[Látó, 2010. január]

– Neked van a legjobb segged T-ben, mondta Eszlári.
Ezt a kijelentést követően, és ezt megelőzően, sokszor aludtunk együtt, amikor az asszony elutazott.
Abba akkor bele sem gondoltam, hogy mi lenne, ha én lennék az asszony, és az én urammal aludna így valaki. Most tudom, hogy ölni tudnék. De akkor ez mellékesnek tűnt. Nem éreztem bűnösnek magam, a lelkemet nem terhelte semmi, legalábbis Eszlárival kapcsolatban nem, szerencsére. 
Eszláriból mindig lila meleg áradt, biztonság, és finom cigaretta illata volt. Sohasem fáztam mellette se kívülről, sem belülről, úgy, hogy közben egy ujjal sem nyúlt hozzám. Eszlári… a lelkemet melengette, anélkül, hogy valaha is szó esett volna közöttünk a lelkek egészségtanáról. És kórságairól.
Szóval, jókat aludtunk együtt, főleg nála, de hotelekben és Wagenék lakásában is vagy kétszer, azt hiszem, ott történt egyszer, hogy nem csak aludtunk. De nem volt jó, és többször nem próbálkoztunk ezzel. Vonzottuk egymást, mégsem volt szükség a szexre. Mi nem nagyon gondolkoztunk a dolgon, más biztos belemagyarázott volna valamit.
Mégiscsak létezik barátság férfi és nő között. De nem különösebben etikus dolog. Mert általában egy másik nő és másik férfi rovására történik. De azért jó, ha történik ilyen az emberrel. Reményt ad, arra nézvést, hogy mégsem egy perverz fertőben való üzekedés az élet.
Eszlári lakásában üldögéltünk legtöbbször, de sokat sétáltunk, furcsa kiskocsmákat fedeztünk fel, a kedvencünk az Ópium lett. Miután itt berúgtunk, drága helyekre mentünk, ahol sejtelmesen táncoltunk, és sejtelmesen cigarettáztunk. Senki sem tudta, hogy kik vagyunk, és mi sem ismertünk senkit. Kivéve a spicliket, de ellenük nem volt mit tenni. A fal is tele volt velük. Ejsze az út porában is spiclik rejtezkednek. Nem törődtünk velük.
Ezek után, alvás előtt jó nagyokat röhögtünk a hazai politikusokon, akiket ismertünk, a viselt dolgaikat kipletykáltuk, kifiguráztuk őket, csúfolódtunk velük, és forgatókönyveket találtunk ki, különféle szituációkra. Abban egyetértettünk, hogy ezen a társaságon már a csabakirályfik mennyei gárdája sem segíthet. Az Úr óvja őket a kiszáradástól, ezt kívántuk nekik. Megalapozottan, és joggal, de ez mellékes.
Később jöttem rá, hogy Eszlári engem tulajdonképpen kémkedésre használ, de szórakoztatott ez a dolog, és szívesen szolgáltattam neki információkat, mert tudtam, hogy kinek dolgozik. És az a valaki megérdemelte, hogy tisztán lásson, már amennyire kóserek voltak ugye az én információim is.
Szerettem Eszlárit, azt hiszem, ő is szeretett engem. A sok pocsék szerelmi sokszög és fertő közepette, amiben akkoriban dagonyáztam, Eszlári volt az oázis.
Az Oázis.
Füveztünk is, elmesélte, hogy egyszer a családi nyaralás alkalmával, elviselhetetlen unalom kerítette hatalmába. Egy éjszaka csíkos hálóköntösben cipelvén hatalmas testét, ami volt vagy százhúsz kiló, kiosont a lakból, melyet minden bizonnyal figyeltetett legalább egy ország titkosszolgálata, de inkább kettőé. Szóval, a spiclik tekintetének kereszttüzében osont, egy, a délutáni félhomályban felfedezett kenderbokor felé. Még líceumista korából, melyet egy mezőgazdasági iskolában töltött, tudta, hogy az ipari kendernek is van némi kábító hatása, csak megfelelően kell elkészíteni. No de, kinek volt ideje, a spiclik és az asszony jelenlétében szárogatni, üveglapok alá préselni és porrá zúzni a leveleket? Ezért Eszlári azonmódulag a helyszínen, nyersen elszívta a fél kenderbokrot, melytől olyan szaggató fejfájással fűszerezett epekrízise lett, hogy meg kellett szakítani a nyaralást.
Egy másik kedvelt foglalkozásunk, a politikusok kipécézése és információcsere mellett az volt, hogy disznóságokat kiabáltunk, és tragikus hangvételű magyar verssorokat meg szirupos sanzonokat idézgettünk a lakás bizonyos pontjain, és megkopogtattuk a falat ott, ahol úgy sejtettük, hogy a lehallgató készülékek vannak.
Továbbá, kedvtelve könyököltünk cigarettázva a konyhaablakba, és figyeltük, hogy kik járnak a szemközti diszkóba, történeteket találtunk ki róluk, és csendesen sóvárogtunk valami után. Általában a füvet kívántuk, de volt úgy, hogy csókolóztunk, vagy fogtuk egymás kezét a moziban.
Szerettem Eszlárit, de nem voltam szerelmes belé, és ettől sokkal szebb volt minden. Az én szerelemeim nagyrészt véres történetek voltak, súlyos átkokkal, rengeteg szenvedéssel, átverésekkel, kínokkal, sírás-rívással, egyebekkel. Nem is reméltem, hogy valaha is megváltozik ez, de megváltozott, és ettől igen boldog vagyok. A puszta ténytől, hogy a pocséknak beskatulyázott dolgaimnak eldobhatom végre a ronda dobozait. És öltöztethetem az érzéseimet szép köntösbe is. Akkoriban csak az Eszlári „doboza” volt szép és tiszta.
Először a francia intézet miniatűr mozijában fogta meg a kezem, csodálatos volt, gyermeknek éreztem magam megint, alig tudtam elhinni, hogy ez a pillanatnyi valóságom. Eszlári meleg, kicsit izzadt tenyere egyenesen az éppen nézett filmbe repített. Abban a momentumban nem volt szükségem semmiféle anyagra ahhoz, hogy kellemes bódultságba zuhanjak, ahol nem fáj az égvilágán semmi. 
Tulajdonképpen Eszlári volt az az ember, akivel tizenhat éves koromban kellett volna találkozzam. Talán a mennyei gondviselés akarta úgy, hogy sokkal idősebben tapasztaljam meg azt, milyen is lett volna, ha minden szépen kezdődik, mint a lányregényekben, mint a normális családokban, mint a szép filmekben, amelyeket nagymamák megkönnyeznek. Habár szép a gondviseléstől, hogy egyáltalán megmutatta: milyen lett volna, ha. Én ennyivel is beérem. Ez is több a semminél.
A botanikus kertben is találkoztunk néhányszor, külön utakon érkeztünk, mindig szitáló esőben, Eszlári feltűrt gallérú kabátban, sállal a nyakában komoran sétált, orrlyukából meleg pára szállt, mint a lovaknak. Recsegett az apró kavics a lábunk alatt, amint besiettünk a virágházba, itt aztán megfogtuk egymás kezét, és komolyan tanulmányoztuk a húsevő növényeket. Később elbújtunk a lakásba, és eukaliptuszlevélből sodort apró indiai szivarokat, úgynevezett bidit szívtunk vörösborok és ismeretlen eredetű pezsgők mellé, és soha nem beszéltünk jövőről.
A világ legjobb érzése volt tudni, hogy semmiféle jövőnk nincs, nyugodtan és gátlásoktól mentesen megélhetjük a jelen éppen adódó történéseit. Ahogyan egymás mellé sodródtunk, ugyanúgy sodródtunk egymás mellől el. Sírás, jajveszékelés és lelkiismeret-furdalás nélkül.
Iszom most egy pohárka kubai fehér rumot, Eszlári barátomra gondolván, mert szerette ezt az italt nagyon, elszívnék egy bidit is, de nincsen, pedig mindig ezzel igyekeztünk leszokni a cigarettákról.
Nekem időközben sikerült ez is, meg egyebek is, remélem, neked is, Eszlári. Minden jót kívánok neked, legyen mindig meleg a kezed, hűvös a füled, és legyen gallér a kabátodon, hogy legyen, amit feltűrjél. Csók’