[Látó, 2008. július]

DEMÉNY PÉTER: A FÉL FLAKON. ÉNEKLŐ BORZ.
KOLOZSVÁR, 2007.

Ez a sárga borítójú, elegáns könyv pontosan megkomponált zeneiségű lírát tár az olvasó elé. A versek elénekelhetők, elskandálhatók, vagy néhány esetben „elsírhatók". A sanzonosság a régebbi Demény-versekre is jellemző volt, a szó feloldódva lebegett a dallamban. Most azonban talán nem annyira a dallamkövetés a lényeg. Néha hosszabb egy-egy sor a mértéknél, néha megbicsaklik a ritmus is. És ez szándékos. Szándékos a fogalmazás megbicsaklása is, de nem a blikkfang kedvéért történik. Nem a dallam borzos játékossága, hanem egy annál mélyebb szerkezeté. Mintha a lélek ki akarna lépni a léleknek fenntartott zárt formából, mintha szét akarná feszíteni azt. Nem mindig kell a csiszoltság, mert az mesterkéltség, mondják a versek. „A szavak most már nekem nagyon fontos, / szép és gazdag, és főleg nagyon pontos, / olyan pontos, hogy olykor már kegyetlen, / dúr mondatok dúr foglya lettem" – olvassuk ezt az elgrammatikázott kezdetet az Alkalmi ars poeticában. És a kötet olvasása arról győz meg, hogy a pontosság akkor kegyetlen, ha pontatlanság. Ha a forma meglódul, és nem a dallamot, hanem a szöveget, azaz a beszélőt, azaz az érzékelőt követi. Ha hagyja kilógni a sorvéget, vagy hagyja elmaradni a rímet.

A kötet a szerelemről szól, és következetesen ebben is igyekszik kegyetlenül pontos lenni: minden vers a szerelemről beszél. Analizál és leír. A pontosság kedvéért pontatlan: kifordítja a szerelmet, és megnézi a fonákját is. Vagy ha nem a fonákját, hát a belsejét. Pontosabban: egyrészt kifordít, másrészt meg elnéz másfelé. Egyéb „témák" felé. Kifordítja a szerelmet, elbeszél mellette, miközben le nem veszi a tekintetét róla, és akkor is róla beszél, ha nem.

„Ó hogy szeretlek, / ó, hogy gyűlöllek, / életem megrontója, / szívem megkeserítője, / tönkre aki tettél, /egyetlenem." Ismert helyzetkép, a szerelem, amivel boldogít, öleléssel, az élet másmilyenségének megmutatásával, ugyanazzal tönkre is tesz. A dallam hátára veszi a verset, viszi, és miközben ugyanaz marad, a szöveg változik. De olykor a dallam beszél félre. És akkor megrepedezik a beszéd is. Betüremkedik valami megnevezhetetlen fájdalom. Nem a szerelemé, de a szerelem mutatja meg, hogy van. „Ne áltasd magad: / megrepedezik minden, / hull, kopog a vakolat, / s holttested körül dübögő táncot járnak az asszonyok, valamikori szerelmeid, / mint dög körül a keselyűk." Így zárul a Levél fiamhoz című vers. Szinte közhelyesen, legalábbis nem túl eredetien, ámde nem a szöveg mondja el, hogy mi van, hanem a megtört dallam. A hosszú-hosszú sor a holttest körül táncot járó asszonyokról megtöri az addigi ritmust, és jelzi, hogy valami történik, ami nincs ugyan kimondva, sőt, le van csapva a keselyűkörözés ismert képével, de ott van, tipográfiailag is látványosan.

A szerelem és halál Deménynél nem csupán a versekben, hanem prózájában is együtt jár. A Visszaforgatás című regényében is a szerelem és a halál a téma. Itt is vissza-visszatér a halott szerető képe. Ott a halott, ki van terítve, és megjelennek az asszonyok, a régi szerelmek. A Végrendelet ennek a képnek a legszebb verse, ennek a kiterítettségnek. Amit meg kell vallani, azt maga a helyzet hitelesíti, igazzá teszi a vallomást, hiszen a halott mondja, akinek már nincs semmi számadása az élettel: „ne jöjjetek el a síromhoz, lányok, nők, asszonyok, / ne vegyétek el a feleségemtől a halálomat: / maradjon az övé teljesen. // Az életem úgysem az övé volt – / úgyis mindenemet nektek adtam, vagy majdnem mindenemet – / s neki majdnem semmi sem jutott, / pedig csak őt szerettem." Mintha minden szerelem hiábavaló volna, vagyis a szerelem annak beismerése, hogy minden hiábavaló. A szerelem maga a hiábavalóság. Folyton keresi a szó, hogy valakihez „szóljon", mintha ez volna a szerelem, vinni és próbálgatni a szót, szállni virágról virágra, és mindegyikbe belesuttogni, miközben a végső némaság mondja ki a legtöbbet. Azaz ki se kell mondani.

Azért is szerelmesek ezek a versek, mert ugyanúgy, mint a szerelem, kialakítanak egy meghitt, kívülről megközelíthetetlen teret. Ha nem kerülünk beléjük, ha nem hangolódunk rájuk, érintetlenek maradnak, azaz nem jutunk el belsejükbe. De mindent megtesznek, hogy segítsenek a ráhangolódásban. Dialógust teremtenek, szerelemre csábítanak. Igen, mert a szerelem csábítás. És csábulás. „… ha hagynád, / fölzengene benned egyetlen szó zenéje."

A kötet hatvankét verse egymással is dialógusban áll. Egyik azt mondja, a szerelem elmúlik, a másik azt, mindig marad egy fél flakon. Egyik szerint a szerelem egy másik élet, a másik szerint a szerelem görcs és toporgás. A kötet első verse alkalmi ars poetica, ahogy alkalmi a kötet minden verse is. A szerelem alkalom a kitárulkozásra, a hiábavalóság egzisztenciális megélésére. A szerelem a mintha. Vers a mintháról. Mintha megvolna, mintha lenne. „Időnként úgy élek, / mintha lennél, máskor, mintha elhagytál volna rég, / de mintha mindig, mindig csak a mintha." Nem pontos. Épp ezért kegyetlen, vallomás-erejű. „Nem tudok dönteni, / nem tudok hinni, / pedig mintha hinnék."

Mi hát a szerelem? Az első vers azzal fejeződik be, hogy „Nyelvemben bízok". De a szerelem nem szó, hiába mondjuk azt, hogy „szeretlek". Egy mintha-szó. Így szeret az ember?

Kérdés ez, és annak is kell maradnia.