[Látó, 2012. február]

(KÖZELÍTÉS)

Minden működött, mert nem tervezte ember.
Egyszerre érkeztünk, én gyalog, téged hoztak,
s arra a pár méterre magad mellé vettél.
A téren meghívtál kenyérre, borra, húsra.
Egy legelni kikötött lovat néztünk estig.
A pult rovátkált, zsíros lapjára dőlve
gyerekkorod idézted a gőzfürdők ködéből,
hol, mint a végítélet kihirdetésekor,
mindenki egyenlő; amíg végül
göndör forgácsot mutattál hajadban.
(Az idő is így telt, O alakban.)
A megtörténhető foglalatába csiszoltan:
ez történt. De éjjel többször felriadtam,
mintha szívemmel éles füstöt
markoltam volna meg.

(PÁSZTA)

Mi hajdan tengerfenék volt, ma patanyomba loccsanó mocsár.
A félig cserjés, félig kopár kőmál
töviről-hegyire kifaggattatott.
Magaslata könnyebbülést hozott,
lejtője kísértésbe vitt,
és azóta élünk, fennsíkja nyugalmába,
mint ember előtti emlékezetbe,
vesztesként visszavágyva.

(TÁVOLODÁS)

Egy madár állt a levegőben,
amíg fényképet metszettél ki belőlem.
Mögöttem a hegygerincen fákból csigolyasor.
Nem kizárt, hogy csigolyafüzek.
Két ember ment akkor egymás mellett.
Beszélniük kellett volna?
Vagy tovább hallgatniuk?
Virágokká menetelték magukat,
és rájuk hintették porukat
az úton tovazörgő kocsik.