Második otthonom, ahol kisebb-nagyobb megszakításokkal tizenkét éves korom óta lakom, volt már számomra utálatos, megunt, imádott, közömbös… és még ki tudja, milyen… De vegyük szépen sorra!

Ötödik osztályos koromban, amikor a Nyikó menti Kiskadácsból ide költöztünk, számomra maga volt a Kánaán (bár az 1980-as évek szegénység-kommunizmusának körülményei között ez kissé túlzónak tűnhet). Mindenesetre lehetőség volt az újrakezdésre, az új dolgok kipróbálására (repü­lőmodellezés – örök szerelem), az elvegyülésre, a szüleimről való leválásra. Aztán, ahogy nőttem, s a világ is kinyílt, egyszerre szűkös kezdett lenni.

Tizennyolc éves korom tájékán már másra se vágytam, mint megszabadulni tőle. Szűknek, parlagiasnak, korlátoltnak gondoltam Székelykeresztúrt, mely kibontakozásomnak is kerékkötője. Bukarestbe mentem egyetemre, magyar–német szakra, mert az még messzebb van, mint Kolozsvár. Nem is nagyon jártam haza, inkább csak tankot feltölteni, a nyári vakáció­kat például többnyire utazgatással töltöttem el, fennen hangoztatva a kozmopolitizmus jelmondatát, hogy ubi bene, ibi patria.

Ekkoriban kezdtem prózai szösszenetek gyártásával foglalkozni, egyikben feldolgoztam kisvárosomhoz fűződő ambivalens viszonyomat – de persze, egy általánosabb keretben elhelyezve, a fikciós próza kellékeit felhasználva. Idemásolom egy részletét, mert jól visszaadja akkori létérzésem:

„Az utcákon férfiak, egyenes derékkal, és nők, a melegre és a férfiakra való tekintettel lenge ruhákban, kihívó tekintettel. Aztán megérkezem én is. Igaz, kissé megkésve, így nem vagyok tökéletesen egy hullámhosszon a többiekkel. Gólyalábaim felcsatolása tartott oly soká, melyeken libegek. Nem azért, hogy elhitessem az emberekkel: nagy sár van, jó lesz kímélni a cipőt, nem is azért, hogy nagyobbnak tűnjek (ez amúgy sem sikerülne), még csak nem is retrográd, nosztalgikus hobbiból. Be kell valljam, rühellek gólyalábon járni! De, ha muszáj... Maradjunk ennyiben, jó?

Lassan már a főtéren vagyok, bár mozgásom kissé bizonytalan. Sokan elhaladnak mellettem, kissé bosszankodva konstatálom, hogy még csak meg se bámulnak. Mintha teljesen természetes jelensége volnék városomnak. Csak elmennek mellettem, igazából észre se vesznek, csupán hosszú, kőris­fából készített lábaimat látják. Fölfelé minek nézni? Szembe süt a nap! A kopogásra sem kapják fel a fejüket. Ha jobban belegondolok, nem is bánom, hogy nem figyelnek, kicsit azért is álltam gólyalábakra, hogy ne keltsek fel­tűnést. Ha más városról lenne szó, elég lenne kétszer végigmenni a központon, libegő mosollyal ráköszönni az emberekre, máris divattá válna a gólyalábalás. De itt most az én városomról van szó...

Egy ilyen nyári délutánon sok minden történik az én városomban. Apró kis balladák kelnek szárnyra, a szereplők tetszés szerint behelyettesíthe­tők. A bankigazgató nem szereti a feleségét. A bankigazgató nem szereti a bankigazgatót. Az én városomban a bankigazgatónak nagy, görbe orra van, kopaszodik, és előkelően merev zakókban jár. Az én városomban másnak is van görbe orra, más is kopaszodik, más is jár előkelően merev zakókban. Most egyre rá is köszönök. Figyelmességemet gálánsan viszonozza, kezet nyújt, nem zavarja, hogy nem éri föl az enyémet.

Az én városomban mindig békések az emberek. Nem szeretik az erősza­kot, egyebet sem szeretnek. Nem néznek agresszív filmeket. Ha szökőéven­ként egyszer mégis elcsattan egy pofon valamelyik népes utcán, a járókelők szégyenlősen elfordítják fejüket. Szemükben könny, mit nem törölnek le. Kell az oda, mint búzába a pipacs. A vért nem bírják látni, hányingerük lesz tőle. Hányni pedig nem jó dolog. Enni se. Ha nem kellene enni, nem lenne erőszak. Az én városomban az emberek összefüggésekben gondolkoznak. Függésekben.

A parkban a díszcserjék között egy almafa is meghúzódik. Bő termés van rajta, igaz, még éretlen. Gólyalábaimnak köszönhetően elérek néhányat. Gyorsan falni kezdem, amikor eszem, nagyon erőszakos vagyok. A járóke­lők sajnálkozva néznek a földre hullatott almacsutkákra.

Na, lassan ez a nap is a vége felé közeledik. Elégedetten, jóleső ernyedtségben indulok hazafelé. A parkból tódulnak ki az emberek. Aztán egyszerre csak azt veszem észre, hogy elrohan mellettem egy kutya, nemsokára a gazdája is követi. Attól, hogy nem a lábam közt osonnak el, megijedek, ijedtemben megtántorodom, elveszítem egyensúlyomat, és hosszában végigterülök a járdán. Puff! Ahhoz (is) elég magas egy ilyen gólyaláb, hogy jól összetörjem magam. Fejem beverem a járdába, orromból megindul a vér, térdemről, karomról lemegy a bőr, kábultan heverek. Az emberek elmennek mellettem, alig méltatnak pillantásra. Megvárom, míg szédülésem elmúlik, orrom vérét zsebkendőmmel elállítom, karomról, térdemről a koszt és cafatokban lógó bőrdarabokat úgy-ahogy letakarítom, s föltápászkodom. Nincs kedvem, erőm újra fölállni gólyalábaimra, hónom alá csípve őket, kissé bizonytalanul, imbolyogva indulok meg hazafelé.

És akkor kérdő, feddő, szemrehányó pillantásokkal találkozom, az emberek megállnak, fejüket csóválva megfordulnak utánam: Ennek van pofája földön, saját lábán járni – ebben a városban...”

Folytassuk: ahogy Bukarestben államvizsgáztam, nyomban jelentkeztem tanári versenyvizsgára, a fő cél ezúttal is az volt, hogy ne haza. Székelyudvarhely ekkoriban (1999) kimondottan prosperáló helynek számított irodalmi szempontból is, a színház is akkortájt indult, nagy volt a lelkesedés, és a művészeti iskola, ahol magyartanár lettem, szintén inspiráló hely volt. Keresztúrra továbbra is csak látogatóba jártam, szüleimhez, rokonaimhoz, s mindannyiszor megdöbbentem azon, hogy egyre mélyebbre ássa magát. Így repült el négy év az életemből, aztán következett két év Kolozsvár-kaland, irodalmi akciókkal, doktori tanulmányokkal. Mivel időközben megházasodtam, feleségemmel megvizsgáltuk, milyen hosszú távú életle­hetőségeink vannak Kolozsváron. Kérdezősködtünk, láttuk, hogyan élnek azok a székelyföldi ismerőseink, akik sokkal régebb érkeztek ide: pörgő­sen, de stabilitás nélkül. Belőlünk pedig kezdtek előjönni a vidéki reflexek. Így addig osztottuk-szoroztuk a dolgot, hogy a hazaköltözés mellett döntöttünk. Kolozsvár után Keresztúr a maga ingerszegénységével álomba ringató gumiszobaként hatott. De itthon tudtunk lakást venni, és jönni kezdtek a gyermekek, egyre fontosabb lett a család, de az ősi földműves beidegző­dések is előbukkantak (feleségem is, én is vidéki felmenőkkel rendelkezünk): kívántunk egy kis földet, ahol kapirgálhatunk, fát metszegethetünk. Amint ekképp rendeződött az életünk, egyre kevésbé kezdett hiányozni Kolozsvár. Egyre nyugodtabb és „beérkezettebb” lettem. Magam előtt is be kellett ismernem (pironkodva), hogy ilyen ember vagyok, akinek fontos az otthon, a gyökerei, fontosak a fix pontok (a szőlős például egy ilyen fix pont, tán a város egyik jelképe, bár jelképnek kicsit gyenge, de hát, ugye, amilyen a város…).

E (majdnem) székely kisvárost továbbra is szűkösnek és kiszámíthatónak találtam, de már nem zavart. És hovatovább kezdtem értékelni az elő­nyeit is: kevesebb az autós lihegés, gyerekeim gyalog, pár perces sétával jutnak el a suliba, viszonylagos nyugalom és biztonság van.

Amióta a Székelyföld főszerkesztője vagyok, rendszeresen járok Csíkszeredába, de nem csábít a gondolat, hogy felköltözzem. Számomra immár nyilvánvaló, hogy alkatilag a kisvárosiságra vagyok predesztinálva. Szeretem a nyugit, a város beláthatóságát, ezáltal otthonosságát. Persze, aggódom is érte, mert látom gyengeségeit, erőtlenségét, látom, hogy a fiatalok menetrendszerűen itt hagyják – de nem szólok semmit, mert fiatalon én is elhagytam, majd visszatértem. Visszatérnek ők is, ha vissza kell térniük.

Ha fanyalgó, negatív beállítottságú akarok lenni, azt mondom, Keresztúr alig nyújt valamit számomra. Ha pozitívan nézem a dolgokat, azt látom, hogy adott családot, barátot, elfogadó közösséget, részben még kulturális-irodalmi igényeimet is kielégíti, kisközösségként pedig ismeri botlásaimat is, arra sarkallva, hogy szembenézzek velük, ne menekülni próbáljak előlük.

Hetente két-három alkalommal felrándulok a város fölötti dombra, a Jézuskilátóra. Páratlan érzés a magaslat csöndjéből a völgyben terpeszkedő települést végigpásztázni. Szinte mindig találkozom hasonszőrűekkel, különcökkel, olykor megállunk pár percre, váltunk két szót, majd letekintünk a városunkra, elmosolyodunk, s megyünk tovább. Ilyenkor mindig arra gondolok, kell ez a távlat, a felülnézet. Keresztúr, én így szeretlek.