[Látó30 - 2020. január]
Elindultam kora reggel szemben a felkelő nappal. 1 lej
35 baniért vettem egy csokor tavaszi virágot a temető
kapujában, és kezemben a csokor virággal apám
sírjához tartottam, ünnepélyesen, mintha lánykérőbe
mennék. Néztem az omladozó sírokat, a régtől fogva
csak és kizárólag temetőkben szaporodó fajtám. A lel-
kük elszállt, a testük elföldelték, az ágyuk már szabad.
A sírok nézegetése közben egy idős néni szólított meg,
és kábé félórát vele beszélgettem nagyrészt letűnt
időkről/emberekről. Jövő híján minek az emlék, fiatal-
ember, kérdezte búcsúzóul, de nem tudtam mit mondani
neki, azon túl, hogy nem vagyok már én sem fiatal. Kifelé
jövet hullámzottak a fejfák, és arra gondoltam, milyen
lehet egy sírkertben nőni fel gyomként. Enyhe szél jött,
és eszembe jutott egyetemista éveimből egy régi, tor-
zóban maradt versem: „A folyó mentén a városszélen /
szellemek ülnek végig a stégen, / keskeny utcákban foghí-
jas házak / magyar nem magyar lakóra várnak… / Kicsi,
csökött faj vagyunk / igen, túlérett faj már – / nincs magunk.”
És mentem tovább szemben a felkelő nappal a vasúti
sínek mentén, a repülőhídon át, később nagyot kerültem
a városszéli kőhídig, ahonnan messzire látni, s amiről min-
dig Krúdy jut eszembe. És sok minden átfutott még rajtam,
például az, Browningot idézve, hogy soha sincs minden
együtt. Vajon miért? És miért van mindig egymaga az
ember, amikor úgy érzi, bárkinek el tudna mondani fontos
dolgokat. Persze, ha valaki mellészegődne, máris megné-
mulna, és utólag csodálkozna rajta, hogy miért. Mert ilyen
az ember. Egy ismert dalt dúdoltam, még ifjúkoromból, és
lejárt szavatosságú szavakon gyakoroltam: gyerekkor,
élet, szerelem, halál… Simogatott az erős fényű reggel,
néha a szememhez, arcomhoz kellett vinnem a kezem,
és itt-ott egy kis nedvességet dörzsölt el az ujjam. Szom-
bat volt, ragyogó április végi idő, és vakított a nap.
