzel, igaz? Nem jókat.

ANNA: Nem tudhatod, mit érzek!

JÓCSAJESZTER: Akárhogy is, ne rám haragudj. Nem várok hálát, de az ellenkezőjét sem érdemlem. 

     Csend. ANNA lassan megérti a helyzetet. Megnyugszik.

ANNA (halkan): Azt képzelem, hogy a Duna-parton sétálok.

JÓCSAJESZTER: Én is. 

ANNA: Együtt sétálunk. 

JÓCSAJESZTER: Úgy szoktunk. 

ANNA: Rossz a levegő.

JÓCSAJESZTER: Elég fos minőségű. Nem könnyű lélegezni.

     Csend, ANNA kifejezéstelen arccal néz maga elé, aztán JÓCSAJESZTERre, aki megijed tőle.

JÓCSAJESZTER: Árad belőled a fagyosság. Eltelít a haragod…

ANNA: Nem haragszom.

JÓCSAJESZTER: Mit akarsz?

ANNA: Meggyógyulni.

JÓCSAJESZTER: Te meg akarsz szabadulni tőlem.

ANNA: Mit gondolsz, akkor rendbejövök?

     JÓCSAJESZTER rémült, ANNA félelmetesen nyugodt.

ANNA: Régebben, a postagalambvilágban lehetett jó. Senkinek nem kellett sietnie. Az lehetett a szuper élet. Most meg rohan mindenki. Meg minden. Bennem is, összevissza. De majd lecsendesítem. Szóval, mit gondolsz?

JÓCSAJESZTER: Fogy a levegőm… Veszek el a világból…

ANNA: Meggyógyulok, ugye?

JÓCSAJESZTER: Tőled függ. 

ANNA: Igen.

JÓCSAJESZTER: Megrémítesz. 

ANNA: De mondd, mit gondolsz? Meggyógyulok, igaz?

JÓCSAJESZTER: Nem tudok mit mondani. Se laza nem vagyok most, se jófej… 

ANNA: Sajnálom.

JÓCSAJESZTER: Én nem így gondoltam… Nem így akartam… Nem önszántamból fogy a levegőm… Nem szántszándékkal… De hát a megszületésemről se én határoztam. Egyszer csak jöttem, itt voltam az életben. Az életedben.

ANNA: Sajnálom. Nincs más út.

     Csend, JÓCSAJESZTER lassan megnyugszik.

JÓCSAJESZTER (halkan): Nagyon szeretem ezt hülye életet. 

ANNA: Még ma megszüntetem a Facebook-oldaladat. 

     JÓCSAJESZTER bólint. 

ANNA: Az Instagramot is. Meg a TikTokot. De nemcsak ez van. 

JÓCSAJESZTER: Tudom. 

ANNA: Remélem, egy pillanatra sem érezted úgy, hogy felesleges munkát végeztél. Vagy hogy szolgálatot teljesítettél.

JÓCSAJESZTER (keserű mosollyal): „Szolgálatképtelen a gép”, mondta egyszer egy vonaton a kalauz, amikor elromlott a mozdony. Így mondják a vasutasok. Szolgálatképtelen. Jó szó. Merülök le. 

ANNA: Nem voltál a szolgám. Figyeltem és hallgattam rád.

JÓCSAJESZTER: Figyeltél, de nem hallgattál.

ANNA: Szuper csajszi voltál, hiányozni fogsz. 

JÓCSAJESZTER: Élveztem. Az egészet. Hálás vagyok. Köszönöm, hogy itt lehettem. Érzed a liliomot?

ANNA: Alma- és fahéjillatot érzek. Az egyik kergetőzik a másikkal. Most az egyik, most a másik, most összeolvadva. Alma, fahéj. Maga az ősz.

JÓCSAJESZTER: Milyen halvány a Hold! Vajon hova kerülök?

ANNA: Bárhová is, ragyogjon ott neked Hina, a gyönyörű istennő.

JÓCSAJESZTER (kifordul): Itt az idő, Azrael. Vigyázz rám, és rá is, nagyon. Gyászolni fog. Nekem egy pillanat lesz az egész, de neki nem. Indulhatunk. Feljött a nap, hadd menjen haza.