[Látó, 2009. november]

(Részlet A córesz elmélete és gyakorlata című, készülő regényből)

Szombat délelőtt volt, imádkozásból tartottunk hazafelé reb Slojméval. Nem vártuk meg a kiddust, a szombat megszentelését, a barheszt és a süteményeket, mert összekülönbözött a fiatalokkal. Áldást mormolt, felhörpintettük a szilvapálinkát, és elindultunk.
Nem volt még kedvünk hazamenni, ezért a Duna-parton sétáltunk fel és alá, aztán a Pozsonyi úton, meg-megállva a könyvesboltok és a nemrég nyílt kávéházak kirakata, terasza előtt. Olykor kezét a szeme fölé emelte, úgy nézett be az üvegen. Kínos volt, hogy szombat lévén csak álldogálunk, nézelődünk, de nem megyünk be. Tartottam tőle, hogy rossz szemmel néznek ránk, ám ő kedvtelve méricskélte a vendégeket, a berendezést, a hangulatot és a pincérnőket.
– Min kapta fel a vizet tulajdonképpen? – kérdeztem.
– Az a kérdés merült fel, hogy mi van, ha szombaton rosszul lesz valaki. Hogy mi a teendő ilyenkor?
– Ilyen esetben azonnal mentőt kell hívni, vagy orvost – mondtam. – Pikuách nefes: életmentés. 
– Hát persze. Szó sincs szombatszegésről. Olyasmi ez, amit józan paraszti észszel, puszta jóérzésből kéne tudni megoldani, még ha valaki vallásos zsidó lesz is. De ott valaki okoskodott, hogy egy ember nem döntheti el, hanem ketten kellenek hozzá, merthogy tanúból kettő kell. Marhaság! – fortyant fel még most is, ahogy elmesélte a történteket. – Ha egy ember rosszul lesz, és csak egy ember van mellette, akkor hagynia kéne meghalni? Vagy várni, míg feltűnik egy másik? Ezek a fiatalok, akik nem ismerik a vallást, mindig túllőnek a célon. És okoskodnak.
– Azért megengedett az életmentés, akár szombatszegés árán is, hogy akit életveszély fenyeget, még sok szombatot megtarthasson – magyaráztam. Melegség öntött el, hogy pontosan tudom a szokást. A hazaérkezéshez volt hasonlatos.
– Nem is nevezzük szombatszegésnek – felelte. – Egyszerűen megszűnik a szombat szentsége ezekben a pillanatokban, és egy másik időbe kerülünk át. Egy másik szentség felülírja a szombatét: az élet szentsége.
Miközben ezt mondta, feltűnően utánafordult a Dunapark kávéházból kilépő két fiatal nőnek. Majd lesült a bőr a képemről. De mintha azt lesném, vajon ő mit néz, én is utánuk fordultam. Érzéki parfümjük illata megcsapta az orrom. Tűsarkú, fekete cipő és farmer miniszoknya volt az egyiken, ujjatlan fekete toppal. Karcsú volt, magas, ritmikusan ringott a csípője. A másik visszafogottabban volt felöltözve: piros kapucnis rövid ujjú pólóján szétterült göndör szőke haja, magas sarkú szandálja fölött karcsú bokáját és szépen ívelő lábikráját neki is szabadon hagyta térd alatt végződő fehér szoknyája.
– Tudja maga, Miklós – fordult hozzám reb Slojme –, hogy rabban Gamliel az első században még egy áldást is szerkesztett a szép nőkre? Nahát, ezekre is elmondhatja, ha akarja.
Elnevette magát, aztán elhallgatott, mintha valami más jutott volna az eszébe. Talán azok a szép nők, gondoltam, akikre valaha elmondta az áldást. A szatirikus jelenet ötlött fel bennem Woody Allen egyik filmjéből, amikor az általa játszott főhős frissen vallásossá lett nővére az orális szexre mond héber áldást. Kínosan mulattatott a jelenet. Elszégyelltem magam, és dühös voltam, hogy gúnyt űz a vallásból, amin röhögnek a nézők.
– Mondja, meséltem én már magának a szatmáriak kivándorlásáról? – kérdezte reb Slojme, miközben beléptünk a Szent István parkba, és ott kezdtünk körözni a sárkányölőt ábrázoló Wallenberg-emlékmű körül.
A fejem ráztam. – Hogy jön ez most ide?
– Miért kérdi? – torpant meg. – Mit kukacoskodik ilyesmin? Már nem először fordul elő, hogy ezt megkérdezi tőlem. Miért olyan fontos magának, Miklós, hogy jön ide egy gondolat? Nem az a fontos, hogy itt van? Na, látja? Most elfelejtettem, miről akartam beszélni.
– A szatmáriak kivándorlásáról.
– Ja, igen. Még Izraelben hallottam a történetet egy odavalósitól. A szatmári zsidók nagy része ki akart vándorolni a hatvanas évek elején. Több tucat család. Benyújtották a szükséges papírokat, és vártak. Semmi. Hónapokon, talán éveken át. Hetente járt az elnök a Securitatéra, kihallgatásra, meg kilincselni, hátha méltóztatnak a hatóságok ráütni a pecsétet az okmányokra. Jött a Pészah, és az öregek sírtak a széder végén, amikor azt énekelték, Jövőre Jeruzsálemben, mert nem tudtak hinni benne, és szégyellték magukat emiatt. És jött a szeptember, a zsidó újév, és jött a jom kippur, és készülődtek, hogy a nehézségek ellenére megtartsák az ünnepeket. Jom kippur szombatra esett. Nagyon ritka az ilyen alkalom. „Felette nagy e nap szentsége előtted” – emlékszik az imára? Jom kippur előtti nap péntek délután behívatta a Securitate helyi parancsnoka a hitközség elnökét és a rabbit. A domnu maior ül az irodájában a nagy asztalánál, egy Ceauºescu-kép alatt. Ezek akkoriban még csizmát és egyenruhát hordtak. Azért mondom magának ilyen részletesen, hogy el tudja képzelni. Maga mégiscsak író. Használnia kell a képzeletét. Szemben vele a rabbi, széles kalapjában, fekete hosszú kabátban, mellette az elnök, egyszerűbb, polgári öltözékben. Lehet, hogy hellyel kínálja őket, nyájas és kordiális, még tán viccelődik is velük. Behízelgő a modora, csak utána vált át hivatalos hangra, de az is lehet, hogy fensőbbséges, eszébe se jut, hogy leültesse őket, ezért a nála vagy harminc évvel öregebb két zsidó csak áll előtte, s még a kalapjukat is leveszik. Megérkezett az engedély Bukarestből, mondja nekik az őrnagy. Mehetnek – hallgatott el, s torpant meg hirtelen a sétaúton az öreg.
– El tudja ezt képzelni? – fogta meg a karom. Kicsit meg is rázott, mint aki álomból ébresztget. Bólogattam, s ő folytatta.
– Mintha a fáraó adta volna meg az engedélyt Egyiptomban! A két öreg majd kiugrik a bőréből az izgalomtól, legszívesebben egymás nyakába ugranának, de tartják magukat, elvégre a hatóság előtt állnak. Méltóságot akarnak mutatni, de közben arra gondolnak, néhány hónap vagy hét, felszámolják az itteni életüket, pénzzé teszik minden vagyonukat, és annyi évi várakozás után végre a Szentföldön lesznek. Egyetlen kikötés van, fűzi hozzá az őrnagy. Huszonnégy órán belül el kell hagyniuk a várost, és indulniuk kell. Az engedély erre az egy napra szól. A vonat pedig másnap délután indul.
Reb Slojme megállt a sétaút közepén, szembefordult velem. Kalapja hátracsúszott a fején, kezével gesztikulált, időnként a mellemnek szegezte mutatóujját, azzal böködött. Kerülgettek minket az emberek, s én azt figyeltem, nem hallják-e ők is, amit mond.
– Érti? Este beköszönt a jom kippur, böjttel, utazási- és munkatilalommal. Aki kivándorol, be kell mennie a Securitatéra, és aláírni az okmányokat. Írni se szabad persze ünnepkor. Ezek azt fundálták ki, hogy nemcsak kifosztják, de meg is alázzák a zsidókat. Dilemma elé állítják őket, mit tegyenek, mi több, ha úgy döntenek, hogy mennek, semmit ne tudjanak értékesíteni a holmijukból. Vihetnek vagy huszonöt kilót fejenként. Két bőröndöt. Ott marad a házuk, minden ingóságuk, a bankbetétjeik, a könyvtáruk... Bár ez bizonyára nem érdekelte a hatóságokat. Tud követni?
Bólintottam.
– Felállnak, mennek, az elnök a rabbira néz, egy jó óra múlva ott kell lenniük a templomban, kezdődik a kol nidre, a jom kippur esti imája. Kisváros ez a Szatmár. Mire összejönnek napszálltakor, már híre megy, hogy a rabbit és az elnököt berendelték a Secu-ra. Csönd van a zsinagógában, az imakönyvek lapozását is hallani. Olyan fájdalmasan énekli a kántor a Kol nidrét, mint még soha. Mindenki meg van rettenve, de ezúttal nemcsak az égi ítélettől, hanem attól is, amit hallaniuk kell.
Fújtatott, lezökkent egy padra, háttal a Dunának. – És a rabbi beszélni kezd. A jom kippuri dróse a legnagyobb ívű szónoklat kell legyen. A rabbi Ábrahám és Izsák kapcsán a micvat jisuv Erec Jiszrael, az Izrael földjén lakozás parancsáról szól. Ez minden parancsolat egyik legfontosabbika. Izrael földjének szentsége olyan sűrű, hogy vágni lehet. Említettem már ezt magának? Aki Izrael földjére vándorol, hogy ott letelepedjen, mint Ábrahám, még szombaton is utazhat, mondja hangsúlyosan a rabbi. Ez nem számít szombatszegésnek, mert a micva teljesítése által olyan, mintha egy másik időbe lépne át. A rabbi nem beszélhet a szabadságról, pedig legszívesebben üvöltene a boldogságtól, még akkor is, ha távozásuk előtt még egyszer, utoljára, meg akarják alázni őket. Nem beszélhet a Securitatéról, hogy is beszélhetne nyíltan, pláne nem bírálhatja őket, de akkorra már mindenki tudja, miről van szó. Aki még nem tudja, annak ott, a zsinagógában súgják meg. Nem beszélhet a rabbi a megaláztatásról, de beszélhet Izrael földjének szentségéről, ezért arról beszél, hogy az alija felülírja a szombat parancsát, de ha megérkeztek Izraelbe, ott a szombat még szentebb, mint a galutban, mert más, ha egy szolga a pusztában követ el bűnt, mintha a király palotájában vétkezik. És másnap a szatmári zsidó hitközség kivándorló tagjai sorban állnak a Securitatén, aláírják a vonatkozó okmányokat, utána felülnek a délutáni vonatra, és elindulnak Erec Jiszráel felé.
– Akkor ez olyan, mint a pikuach nefes! – vágtam rá büszkén.
– Magának csak ez a fontos? – Reb Slojme értetlenkedve rázta a fejét. – Különben az csak akkor alkalmazható, ha közvetlen életveszély fenyeget. Ez egy másik parancsolat. De nem azért meséltem. Na, menjünk haza, kihűl a sólet – mondta, noha se őt, se engem nem várt otthon senki.