Az egyetem harmadik évében Gold Jenőnek új barátnője lett, Magdi. Nem volt a váltás zökkenőmentes a régi barátnőről Magdira, de valahogy mégiscsak végbement. Ami kezdetektől fogva egyértelmű, problémamentes és tiszta volt: Jenő nagyon szeretett Magdi szüleinél időzni.
Magdiék csopakiak voltak. Nem holmi nyaralók, gyüttmentek, hanem ősi balatoni népek. Egészen pontosan a papa családjának voltak a környéken szóra érdemes szőlei, amit aztán elvettek persze, de amelyet mindvégig pontosan számon tartott a helyi kollektív emlékezet.
Maradt persze egy kis darab szőlő a határban, és volt a ház mögött jó kis pince is, ha nem is éppen ódon, csak újonnan, betonból épített. De a hordók öregek voltak odalenn, gondosan karban tartottak, abroncsaik le voltak szépen pirosra kenve, és elsőrangú rizlingbor érett bennük, amit aztán igazi felvidéki mandulafák alatt lehetett kortyolgatni a pincelejárat előtt lévő rönkökön megpihenve.
Jenő minden második, harmadik hétvégen lement barátnőjével Csopakra. Szerette Jenő a szülőket is, szerette az egykori szőlők helyén lévő hatvanas években épült kvadrát-házat, a tájat, a ráérős kapálásokat a szőlőben odakinn, a kocsmába járásokat, kirándulásokat, a barátságos, de azért rátarti és kicsit gyanakvó helyi népeket. És persze hogy szerette a pincét, amit az öreg naponta hatszor-nyolcszor vizitált meg, az volt az öreg birodalma, vára, menedéke, kapaszkodója a zűrzavaros életben, az volt az övé, csak az övé, az a pince maradt az egykori gazdaságból, a javból, aminek elvesztése egy gazda lelkében sose gyógyuló sebként sajog. Persze, ezt akkor nemigen tudta Jenő, talán ha megérzett valamit. Sokat politizált az öreg, odalenn a pincében, a gyertya fényénél, kezében a decis borospohárral, sokat politizált, meglehetősen szenvedélyesen. Gyuri papa, aki lakatosként dolgozott a közeli hajógyárban, ifjabb korában verseket is írt, nem is rosszakat, amelyek a helyi lapokban meg is jelentek.
A papa rengeteg verset tudott betéve, Somlyó Zoltán volt a kedvence, a pince hűvösében gyakorta szálltak szép sorok: „A szűk Könyök-uccán hazamegyek, / most hajnali három óra. / Istenem, vezess a jóra!” Vagy: „Rohamra nékem a kürtös már ne fújjon, / nem ér hozzám a harcnak bősz hire. / Parancsnok, én lefekszem és elalszom, / mert én már nem haragszom senkire.” A papa azonban tudott haragudni is, különösen a kommunistákra haragudott nagyon, akik elvették a földeket, tönkretették a szőlőket, és egyszer majdnem el is sodorták őt a Mercedeseikkel, amikor ő biciklizett hazafele a meccsről. Meccsre is mentek a papával, kocsmát ejtve útba jövet-menet, szüretelt is, disznót is ölt itt Gold Jenő a két év során, amit eltöltött Magdival.
Vasárnaponként ebédre a mama legtöbbször egérhúst csinált. Hússzeleteket – lehet comb, karaj, tarja – kiveregetett, besózott, borsozott kicsit, bedörzsölt fokhagymával, nem nagyon, de azért bedörzsölte rendesen. Hagyta így érni pár órát a jégben, aztán egy fél tubus piros aranyat kinyomott kis tálkába, összekutyulta kevés tejfellel, sóval, apróra vágott, friss petrezselyemmel, egy tojással és megkente evvel a húst. Összegöngyölte aztán a kent szeleteket, megtűzte két-három fogpiszkálóval, forró zsiradékban kicsit megkapatta, aztán kevés vizet öntött alája, esetleg, ha volt valami lecsómaradék, azt melléborította, és párolta, amíg csak zsírjára nem sült. Ez volt az egérhús, rízzsel, salátával, télen savanyúval, remek ebéd.
Jól érezte hát magát Gold Csopakon.
Mi sem természetesebb, hogy levitte oda régi barátját, Jázmin Edét is egyszer.
1982 márciusának egyik verőfényes péntekjén indultak Ede hatalmas Opeljével útnak.
Szépen telt el az első nap, evéssel, ivással, pincében való férfias ácsorgással. Szokás szerint pirítottak mandulát is, rengeteg volt a mandula arrafelé, zsákszámra állt a sufniban a mandula, meg kellett törni, pucolni, pirítani, tisztítani, és sóban meghempergetni, és melegen lehetett ropogtatni a jó száraz rizlinghez. Jobb volt az a mandula minden ropinál, tallérnál, mogyorónál.
Másnap kóboroltak a környéken, már kora reggel kopott falusi kocsmákban időztek, aztán betévedtek egy öreghez, Benő bácsihoz, akinek irdatlan, összevissza toldozott, folyosózott, négyszintes háza volt, legalább tizenkét szobával, mindenféle szuterénnel és padlástérrel, zeggel és zuggal, belső és külső lépcsővel, és mindegyik szoba telis-tele volt mindenféle ággyal, innen-onnan összeszedett rekamiéval, fotelággyal, tábori és kórházi vasággyal, sezlonnyal, dikóval, francia ággyal. Két-három fürdőszobaszerű helyiségben ezerszám állott a szappan és a toalettpapír. Benő bácsi, aki több, a környéken tanyázó magyar írónak volt kertésze egykor, büszkén mutogatta birodalmát, közben iszonytatón savanyú borból töltögetett, és harsányan rikoltozott, tapsolt és danolt: „Á-hohó! Á-ho-hó! Hajrá, magyarok! Hajrá, magyarok! Azt mondja, hogy, Kecskebéka fölmászott a fűzfára. Hol az a kökényszemű leány.”
És valahogy Benő bácsi és az ő irdatlan bora összesűrített, meglódított, lendített és elsepert mindent, két napon át csak rohantak aztán, megfeledkezve mindenről, lányokról, öregről, családról, lementek kikötőbe, föl a hegyre, kocsmáról kocsmára, másnap elvágtattak Szigligetre, ahol Jenő Anna nagynénje az alkotóházban múlatta éppen az időt, a nyolcvanéves hölgyet is magukkal ragadták, elvitték Tihanyba, számolatlanul fizettették a söröket szegénnyel, majd elhozták Annát Csopakra is, ahol nem találták Gyuri papát, mert az lement a kocsmába, és ami még nagyobb baj volt, magával vitte a pincekulcsot is, és odafönn a házban egy csepp bor nem sok, de annyi sem volt.
És akkor Jenő és Ede feltörték a pincét.
Egészen pontosan: a gyakorlati végrehajtás Jenő keze által történt, Ede csak a lelki és szellemi támaszt biztosította. Alaposan tanulmányozták az erős pinceajtót, és azon a tekintélyes lakatot. Rögtön látszott, hogy azon a két acélszem közül, amiben a lakat lógott, az egyik nincsen összeforrasztva kellőn, könnyen szétkalapálható tehát. Jenő bement a Gyuri papa jókora sufnijában lévő szerszámos falhoz, kiválasztott egy méretes kalapácsot, hátravonult, kettőt-hármat ütött, és már nyitva is volt a pince.
Lementek, szívtak két palacknyit, ittak is tán egy-egy pohárkával odalenn, aztán gondosan visszakalapálták a lakatra a szemet, persze, nem sikerült pontosan illeszteni, kicsit kajla lett a karika, de a célnak megfelelt, nem lehetett kinyitni, ha csak nem kalapáccsal. Aztán elviharzottak a borral Szigligetre, ahová visszavitték a nagynénit, akinek még gyorsan megitták a két hétre rezervált konyakját is, és ott még beszélgettek hosszasan mindenféle írókkal, műfordítókkal, és kimentek a kocsmába is, és remekül múlatták az időt, majd visszatértek Csopakra, ahol kaptak jó vacsorát, egérhúst, és senki egy rossz szót nem szólt, csak az öreg volt elcsendesedve, komoran vagy inkább szomorúan nézett maga elé, kortyolgatta borát, amit töltött az ifjaknak is becsülettel, de valami akkor megpattanhatott benne, legalábbis később így gondolta, érezte Jenő, mert akkor, persze nemigen figyelt, ügyelt semmire.
A következő hónapokban még sok szép hétvéget töltött Jenő Csopakon, és soha nem hánytorgatták neki a csínytevést. De ahogy múlt az idő, mind élesebb lett emlékezetében a kép: az a mozdulat, ahogy határozottan, magabiztosan ráver a kalapáccsal arra a lakatra. Ahogy múltak az évek, úgy égette őt mind erősebben az emlék, úgy látta, mint egy filmet, ahogy a kalapács fekete feje rácsapódik a karikára, amelybe a lakat bele van fűzve, és a karika szétnyílik kissé, és a következő ütéstől szétnyílik még jobban, és a harmadik ütés után már akkora a rés, hogy ki lehet bújtatni a lakatot belőle, és ki lehet tárni az ajtót.
Ajtaját a pincének, amely az öreg birodalma volt, utolsó menedéke, egyetlen zuga, odva, amelyben mindent ő rendezett el, ahol mindennek tudta helyét, ahol minden az övé volt, csakis az övé. A pince volt az egyetlen hely, ahol Gyuri papa volt a gazda, az úr, ahová nem mehetett le sem asszony, sem a főnök, sem senki az égadta világon. Feltörte Jenő a Szentélyt.
Huszonöt évvel később lett Jenőnek borospincéje is.
Került bele mindig némi bor, pár tucat palack, és volt ajtaja is a pincének, és volt jó erős zárja is. De soha nem zárta Jenő a pincét. Úgy érezte, ennyivel tartozik az öregnek, aki akkor már rég az égi pincékben kortyolgatta az ő megszokott, savanykás rizlingborát.