Tizennégy esztendővel ezelőtt a Kriterion Könyvkiadó régi irodájában az azóta elhunyt Gagyi Balla Istvánnal több napon át faggattuk a múltat, egy, az 1956-os Intézet számára készítendő életinterjú céljából. Lett is eredménye: egy másfél száz gépelt oldalas kézirat, amelyből egy példányt én is kaptam, s azóta is készülök, hogy leüljek mellé, hogy az élő szóban való fogalmazás sutaságait megfésülgessem, az emlékezet-kihagyás hézagait kitöltsem, kikerekítsem. Mert ahányszor csak alkalmam adódott szabadon elmondott szövegeimmel szembesülnöm, mindegyik esetben éreztem, hogy mennyire szükség van arra a második, a szövegeimet letisztító olvasásra.

Az idő azonban mindig másra kellett: halaszthatatlanul sürgős tennivalókra, s a magam múltjáról – benne az akkori interjú központi témájával: ’56-tal és az utána következő évekkel – való nyugodt szembenézésre sohase jutott.

Most elővehetném az akkori szöveget, de nem teszem. Ami abban eseménykonkrétum, azt közben el-elmondtam alkalmilag. A Házsongárdi temetői tüntetés történetét lassan már mindenki jobban tudja, mint én, szépen kikerekítve, felnagyítva, ezres nagyságrendű tömeget sorakoztatva fel a köré a néhány tucatnyi diák köré, akik akkor több csoportban kint voltunk. Ezt a történetet pedig én csak a valóságnak megfelelően tudnám elbeszélni, kiábrándulást keltve mindazokban, akiknek a képzeletét csak a történelem kiszínezésével lehet felgyújtani: Petőfi halálát például annak a kőnyomatos festménynek a módján, amely a fehéregyházi csatatéren ábrázolja őt, amint ég felé fordított szemmel, a kozák dzsida által ejtett sebből ömlő vérével a porba írja a legszentebb szót: „Hazám".

A múlttal – különösen saját magunk múltjával – való szembesülés különös dolog. Aki a gazdag magyar memoárirodalmat forgatta, tudja, mennyire megvannak a saját törvényei. Mert ritka az az ember – s talán gyanús is egy kissé –, akinek agya magnótekercsszerűen rögzíti az eseményeket, amelyek vele megestek, aki – hogy a magunk témájánál maradjak – párbeszédszerűen idéz fel évtizedek múlva is a szamosújvári börtön valamelyik cellájában megtörtént beszélgetéseket. Kriterion-szerkesztő koromban az akkori „öregek" (Kós Károly, Nagy István, Kacsó Sándor, Balogh Edgár, Bartalis János és mások) egész sor visszaemlékezését szerkesztettem, alkalmam volt tehát közelről látni a folyamatot. Csak hát az említettek írók voltak a javából, akik számára saját életük is regény-anyag volt (ha úgy tetszik), amely nem „rész szerint", inkább „egészben" volt igaz.

És hát az „igaz"-sággal is óvatosan kell bánnunk. Mert nagyon sokszor úgy formálódik-válogatódik meg a múlt bennünk, hogy későbbi önmagunkat igazolja. Nem tudatos „hazugság"-ról van szó (ilyen is akad persze), inkább arról, hogy az ember ösztönösen is keresi a maga jelenének és jövőbeli tetteinek-szándékainak előzményeit. Valamiféleképpen a múltra építkezés szándékáról, amelynek során akarva-akaratlan az marad meg mélyen bevésődve az emlékezetünkben, ami jelenbeli tetteinket, jövőbeli törekvéseinket igazolja.

A hiteles múltidézés eredményét tehát ennek a két behatásnak az erőterét körültapogatva kell – és lehet – az emlékezőtől elvárnunk.
Ami engem illet, nem tartozom a „magnótekercs-memóriájú"-ak közé. A velem megtörténteknek inkább a lényegét rögzítem, s egy-egy jellemzőnek tűnő epizódot. Ezek aztán tartósan megmaradnak bennem.

Különösképpen ez történt 56-os és azutáni emlékeimmel. A teljes történetet évtizedeken át tulajdonképpen nem lehetett elmesélni. Nem csak azért, mert a szabaduláskor aláírattak velünk egy papírt, miszerint arról, ami odabent történt, senkinek nem beszélünk. Sokkal inkább azért, mert hozzátartozóimat, családomat nem akartam megterhelni annak tudásával, hogy „milyen is volt" az a világ. Így aztán maradtak, s a többszöri felidézés nyomán bizonyára ki is kerekedtek – családi vagy megbízható baráti körben – azok a történetek, amelyek arról szólnak, miképpen lehetett mégis túlélni azt, amit túléltünk. Azok, amelyek erőt adtak, amelyek a börtönélet „szépségei" közé tartoztak.

A túlélésnek ez az öröm-érzése kerített hatalmába például 1992-ben, amikor a szamosújvári börtön melletti temetőben felavatták a börtönben elhunytak emlékművét, s a közönség előtt egy délelőttre megnyíltak a kapuk, sőt, mutatványul egyes cellaajtók is. A kolozsvári magyar TV-szerkesztőség is ott volt természetesen, s a tudósító, Ludwig Daniella rám is kérdezett, amikor mosolyogva látott kilépni a főépület kapuján. A válaszom akkor rögtönzött volt, de abban is a túlélés öröme fogalmazódott meg. Később még el-elgondolkoztam azon: hogyhogy nem az átélt szenvedések emléke kerített hatalmába. De más magyarázatot ma sem találok rá. Ami a túléléshez erőt adott, azt az emlékezet tartósan rögzítette bennem, amit túl kellett élni, azt a lehetőség szerint kivetette magából, vagy leszorította a tudat küszöbe alá, ahonnan aztán végleg lesüllyedt a feledésbe. Amikor ma egy-egy töredéke felszínre kerül egy-egy „lekerekített", „semlegesített" helyzet szenvtelenül tényszerű elbeszélése során, legfeljebb a hallgató-olvasó háta lesz libabőrös.

De hadd idézzek fel néhány ilyen „megtartó" mozzanatot, alakot a hét év történetéből.

Felidézem magamban azt a hetet, amelyet a kimerítő és lelki megpróbáltatást is jelentő kihallgatások után a kolozsvári Securitate egy nagyobb cellájában (ha jól emlékszem, a 16-osban, ahol tíz fekvőhely volt) kedves régi ismerősömmel, a Dobai-perben 1957 szeptemberében elítélt Dobri János (akkor már) teológiai tanárral, valamikori cserkészparancsnokommal, és az Édesapám legszűkebb baráti köréhez (a „hetek"-hez) tartozó László Dezső bácsival töltöttem, akik börtönéveim során később is rengeteg, a túléléshez nélkülözhetetlen tanáccsal, életbölcsességgel ruháztak fel. Felidézem annak a kislánynak a látványát, akit a sétálóudvarból láthattam, mivelhogy az édesanyja a szemközti ház egy II. emeleti lakásának ablakában napoztatta délelőttönként, épp akkor, amikor minket sétára vittek. Vagy egy másik sétálóudvari emlékemet: ezt már Szamosújvárról, amikor ott volt néhány méternyire tőlünk az egykori Martinuzzi-kastély, Erdély egyetlen épségben maradt reneszánsz főúri kastélya. Hányszor gyönyörködtem el építészeti formáiban (majd évekkel később, amikor a bútorgyárban dolgoztam, a fényezőműhelyül szolgáló nagy lovagterem, vagy az egykori kápolna szépségében). Séta közben olykor még a főúri kisasszonyt is odaképzeltem az emeleti zárt erkély ablakába. Felidézem a szamosújvári börtönben a 86-os szobában Mircea Popovici bukaresti operarendező előadássorozatát híres operákról, amelyeket a szereplők öltözetét, a díszleteket megelevenítő, sőt egy-egy halkan eldúdolt dalbetéttel is fűszerezve kínált fel a három emeleti vaságyon (mint egy operaterem karzatsoraiban) fürtökben lógó-üldögélő hallgatóságnak. Vagy felidézem azokat a napokat-heteket, amikor a Brăilai Nagyszigeten, salciai gátépítő talicskázásaink közepette egy kislányommal egyidős agauai leánykát láthattam, aki ott lakott szüleivel a gát túlsó oldalán, s időnként megjelent a kis virágos kertben. És aki nem élte át, el sem képzeli, mit jelent azokban a gátépítő-csatornaásó helyzetekben egy csodálatos színpompában játszó deltai naplemente, amilyet festő sem örökíthetne meg szívet melengetőbb szépségben.

Aztán ott voltak a sorstársak, a barátok, akikkel egymást erősítve együtt lehettem: a már említett Dobri Janó a maga börtön-élettapasztalatával. A szellemi egzisztenciáját soha fel nem adó Páskándi Géza, aki talicskázás közben gondolta tovább egy-egy novelláját, majd a kubikgödör szélén állva, amíg talicskáját telelapátoltuk, mindig elmondta azt, amit kiötlött. Páll Lajos, amint halk, kissé monoton hangon az elvesztett otthon képeit idéző verseit mondja. Vagy a salciai lábadozóban az a román diáktársaság (Alexandru Ivasiuc, az 1977-es földrengésben meghalt későbbi neves regényíró, Alexandru Zub, a iaşi-i egyetem ma kiváló történészprofesszora, I. D. Suciu, a bánsági román ’48 kiváló kutatója, Giurescu professzor egykori tanársegéde), akikhez Gézával munka után egy kis beszélgetésre-vitára takarodóig behúzódtunk. De idézzem fel a konstancai kórház orvosainak és ápolónőinek emlékét (név szerint közülük egy Bacalbaşa nevű doktornőre emlékszem), akik az 1960 őszi tífuszjárvány során bennünket, hozzájuk került politikai elítélteket a legnagyobb szeretettel és gondoskodással állítottak talpra. (A legnagyobb sikere közöttünk Páll Lajinak volt, akiről valahogy kiderült, hogy vérében van a fazakasmesterség is, s akinek a nővérek nem győzték hordani a plasztelint, amelyből apró medvéket, őzeket, kutyákat formált számukra.) Vagy a stoeneşti-i tábort, ahová Páll Lajossal a tífuszjárvány után kerültünk, s ahol – a börtönviszonyok váratlan enyhülése következtében, s nem lévén munkára kötelezve –, hosszú évek betűéhsége után, a kolónia néhány tucatnyi románkönyvet tartalmazó könyvtárából kikölcsönözhettem az Odisszeát, s áthelyezhettem magam az ókori görögök mitológiai világába, „kikapcsolódásul" pedig átlopakodhattam a szomszéd barakkba, hallgatni Erdő János teológiai professzor (a későbbi unitárius püspök) egyháztörténeti, vagy a brassói „Fekete Templom"-perben elítélt Georg Scherg (szabadulása után jeles hazai német prózaíró) német irodalmi előadásait.

Persze, ott rejtőznek az emlékezet bugyraiban másféle emlékek is: a kolozsvári Securitatén – a külső körülményeken túl – az ítéletet megelőzően a kihallgatások rettegése–szorongása (hogy miután az ember számára világos volt, hogy innen „tisztán" nem szabadulhat, másokat lehetőleg ne mártson be); Szamosújváron az elképzelhetetlen zsúfoltság (hárman – majd négyen – két ágyban), az ablakokra ráhúzott zsalugáter és az ezzel járó levegőtlenség, a WC-t helyettesítő facseber bűze, az egyre gyengébb koszt, majd zsúfoltsággal egyenes arányban növekvő szigorúság, az egyre embertelenebb bánásmód miatt kirobbant 1958-as börtönlázadás a rá következő megtorlással; a gátépítéseknél a fejenként napi három köbméter kitermelendő és a gátra feltalicskázandó föld (a norma nem-teljesítéséért pedig este a kapuban várható verés); a stoeneşti-i kolónián a széltől-hidegtől alig védő nádfalú pajta-barakkok, amelyeknek szakadozott kátránypapírtetején becsorgott az eső.

A kinti ember számára egyszerűen elképzelhetetlen körülmények ezek, amelyeknek elviselésében némi segítség volt az, hogy ez az egész a maga összességében – az elítéltek egész közösségére egyformán érvényesen – alapvetően más volt, mint a kinti világ. Annyira más, minden vonatkozásában, hogy szinte nem is voltak odabent érvényesek a normális emberi lét feltételei. Viszont kialakultak azok az – abnormalitáshoz igazodó – külön feltételek, amelyek közepette ez az egész túlélhető volt. Talán hit is kellett hozzá az isteni gondviselésben vagy a magunk igazában, talán csak egyszerűen életösztön.

Hogy mi tartotta meg az embert, azt szinte személyekre, csoportokra bontva kellene és lehetne elemezni. Egyetlen – végleges – helyzetet idézek fel a lehetséges számtalan közül: Luciu-Giurgeniben, ahol egy teljesen lepusztult – és már csak rabok foglalkoztatására alkalmas – rizstelepen dolgozva 1960 nyarán, egy uszályhajóban laktunk, a Duna partján együtt voltam két szombatistával (az egyikkel közülük előző őszön egy csoportban kubikoltam a gátépítésnél). A korábbi kolónián nem volt baj azzal, hogy ők szombaton, vallásos meggyőződésükhöz és felekezetük normáihoz ragaszkodva, nem voltak hajlandók dolgozni. A parancsnok tudomásul vette, három napig „nemdolgozó" élelmezést kaptak, s vasárnap békésen végezték (szombat helyett) a sepregető-takarító munkát a kolónián belül, amikor nekünk pihenőnapunk volt. Luciu-Giurgeniben azonban az ottani parancsnok az első „munkamegtagadás"-t hét napi zárkával büntette, a zárka pedig az uszályhajó orrában volt: egy picike vasfülke. Minden hét végén kihozták őket a szombat reggeli munkába induláskor, s minden hét végén megismétlődött a jelenet: a munka „megtagadása" miatt újra és újra előkapták a hét nap zárkát. Egészen szeptember végéig tartott ez: ők ketten ültek naphosszat a tűző nyári naptól felforrósodott vasfülkében, napi 10 deka kenyérrel és harmadnaponként a meleg étellel. Szeptember végén már jártányi erejük sem volt. Az mentette meg az életüket, hogy akkor átköltöztettek bennünket egy másik kolóniára, Gradinára, ahonnan én hastífusszal a konstancai kórházba kerültem, ők pedig elvesztek a szemem elől.

Aki ilyen körülmények között feladta, az elveszett.

Persze, kellett az is, hogy odafigyeljünk egymásra, hogy a lehetőségek között segítsünk egymáson. Kellettek a sorstársak, akik a legyengült csoporttárs normájának egy részét átvállalták és elvégezték, kellettek azok, akik a leromlott egészségi állapotú szenvedővel megosztották amúgy is szűkös ételadagjukat, kenyerüket, puliszkájukat. Börtönéveim alatt a nyomorúság hiénáival alig találkoztam. De igen sok olyan Emberrel (nagy kezdőbetűvel írva a szót), akinek sok százan köszönhették az életüket.

Megint csak egy a sok emlék közül: Szamosújvárról a munkára vitt politikaiak első csoportjával 1959 májusában kerültem ki a Duna-deltába. Előtte való télen irtották ki onnan a nádat, felszántották a földet, s kukorica volt belevetve. Ezt kapáltuk – pontosabban próbáltuk kiszabadítani a tenyérnyi kukoricaszálakat az akkor már félméteresre nőtt, újrasarjadt nád szorításából. Kegyetlen munka volt ez, pláne kapafogáshoz nem szokott emberek számára. Engem egy hónap alatt nem a kapanyél, amihez otthonról némileg hozzá voltam szokva, hiszen nagyanyám gyakran fogott be kerti munkára, hanem a deltai hőség és különösen a kukoricatáblák végében lerakott hordókban poshadó Duna-víztől kapott dezintéria juttatott a disztrófiás állapot határára. Egyszer aztán munka végeztével sátorlapban vittek be a táborba. Ekkor kerültem rabtársunk, a temesvári Romiţan doktor keze alá, akit a parancsnok betett a szerény berendezésű betegszobába. Vagy tíz napig feküdtem bent, valamivel jobb – s a konyhások jóvoltából még meg is pótolt – koszttal. De igazából nem is ez szabadított meg a dezintériától, hanem a koronkai kovács, Erdős úr receptje, aki azt mondta: főzzenek nekem teát lósóskából, mert hasmenés ellen a marhának is azt kevernek a takarmányába. És használt. Persze, meg nem híztam tőle, de amikor újra ki kellett mennem a mezőre, már olyan nagyra nőtt a kukorica, hogy felemelt kapával sem látszott ki belőle az ember. Nem gyilkolt tehát a tűző nap, Duna-vizet pláne nem ittam többet.

Romiţannal aztán együtt kerültünk 1959 őszén a következő kényszermunkatáborba, a Brailai Nagyszigeten lévő Salciára is, én a gátépítő földmunkára, Romiţan itt is a betegek mellé, de már egy nagyobb – az egész környék kolóniái számára méretezett – „kórházba". Gyógyszer alig volt, de nem is az az 1–1 szem Polivitamin volt a nagy dolog, amit kaptunk tőle, hanem az, hogy amikor esténként felkerestük, a vizsgálati rendelőt kettéosztó, az asztalt eltakaró fehér lepedő mögött mindig ott várt egy csajka étel, amit ő a konyhásokkal való kapcsolata révén szerzett. És ez segített át azon a télen nemcsak engem, aki disztrófiás szintre lesoványodva kerültem át Grindről, hanem sokakat. Mert a konyháról cseberszámra került az étel, amit aztán – a betegek után – Romiţan így használt fel, a „munkaképesek" feltáplálására.

És nemcsak Romiţan doktorra emlékezem, hanem brassói sebészorvos-társára, Corneára is, aki úgy került a „kórház"-hoz, hogy egyik társunkat vakbéllel súlyos állapotban hoztuk be a gátról, s valakinek eszébe jutott, hogy hátha Cornea – aki addig velünk kubikolt – segíteni tudna rajta. Ő mentette meg az életét, azzal, hogy egy konzervdobozból fabrikált rabkéssel vállalta a műtétet.

Nem felejtettem el azoknak az időknek a nehéz helyzeteit, de ma képtelen vagyok újraélni őket. Nincs bennem az az érzés, hogy amit átéltem, elviselhetetlen lett volna. Pedig sok pillanatában bizonyára az volt.

Lelkileg a legnehezebb időszak kétségtelenül a vizsgálati fogság, amikor az embernek a nyakába szakad egy vád, s ugyanakkor ott találja magát egy számára addig elképzelhetetlen világban.

Amikor 1957. március 12-én hajnalban – mintegy kétórás (tulajdonképpen eredménytelenül zárult) házkutatás után – bevittek a Securitate Árpád úti székhelyére, az első napokat az új helyzethez való alkalmazkodás töltötte ki: a pincesoron lévő, 2–3 személyes cellákban az állandó lámpafény, a suttogva kiadott parancsszavak, amelyekkel beleráztuk a fogda „belső rendjébe" (nem szabad nap közben az ágyon feküdni, beszélni csak suttogva szabad, ha nyílik az ajtó, háttal kell neki fordulni, s csak a fogdabeli őr kézrátételére fordulhat meg az ember, hogy feltegye a vakszemüveget), majd a kihallgatások feszültségei, amelyek a cellatársakkal való halk beszélgetésekkel váltakoztak. Első cellatársam Alexandru Rusu, az 1948-ban törvényen kívül helyezett román görög katolikus egyház érseke volt, egy magyarul jól beszélő, Aranyt, Petőfit idéző művelt főpap, akit az egyháza törvénytelen állapotának megszüntetése miatt indított mozgalom kezdeményezése miatt hoztak vissza kényszerlakhelyéről. Vele még az őrök is tisztelettel beszéltek, s valóságos áhítattal az a szakaszvezető, aki állítólag azért volt börtönben, mert kísérőkatona volt a iaşi-i halálvonaton. Rusu érseket aztán 1957-ben 25 évre ítélték el, többek között hazaárulás vádjával, ugyanis a román görög katolikus egyház visszaállítása érdekében szerkesztett emlékirata egy példányát megpróbálta a vatikáni diplomáciai képviselet útján eljuttatni Rómába. Egy perbeli társától, akivel később voltam együtt, hallottam, hogy az utolsó szó jogán azt kérte, változtassák át a büntetését életfogytiglanra, mert „az neki rövidebb". Akkor 78 éves volt – Szamosújváron halt meg 1963-ban.

Következő cellatársam egy kilenc éve elítélt, Climescu nevű vasgárdista volt, akit „valami felülvizsgálatra" hoztak vissza Enyedről. Később, már Szamosújváron mértük be: egyike volt a hírhedt piteşti-i „átnevelő"-knek, s a kolozsvári Securitate legveszedelmesebb besúgója. Aztán következett – nemcsak cellasorrendben, hanem feladatkörét tekintve is – György Endre, akiről akkoriban nem tudtam egyebet, mint amit maga mondott el, hogy a forradalom alatt Pesten volt, ott tartóztatták le, és egy ideig az ÁVH Fő utcai börtönében tartották. Elmondta, hogy milyen különbség van az ottani és az itteni fogda között – persze, az előbbi javára, hiszen ott még olvasnivalót is kapott, s a könyveket csak éjszakára vették vissza tőle. Sokkal később, már a 90-es években azonosítottam a személyét: 1944 előtt a Szövetség Szövetkezeti Központjának főtisztviselője volt, 1945 után Bukarestben az MNSZ egyik fennforgó gazdasági szakértője, 1949-ben még miniszteri-tanácsosi rangban. Ugyanakkor már a Sziguranca egy 1946-os jelentésében úgy említik, mint akin keresztül az Ungvári Sándor-féle „magyar ellenállási mozgalom" jelentős pénzeket kapott Magyarországtól (Maghiarii din România 1945–1955. Cluj, 2002. 422–423.). Hogy mikor és miért került a Securitatéra, egyelőre nem tudható. Minden esetre a Dobai-per letartóztatottjai közül többen is voltak vele egy cellában a Securitatén.

A továbbiakban aztán voltak velem egy cellában jehovisták, pünkösdisták a mócvidéki Susman-csoporttal letartóztatott poságai és felsőszolcsvai parasztok (Susmant – aki Torda vasgárdista prefektusa volt 1940-ben, a Securitate egységeivel való tűzharcban lőtték agyon, négy elfogott társát halálra ítélték és kivégezték), kolozsvári román egyetemisták (a Volcinschi-csoportból) – csupa olyan emberek, akikkel egy-egy, számomra ismeretlen világ tárulkozott ki. Most már nem tudom, hol olvastam egy bölcs tanácsot (az is lehet, hogy Dobri Janótól hallottam): hogy ha egy nehéz helyzet terhét könnyíteni akarod, próbáld megfigyelni. Igyekeztem megtudni mindent sorstársaimtól (és -ról), egészen addig, amíg rá nem jöttem: faggatózni a besúgók szoktak, akik a lent hallottakat (a cellatársakból kiszedetteket) odafent szorgalmasan elmondták, ezzel segítve a kihallgatótiszteket a nyomozásban. Aztán a szegény kihallgatott csak kapkodta a fejét, honnan jönnek elő olyan újabb és újabb részletek az ügyében, amelyekről ő igyekezett mélyen hallgatni.

Az én kihallgatásaim sorában az első hét volt az, amikor „betörtek": az adatfelvétel rutinkérdései után, amelyek között az is szerepelt, hogy mikor jártam „külföldön", válaszomra, hogy 1956 szeptemberében voltam Magyarországon, ahol készülő aspiránsi disszertációmhoz gyűjtöttem anyagot a Széchényi Könyvtárban, mint a vércse csapott le első kihallgatótisztem, Oprea főhadnagy kérdése: „mikor tért haza Magyarországról, és milyen utasításokat kapott Nagy Imrétől". Olyan képtelennek tartottam a kérdést, hogy – a szorult helyzetben is – elmosolyodtam, mire rám förmedt: ez nem vicc, számoljak be pontosan mindenről. Persze, a Házsongárdi temetői tüntetésről is, amelynek megszervezése a fő vádpont volt.

Az ember ilyenkor próbál okos lenni, aztán kiderül, hogy mennyire alábecsülte azokat, akiknek a kezébe került. A Magyarországon töltött egy hónapról (október 5-én jöttem haza) igyekeztem minél általánosabban beszélni, személyeket nemigen említve (vagy olyanokat, akikről tudtam, hogy a forradalom eseményeibe biztosan nem keveredtek bele). Ugyanakkor próbáltam érvelni abban az irányban, hogy ami ott történt, az nem volt „ellenforradalom", hanem a Rákosi-rendszer évtizedes bűneinek következménye. Érveimet, a források megjelölése nélkül, az odakint folytatott – 1956 szeptemberében már nyílt és erősen kritikus – beszélgetésekből merítettem. Persze hiába: amit elmondtam, azt mint rendszerellenes kijelentéseket láthattam viszont a vádiratban. Aztán következett a „temető-ügy", amelynek kapcsán próbáltam „tisztázni" magamat: én nem tüntetést szerveztem, hanem egy hetekkel korábbi temetőgondozási akció természetes befejező aktusaként mentünk ki a tanszék által reám bízott II. éves magyar szakos diákcsoportommal az általunk gondozott sírokhoz halottak napján.

Ha valaha nyilvánosságra kerül kihallgatásaim jegyzőkönyve (mind a mai napig nem volt időm kikérni szekus-dossziémat a CNSAS-től), a menet pontosan rekonstruálható lesz. Ennyit csak azért gondoltam fontosnak elmondani, mert a kihallgatás lélektanának rugóit keresem. Egy héten át tartott az önigazoló magyarázkodásom, és teljes kudarccal végződött. Amit én mondtam, annak egy más regiszterben egészen más értelme, jelentése volt, s mivel a kihallgatási jegyzőkönyvet Oprea írta, a történtek az ő értelmezésében öltöttek formát. Az már a veszett fejsze nyele volt, hogy időnként próbáltam vitatni egy-egy megfogalmazását, vagy hozzátenni az aláíráshoz: aláírom, mert nem tehetek mást, de tudja meg, ez meg ez nem felel meg a valóságnak, s mivel ketten írjuk alá, Maga is felel azért, ami nem igaz.
Törődtek is vele.

Én pedig tudomásul vettem, hogy akármit mondok, a temető-ügyben megpatkolnak, s feladtam. Attól kezdve egy mástik tiszt, egy Harasztosi nevű hadnagy vett kezelésbe. A kihallgatások pedig átalakultak kérdve kifejtő beszélgetéssé, most már nemcsak a magyarországi eseményekről, hanem Romániáról, az ország és a világ helyzetéről, az én véleményemről. Otthon az volt az egyik legelső erkölcsi alapelv, hogy ha az ember valamit elkövet, az alól hazugsággal kibújni, a legcsúnyább dolog. Én tehát szinte rosszul éreztem magam, ha hazudnom kellett. Ez a helyzet tehát kényelmes is volt: „kockázat nélkül" elmondhattam azt, amit a dolgokról gondoltam, ahogyan vélekedtem. De volt az egésznek egy másik oldala is: úgy éreztem, hogy akkor, amikor odaát Magyarországon annyi sok ember adta az életét a forradalom igazáért, gyalázat lenne nekem most – akár itt, ebben a helyzetben is – megtagadnom őket. És válaszoltam a – később jöttem rá, nem pontos információk alapján, hanem forgatókönyvszerűen feltett – kérdésekre. Csak arra vigyáztam, hogy a magam nevében beszéljek. El is akadt egy adott pillanatban a kihallgatás: Nem jól van ez így – mondta Harasztosi (természetesen románul, mert ez volt a kihallgatás nyelve). – Nem helyes az, hogy „ez vagy az a véleményem". Mert a vélemény csak akkor érvényes, ha valaki azt ki is mondta. Így alakult át a megfogalmazás ilyenformán: „Azt mondtam, hogy…", „azt állítottam hogy…" Az egészből csak a tárgyaláson lett egy kis galiba: a védőügyvédem, Tunyogi Gyula ugyanis azzal próbálta megtorpedózni a több mint 80 oldalra rúgó vizsgálati jegyzőkönyvre épített vádakat, hogy hivatkozott a perrendtartásra, amely szerint a vádlottnak önmaga ellen tett vallomásait a bíróság csak akkor fogadhatja el, ha azokat tanúk is bizonyítják. Tanúk pedig nem voltak (csak két diákom, Koczka György és Kelemen Kálmán, akikkel együtt jártuk a temetőt, s akiket február végén ítéltek el a Várhegyi-perben 3–3 évre). A kihallgatási jegyzőkönyvekben persze nem volt ott, hogy ki előtt hangzottak el a szocialista rendszert építő ország „vívmányait", a nemzetiségi kérdés példás megoldását megkérdőjelező kijelentéseim, de ez nem zavarta kihallgatóimat.

A tárgyaláson ezeket a vádakat az ügyésznek vissza kellett vonnia. A Házsongárdi temető ügyében azonban nem volt kétség: én vittem ki a diákokat, magam is kint voltam. Megkaptam tehát a magam hét évét, amit három nap híján (ugyanis „becsületesen" leszámították a közbeeső két szökőév egy-egy napját) le is ültem.
Visszaemlékezve a tárgyalásaimra (mert két menetben zajlott le: 1957. május 22-én és 29-én – utóbbin (akkoriban még ilyen is volt!) a védelem tanúit hallgatta meg a bíróság – a helyzethez egyáltalán nem illő felszabadultság érzésére emlékszem elsősorban. Ott volt a tárgyaláson a feleségem (ötödik hónapos állapotában, egészségesen), voltak bent a tárgyalóteremben a közönség között egyetemi kollégáim, barátaim, s amikor bekísértek, kint, a kapun kívül ott láttam Édesapámat és kislányomat. Maga a „helyzet" nem rendített meg különösebben. Az ítélet sem, amelyet június 13-án közöltek, közönség nélkül.

A szocialista világrendszernek abban az 1957-es állapotában, amikor kívülről a lengyelországi és magyarországi események, belülről a XX. szovjet pártkongresszus Sztálint és a sztálinizmust denunciáló tételei igencsak megrendítették annak korábbi biztonságát, s amikor még nem dőlt el egyértelműen, vajon feltámasztható-e még egyszer a korábbi véres diktatúra, vagy folytatódik a desztálinizáló enyhülés, én (az utóbbira számítva) biztos voltam abban, hogy az a hét év egy vicc, nem fogom leülni.

A tárgyalás után érzett nyugalom azonban hamarosan szertefoszlott: néhány nap múlva (még az Árpád úti Securitatén voltam) felvitetett magához a nyomozati osztály főnöke, Gruia Manea százados, és családi körülményeim pertraktálása után elkezdett vigasztalni, hogy nem kell leülnöm a hét évet, ha belátással leszek és segítek nekik (magyarán szólva beállok besúgónak).

Nem a válasz volt nehéz – azt természetesen elutasítottam, hanem miután visszavittek a cellába, az a gyötrő kérdés: mivel adtam nekik támpontot arra, hogy ilyen ajánlatot mernek nekem tenni. S kezdtem újra végiggondolni a kihallgatások eseményeit, keresni azokat a momentumokat, amelyek őket egy ilyen ajánlatra felbátorították.

Aztán hetek múltával (még mindig a Securitatén voltam) következett egy másik esemény: egyik nap megint felvittek kihallgatásra, s egy előttem addig ismeretlen kihallgatótiszt (később tudtam meg, hogy Uţiu Francisc a neve) újra kérdezgetni kezdett az 1956 október–novemberi magatartásomról, a beszélgetésekről, amelyeket folytattunk, s egy adott pillanatban olyan kérdéssel csapott le rám, amire végképp nem voltam felkészülve. Azt kérdezte, hogy mi (mármint Varró Jánossal ketten, akiről korábban biztos voltam, hogy le van tartóztatva) milyen terveket szövögettünk arra az esetre, ha a magyar forradalom következményeként kitör egy háború. S amikor én sehogy sem akartam emlékezni, ordítva kirohant, majd kis idő múlva vissza, hogy idehozza nekem Varrót, köpjön szembe, amiért én nem merem vállalni, hogy fegyveres ellenállásra szervezkedtünk. S akkor jutott eszembe egy november eleji beszélgetésünk hármasban, Lakó Elemérrel, amelyen arról volt szó, hogy háború esetén biztos minket is behívnak, s akkor a román hadseregben harcolnunk kell a magyar forradalom ellen. S egyetértettünk abban, hogy ha ilyesmire sor kerül, inkább vállaljuk a katonaszökevénységet.

Persze, a kihallgatási jegyzőkönyv az Uţiu megfogalmazásában készült el, s kész tényként tartalmazta a fegyveres ellenállásra való szervezkedést.

Akkor már volt annyi helyzetismeretem, hogy tudtam: ez a hét helyett 20–25 évet jelent. (Még nem tudtam, hogy a IV. éves teológus Soós Ferencet és Halmay Pál műegyetemi hallgatót, egy nyolctagú csoport első vádlottjait ugyanilyen vádak alapján halálra ítélték, s ők kilenc hónapig várták megbilincselve a kivégzést, amíg közölték velük, hogy kegyelmi úton átváltoztatták ítéletüket életfogytiglanra.) Mégsem a várható következmények gyötörtek leginkább, hanem az a kérdés, vajon nem én voltam-e az, akiből – a korábbi kihallgatásokhoz képest ilyen drasztikusan – kiszedték ezt a beszélgetést. Legelső alkalommal közöltem, hogy a múltkori jegyzőkönyv valótlanságot tartalmaz, amit visszavonok. S megtettem ezt a Varróék 1959. febr. 16-i tárgyalásán is, amikor – Szamosújvárról visszahozva – tényleg odaállítottak a vád tanújának. Persze, akkor a Securitate már tudta, hogy semmiféle Varró-vezette fegyveres ellenálló csoport nem létezett. Azért kaptak ők „csak" 16 illetve 15 évet. A „nadselű gondolat" tehát, hogy Varró és csoportja lenne a Dobai-féle hazaáruló szervezet „katonai szárnya", megbukott. De akkor a hatalomnak (Szoboszlai- és a Sass Kálmán-per után, amelyekben tizenkét végre is hajtott halálos ítéletet hoztak) már nem is erre, hanem a Bolyai Tudományegyetem felszámolását előkészítő megfélemlítő aktusra volt szüksége. S a Varró-per az egyesítő gyűlések előtt egy hónappal meg is tette a maga hatását.

A történet utójátéka, hogy a Varróék tárgyalása után másnap egy dubába pakolva kerültünk Szamosújvárra, ugyanabba a karanténszobába, ahol – ha volt ott rájuk beépített besúgó, márpedig ezek a karanténszobák többek között erre is szolgáltak – egy jelentéktelen szóváltás miatti teljes kommunikációzárlat következtében épp az ellenkezője igazolódott a feltételezésnek: Varrónak és Dobainak az égvilágán semmi köze nem volt egymáshoz. (Csak alig egy éve mutatta meg valaki a Varró-per néhány iratát, köztük egy másik kihallgatási jegyzőkönyvet, amely az enyémnél egy-két nappal korábban kelt, s amelyben ott szerepelt a „Varró-féle fegyveres szervezkedés".)

Végeredményben mit akartam kihozni mindebből? Mire kellett ez a hosszadalmas történet? Azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a fizikai szenvedéseknél sokkalta mélyebb nyomokat hagytak bennem a lelki meggyötörtetések: saját vélt okosságom egy-egy kudarca, a kihallgatást vezetők-lebonyolítók szakmai rátermettségével szembeni teljes védettség érzése. Azok között a körülmények között az ember a maga bőrén kerül olyan tudás birtokába, amelyet végül is nem oszthat meg senkivel, legfeljebb utólag, s így mindenki védtelen áldozata egy nemcsak kegyetlen, de kifinomultan rafinált rendszernek.

Berszervezési ajánlatokat később is kaptam (a börtönévek alatt is, szabadulásom után is). Minden esetben el tudtam fogadtatni a visszautasító válaszomat. De azt a megalázó érzést, amely az első alkalommal hatalmába kerített, soha nem felejtem el. S talán az is segített abban, hogy amikor sok évvel szabadulásom után már kecsegtető formát öltöttek, csak a visszautasítás miértje okozott némi gondot – a lényege soha.

Nemrég megkérdezte valaki: hősnek érzem-e magamat, vagy áldozatnak? Erre a kérdésre most, ennek a számvetésnek a végén is azt mondhatom: egyiknek sem. A hős szerintem az, aki a legdrágábbat: életét, szabadságát tudatosan kockáztatva cselekszik – én az akkori cselekvés idején semmiféle kockázatot nem éreztem. Azt pedig, hogy a Securitatén a kihallgatások során, majd a bíróság előtt vállaltam azonosulásomat a magyar forradalommal, megint csak nem éreztem hősiességnek, hanem erkölcsi kötelességnek.

És áldozat sem vagyok – hiszen nem akaratom ellenére, szerencsétlen külső körülmények egybeesése folytán, esetleg mások meggondolatlansága vagy bosszúja miatt jártam meg a börtön bugyrait, hanem olyasmiért, amit magam vállaltam, s amit, ha úgy hozná a sors, újra vállalnék.

Néhány nappal azután, hogy utolsó pontot is leütöttem a gépen, került a kezembe a Pro Print Kiadónál megjelent Autonóm magyarok? című kötet, s benne Stefano Bottoni tanulmánya – amelyet különben korábbi, rövidített változatában már ismertem (A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma). A Hétben zajló vitához nem szóltam hozzá: az volt a véleményem, hogy az ott feszegetett kérdésekről a kortárs egyetlen módon szólhat: egyes szám első személyben beszélve és úgy, mintha az Örökkévaló színe előtt gyónna. Az a vita pedig nem erről szólt. Ott többnyire a más bűne fölött igyekeztek pálcát törni.

Most, újraolvasva az említett tanulmányt, fennakadtam egy szövegrészén, amelyben Bottoni a romániai magyar értelmiség 1956-os identitásválságáról beszél: „1956 szeptemberében–októberében – írja – egyfajta spontán és ellenőrizhetetlen identitásvállalás ment végbe a magyar értelmiségben; október 23-a után válaszút elé kerültek a 40-es évek végén pozí