[2019. január - AdyLátó]

---

Ha az egyébként nagy tehetségű
Ady Endre valamivel felelősségteljesebb,
és hogy is mondjam, talán
nem feltétlenül kormánypárti, de
józanabb mégis, akkor nyilvánvalóan
sok mindent másképpen látott volna.

Egy ilyen Ady Endre például
nem nevezte volna geszti bolondnak
Tisza Istvánt, és megértette volna, hogy
nem is csak egy nemzet, hanem
egész Európa sorsa nehezedik a vállára.

Egy ilyen Ady Endre
biztató újságcikkekkel segített volna
kormányozni Magyarország hajóját
azon a három tengeren, amelyek
egykor határainkat mosták.

Egy ilyen Ady Endre
tudta volna, hogy a háború az háború,
és a történelem robogó mozdonya elől
nem lehet sohasem félreállni,
hanem fel kell venni a harcot.

Mondanom sem kell, hogy egy ilyen
Ady Endre nem rontotta volna meg
a magyar lányokat és asszonyokat,
mert tisztelte volna bennük a jövőt.

És soha nem állította volna,
hogy nekünk Mohács kell.
Ugyanbizony miért kellene Mohács?
Hát miért rohannánk a pusztulásba?
Egy ilyen Ady Endre
bízott volna a magyar nép vezetőiben,
és miért ne bízhatott volna,
hiszen amikor meghalt,
még nem dőlt el semmi.

Egy ilyen Ady Endre
nem kötött volna bele a kanonok-sorba,
mert egyetértett volna az egyházi
méltóságokkal, hogy nehéz időket élünk,
és aki közbenjár Istennél az érdekünkben,
annak ehhez szüksége van
a megfelelő körülményekre.

Erre az Ady Endrére vártunk.
Ne járjon Lédával a bálba!
Ne nézegesse Szent Mihály útján
a tréfás faleveleket!
Legyen itthon, hogy biztasson,
hogy segítsen, hogy hozzájáruljon!
Ne Párizs legyen az ő Bakonya,
hanem a Bakony legyen az ő Bakonya!

Egy ilyen Ady Endre
ezzel a tehetséggel milyen szép
szerelmes verseket írt volna,
és hogy lelkesítette volna katonáinkat!
Mert ha nem sejtette volna,
talán meg sem történt volna.
Ha nem jósolta volna,
nem lett volna, ami beteljesüljön.

Azt az Ady Endrét természetesen
nem Ady Endrének hívták volna.
Na, hogy hívták volna?
Azt hiszem, mindegy. Szeretem Ady Endrét.
A legjózanabbat közülünk.

Marosvásárhely, 2018. szeptember 24.