Aznap este biztos voltam benne, hogy nem fog történni már semmi különös a megszokott dolgokon kívül. Épp befejeztem a leckémet, de nem volt kedvem felállni az íróasztaltól, egy képregény olvasásába kezdtem. Tél volt, nem lehetett csak úgy kiosonni az udvarra, hogy összefussak a haverokkal; senki sem álldogált a nagy lámpa alatt az utca sarkán, ahol nyáron csoportba verődtek a velem egykorú gyerekek. A lámpa most a havas járdát világította meg. 

Csengettek, majd hangokat hallottam az előszobából. Nem volt kedvem kimenni, de Anyu benyitott a szobámba, és hívott, jöjjek gyorsan. A nappaliban egy idős néni ült a fotelben, nagyon öregnek tűnt, az arca tele volt ráncokkal. Úgy tippeltem, hogy legalább százéves lehet, de később megkérdeztem Anyut, és azt mondta, hogy még nincs nyolcvan sem. Ezen nagyon meglepődtem. Betegnek tűnt, és fekete kosztümöt viselt, mint aki a saját temetésére készül. Vastag szemüveg volt az orrán, erősen rövidlátó lehetett, ezért nagyon közel hajolt hozzám; annyira közel, hogy éreztem bőrének kámforos illatát, ami a fehér kórteremre emlékeztetett, ahol elaltattak, mielőtt kivették a mandulámat. 

A nappaliban két egyforma fekete fotel volt, az egyik szabadon maradt, így leültem. Nem szerettem a tapintását, nyáron ragadt a melegben, mint a vonatfülkében a műbőrrel bevont ülések. Nem figyeltem oda, hogy miről beszélnek a felnőttek, közben eszembe jutott, mit szoktam játszani, amikor egyedül maradtam otthon: megfogom a fotel karfáját, ellököm magam a lábammal, és hátraesem. Nagyot csattan, de ha erősen fogom a karfát, akkor nem esek ki a fotelből. Szerettem volna akkor este kipróbálni, de nem lehetett.

Lopva pillantottam a nénire. Még mindig pihegett, pedig már jó ideje leült a fotelbe. Kért egy pohár vizet, és amikor megitta, felém nyújtotta az üres poharat. Elvettem párnás kezéből, és letettem az asztalra. Apu felkapcsolta a nappaliban az égőket a csilláron. A néni biztosan fontos személy, mert legutóbb ez akkor történt meg, amikor Apunak a testvére, a hadsereg magas rangú katonája jött látogatóba a fővárosból. 

Anyu kiment a konyhába, és süteményt hozott az asztalra. Ez is csak előkelő vendégeknek járt. De egy ideig senki sem kóstolta, mintha megfeledkeztünk volna róla. Lapultam csendben, egészen addig, amíg a néni rám nézett, és azt mondta, menjek közelebb hozzá, és szeressem. Ettől megijedtem, mert nem tudtam, hogyan szerethetném azon nyomban. 

Elfordítottam a tekintetemet a nagy festmény felé, néztem a sziklákat és a patakot, amely átfolyik a szoroson. A patak eltűnik a dombok között, valahol az ég alatt. Ott megnyílik valami. Számolom a köveket a patakban, ugrálok egyik kőről a másikra, ameddig el nem jutok a dombokig, oda, ahol ki lehet lépni a festményből. Ha elég gyorsan ugrálok, idejében odaérek, még mielőtt bezárulna előttem a kijárat. 

A fotel kényelmetlen volt, ráadásul Apu felém fordult, és azt mondta, hogy a néni a nagymamám, és nem kel félnem tőle. Ettől végképp megijedtem, mert nem számítottam rá, hogy van még egy nagymamám, akit szeretnem kell; ráadásul egészen más, mint az a nagymamám, aki a szomszéd faluban lakik, tyúkjai vannak, és fánkot szokott sütni. Anyu látta a zavarodottságomat, és magyarázni kezdte, hogy a néni pár napja költözött a városba. „Így közelebb lesz hozzánk, és meglátogathatod, amikor akarod”, bátorított Apu is, de egyre inkább elment a kedvem ez egésztől. Közben derengeni kezdett, hogy időnként csomagot küldtünk valakinek egy másik városba, és akkor mondták mindig, hogy nagymamának küldjük a gyógyszereket, hogy ne legyen beteg, de sosem gyógyult meg, és mindig kellett neki küldeni az újabb adagot.

Egy pillanatig mindenki csendben maradt. Ekkor a nagymama felém fordult: „Szeretsz?”, kérdezte. Éreztem az arcomon a leheletét, és a szemü­veg mögött láttam az apró, szúrós szemeit. Fogalmam sem volt, hogy mit válaszoljak; Apu is zavarban volt, nem tudott egy helyben ülni, türelmetlenül járt egyik szobából a másikba azzal az ürüggyel, hogy valamit át kell hoznia, Anyu pedig a süteményes tányért forgatta az asztalon, egyszer egyik irányba, majd visszafelé a másik irányba.

A nagymama nem szólt hozzám többet, így nem kellett szeretnem. Megkívántam a süteményt, ami az asztalra volt kitéve, de nem akartam venni belőle, nehogy ezzel magamra irányítsam a figyelmét. „Nem hiszem, hogy a nagymamám volna. Ezentúl Znyuznyuska néninek fogom hívni magamban, de nem mondom el senkinek, hogy ezt a nevet adtam neki”, döntöttem el. A beszélgetés egyre vontatottabb lett, így mindenki számára megváltás volt, amikor a néni felállt a fotelből, és a kalapját kérte. Aprókat lépve, ping­vinszerű tipegéssel ment ki az ajtón, én meg arra gondoltam, hogy talán élne még sok ideig, ha tudnám szeretni.