[2015. február]

---

Újraolvasva Barnás Ferenc A kilencedik és Borbély Szilárd Nincstelenek című regényeit: szinte felkínálják a lehetőséget, hogy összevessük őket. Egymást erősítik, kiemelik, bár mindkettő önmagában is kimagasló teljesítmény. A Barnás-regény 2006-ban jelent meg, 2014 tavaszára esik az újrakiadása, amely a kiadóváltáson kívül annak is jelzése, hogy sikeres volt, a Borbély-regény 2013-ban jelent meg, a szakma nagy örömére, rögtön be is gyűjtve egypár díjat.
A legfőbb összehasonlítási szempont a nincstelenség, szegénység, kilátástalanság és nyomor narratívái és világképe, a gyereknarrátori pozíció, valamint ugyanazon korszak erőteljes és hiteles bemutatása. A magyarországi hatvanas évek végi kádári időszak, a szocialista (vagy legalábbis annak szánt, a regényekben sokféleképp jelzett, „piszkos kommunista”) világrend élhetetlen, de megkerülhetetlen jellege válik meghatározóvá a maga átmeneti összetettségében, vagy összetett átmenetiségében.
Szkizofrén állapot uralkodik mindkét regényben: gyerekként beleszületni és szembesülni a kétarcú társadalommal, a beszédvisszatartással, élethazugsággal, világhazugsággal. Ennek következtében az is vizsgálat tárgyává tehető, hogyan alakul a tudat a hazugságokon alapuló és hazugságokra, elhallgatásokra épülő és kényszerítő önkényuralmi rendszerben, a tér viszonyai hogyan hatnak az emberi viszonyokra, a mindenkori hazugságok, a kettős beszéd és az elhallgatások közötti szocializáció miképpen torzítja a gyerekek világlátását. Hiszen a felnőtteké már eleve torz.
A kilencedik egy alapjában tizenhárom, de a narráció időpontjában tizenegy tagú nagycsalád egyik tagjának, a kilencedik gyereknek a hangján és perspektíváján keresztül szűrt magány-történet, a Nincstelenek egy marginalizált falusi család középső gyerekének a prímszámú magánytörténete. Confessióként – vallomástörténetként is olvashatjuk ezeket a regényeket, ugyanis miként az olvasás folyamán kiderül: olyannyira magányban, egyedüllétben élik meg a világukat ezek a gyerekek, hogy a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” elv érvényesül: a saját belső hangjukat – ki-ki a maga módján – szövegként teresíti. A „mindenki” természetesen a későbbi, reflektálatlan olvasó, a szövegekben csak a nagyon erős befelé fordulás, a magány és egyedüllét variációival szembesülünk. Azzal, hogy se a kis vagy nagy család, se a szűkebb vagy tágabb közösség nem biztosít teret a magány, a félelem és a szorongás feloldásához, sőt, a család, az iskola, a falusi társadalom esélyt sem ad a kilépéshez, hanem zárványsze­rűen bekebelezi, lehúzza a posványba azokat is, akiknél felmerülne ennek a lehetősége.
A magyar irodalombeli sokat emlegetett idilli falusi közösségnek – amely mintegy ellenpontja a városi-nagyvárosi fertőnek, ahol a falvakról, tanyákról elszármazott rendes, megbecsült emberek elzüllenek –, a tisztalelkűség­nek nyoma se található, még átmenetiségben se. Ilyenformán is hagyomány­törő mindkét regény, szétzüllő, egyik napról a másikra tengődő, alkoholizáló, képmutató és gyűlölködő, agresszióra és brutalitásra hajlamos világképet mutatnak be.
Az elbeszélői identitás megteremtése mindkét regény kiemelt tétje. Barnás Ferenc egy, a családban kilencediknek született, kilencéves, harmadikos kisfiút tesz a regénye narrátorává, az ő hangján halljuk kilenc fejezetben a testi és lelki nyomortörténeteket. Autentikus és homogén a beszéd- és megszólalásmód, nincs felnőtti, utólagos korrekció, az író jelenléte a precíz mondatokban, a jól szerkesztett fejezetekben, a hibátlan regényfelépítésben érhető tetten, nem szűrődik be áttételesen se. A narratív identitás Borbély Szilárd regényében nem ennyire letisztult. A regény kezdetén a hatéves gyerek hangját halljuk, majd időnként átvált a narrátor tízéves kori elbeszélésébe, a regény végén pedig már félig felnőttként szólal meg a vélhetően ugyanazon személy. Bedecs Lászlóval egyetértve: nem világosak és átgondoltak a váltások, nincs követhető magyarázat arra, hogy miért és minek következnek be az átmenetek, legalábbis a szöveg nem ad utasítást vagy jelzést arra, hogyan érthetnénk. A gyerekhangba beszűrődnek olyan elemek, amelyek egy felnőtt tudását képezik, egy felnőtt perspektíva utólagos korrekciói, amely alatt nemcsak az olykor moralizáló, értelmező reflexiókat és gondolatfutamokat értem, hanem például a „mi úgy mondjuk” kiemeléseket (kétlem, hogy csak a családi szóhasználatra korlátozódtak azok a szavak, kifejezések, és hogy a falubeliektől való megkülönböztetés jegyei lettek volna, inkább arra hajlok, hogy ez a kis- és nagyközösségi megszólalás közötti elkülönböződést hivatott jelezni egy későbbi, felnőtt pozícióból). És gondot okoznak a számok is: a regény a prímszámokra épül, minden ezeknek a magányos, oszthatatlan számoknak rendelődik alá, viszont ebből kifolyólag nem lehetünk biztosak a számok rendjében (legegysze­rűbb példa: az elején az derül ki, hogy öt év van a kisfiú és nő­vére között, majd később az, hogy kettő), tehát a prímszámok, egyáltalán, a számok nem biztosítják a szövegvilágban való biztos eligazodást.
De amúgy is nehezen formálható mindkét regénybeli identitás, hiszen nincs autonómiájuk e gyerekeknek, az alávetett pozíciójuk a meghatározó és a túlélésért folytatott küzdelem, amely örökös pozíciószerzésben nyilvánul meg, és állandó jelenlétet, készenlétet feltételez: meg kell küzdeniük mindenért, a takaróért, a helyért, a térért, a mindennapi levegővételért.
Egyfajta permanens krízisben élnek ezek a (mindkét regényben) névtelen regényhősök, s a neurózis nyelvi megformáltsága, nyelvi-retorikai mű­ködésmódja válik meghatározóvá. Az identitásválság szélsőséges megélése, a folyamatos határonlét dominál, A kilencedik hőse állandóan a határon inog, miközben a maga módján igyekszik megfelelni a körülötte levők elvárásainak, egy másik világra, a túliságra vágyakozik, a máshollét, a másiklevés válik céllá. Bárhol is tartózkodik – térben is, időben is –, mindig átmenetben van.
Mindkét regényben többnyire naplószerű az előadásmód, nincs (nagy) távolság az elbeszélés ideje és az elbeszélt idő között (a Borbély-regényben ez a rend a regény végén felbomlik). A naplószerű megszólalásmódot több recenzens szóvá tette, Kertész Imre Sorstalanságának narrátorához, Köves Gyuriéhoz hasonlítják az elbeszélők hangját. Mindkét narrátor egyfajta saját hanghordozás, világlátás és gyermeki észjárás alkotta szólamon beszél, ezen a gyereknyelven szólal meg az őket körülvevő világ is, ezen át szűrőd­nek a felnőttek álságos, durva, kíméletlen hangjai is. A kilencedikben a köznapi és olykor közhelyeket nyelvbe olvasztó modor – bár úgy vélem, nem az írás céljaként – önkéntelenül ironikussá válik, egyfajta szelíd irónia kép­ződik meg, a Nincstelenekben a hétköznapok banalitásának és brutalitásának a megjelenítése a tét, a sok fekália és különböző kontextusokban emlegetett genitália meghatározottságában.
Meghatározók a szűk és a tág közeg viszonyai, hatásai ezen ingerszegény környezetnek, melyben élnek a regényhősök a családjukkal: nincs egy könyv vagy újság a lakásban a Biblián kívül, igénytelenség, szürkeség és egyhangúság dominál. Egyedül a zene képviselné a viszonylagos szabadságot, eb­ből a közegből való időszakos kiszabadulást, de mindkét regényben csak ideiglenes és időszakos, átmeneti szerepe van.
Ebből a közegből, ahol az éhség, a fázás, a mindennapi megaláztatás, a kirekesztettség és a nyomor állandó megélése dominál, csak az elvágyódás és e térből való szabadulásvágy formálódik célként. A szorongás, a félelem, a kü­lönböző kényszerek, a mindent behálózó fizikai agresszió és fájdalom meghatározottságában a szabadság hiánya dominál.
De nemcsak, főleg nem kimondottan és reflektáltan a szabadságra vágyakoznak a gyereknarrátorok, hanem egyrészt a testi vágyak függvényében: szalámira, kolbászra, melegre, külön ágyra (ami szintén komparatív alapot képez: a „hármaságy” meghatározottsága, A kilencedikben hárman osztoznak egy ágyon, fejtől-lábtól alszanak, a Nincstelenekben a gyerekek a szülőkkel osztják meg ágyukat, miközben a szülők mellettük, konkrétan testközelben élik nemi életüket). Másrészt az otthoni, a szűk és tág környezeti, az iskolai megaláztatások, verések megszűnésére vágynak. A test és a testi vágyak meghatározottságában a „nincs”, a hiány válik főszereplővé (az étel, az ölelés, a testi érintkezés, az intimitás hiánya), illetve a tiltás, hogy mit „nem szabad”: beszélni, játszani, olvasni, érzelmeket kimutatni, aludni, álmodni. Élni.
Kudarcba fulladt életekkel szembesülünk: Ésapának, A kilencedik domináns apafigurájának sikeres katonai karriert álmodtak, de egy kegytárgyakkal seftelő, a családját örökösen dolgoztató, munkamániás agresszorként képződik meg, Ésanyára művészi pálya várt, ehelyett zenei tehetségből sokgyerekes tollgyári munkássá, szülőgéppé és áhítatos szentfazékká degradálódott. A Nincstelenekben a kvázi-kulák apát minden munkahelyéről, sőt mindenhonnan kirakják, utóbb a faluba se teheti a lábát, az anya a háztájiak eladásából és napszámból él, de főként depressziós és állandó öngyilkosjelölt.
„Ésapa az Istent is móresre tanította volna” – hangzik el A kilencedikben. Az apai agresszió eredményeként mindkét regényben az a vágy él a gyerekben, hogy minél távolabb legyen az apa, sőt a végleges távollétéről, a hátha bekövetkező haláláról is gyakran álmodoznak, vágyakoznak rá. Ugyanis akkor is az apák dominanciája a meghatározó, amikor nincsenek jelen. Mindkét regényben fizikai és lelki agressziónak vannak kitéve a gyerekek: A kilencedikben ezt „kezelésnek” hívják, amely idő alatt a kicsik a szekrénybe zárva, annak résein keresztül nézik, ahogy a nagyobb testvéreiket, a lányokat is szíjjal vagy bottal veri az apjuk. A Nincstelenekben is állandó a gyerekverés, ahogyan az állatokat is állandóan kínozzák és rúgják, „csak úgy megszokásból.” Ez az átélt, elszenvedett agresszió továbbgyűrű­zik: a gyerekek is ugyanúgy bántják a hozzájuk képest kisebbeket, vagy kínozzák az állatokat.
Látszólag a patriarchális világgal akarnak leszámolni a gyerekek, noha az anyák is visszataszítóak a maguk módján, agresszívek vagy képmutatók, képtelenek a szeretetre. Ilyen sérült gyerekből nyilván sérült felnőtt lesz, előrevetítve a boldogtalanságot. Az anyák nem engedik magukhoz közel a gyerekeiket, nem mesélnek nekik, sőt a kérdésekre se válaszolnak, s a testi közelség se valósul meg, sőt A kilencedikben egyenesen tiltva van. Ezek a regények nemcsak ábrázolnak, nemcsak a kegyetlen és brutális világ bemutatására törekednek, hanem az érzékeinkre hatnak, az olvasó gyomra is összeszorul az állandó szorongástól, átéli az iszonyat különböző fokait, és nincs mód szembehunyásra, félrefordulásra. E könyvek szembesítenek az iszonyattal, méghozzá ugyanolyan kegyetlenül, mint a kiválóan megkonstruált világok. Mert a gyermekkorban megismert és átélt iszonyatok „a fel­nőttkorban hígabb, de mérgezőbb formában is­métlődnek. Barnásnak a szorongás elemi tartalmát, formáját és körülményeit sikerült megírnia, és paradox erejét felmutatnia” – figyelmeztet Radics Viktória.
Mindkét regény tematizálja a másság-idegenséget, a marginalizáltságot, hontalanságot, a művekben a köztesség tere képződik meg.
Mindkét regény anya-szereplője betelepülő, átszármazó: A kilencedikben Erdélyből, a Székelyföldről „menekíti ki” Ésapa Ésanyát a második világháború idején, ezért a nagyszülők csak Székely Nagymamaként nevesítőd­nek, az apai nagyszülő pedig „Másik” Nagymamaként. A Nincstelenségben is főként, de nemcsak az anya a beszármazott: ruszin-hucul ősei vannak, a Munkács fölötti Szlatináról érkeztek, soha nem tudtak, de talán nem is akartak beolvadni, asszimilálódni a falusi közösségbe. Nagyon erős az anya másság-érzete, már-már csehovi mélységű az elvágyódás, de domináns a falustársak iránti gyűlölete és megvetése is. Az apa román felmenőkkel rendelkezik, de balkézről zsidó is, amely szintén egy elhallgatott, majd kitagadássá fajuló családtörténeti momentum. Illetve nem pusztán momentum, hiszen meghatározó a regényben a zsidó-diskurzus: a zsidó mint az örökös idegen képviselője, akit megaláznak, deportálnak, kifosztanak, s évtizedek múlva is ugyanolyan regiszterben tematizálódik, jelezve, hogy az antiszemitizmus mély gyökerei kiirthatatlanok. A Nincstelenek kiemelt rétege a határidentitás megképződése, a megfelelési, asszimilációs kényszer dominanciája alatti magyarságtudat meghatározottsága.
A Barnás-regényben nem tematizálódik a soknemzetiségű Pomáz, a másság-idegenség főleg a főszereplő önmagától való elkülönböződésben nyilvánul meg. A Borbély-regény kiemelt szintje a másság regisztereinek fókuszba emelése: egyrészt a parasztoktól való elkülönülésük (noha maguk is paraszt-életmódot folytatnak), de annál is erősebb az etnikai-vallási eredetbeli másság-idegenség tapasztalat.
Még akkor is, ha egy elidegenedett, kietlen világból közvetítenek a narrátorok, otthonosan mozognak a világukban, mert számukra az a világmindenség. Az jelenti az otthont, az összes negatívumával és negatívan megélt történeteivel.
Kiváló korrajz mindkét regény, de mivel a szegénység és a nincstelenség kortól és korszakoktól független állapot, időtlenné is válhat. Ugyanakkor tudjuk: korlátozott fikciójú szövegeknek mondhatók a regények, ugyanis mindkét esetben köztudomásúak a fikciók és a realitás átfedései. A Nincstelenek még rá is játszik erre a fülszövegben, ahol gps-adatokat ad meg a regénytér referencializálhatóságához, a szövegben ugyan nem fordul elő a konkrét helység neve, csak a környezet, a körülötte levő települések, illetve a faluból kivezető utak, tehát a szűk helyből a tágasság irányába mutató vektorok nevesítődnek. A Borbély-regény – a tragikus biográfia következtében is – annak a figyelmeztető jelzése, hogy a nyomorból, a nincstelen­ségből nincs kiút, az alcímben is szereplő Mesijás nemhogy elment, de nem is jött el.