Löttyedt felhőivel szétfolyt az ég,
mint kiloccsant zsír konyhaasztalon;
elkenődött a táj is: egy halom
egymásba olvadt folt a messzeség.

Valami párás szürkeség pereg
a végtelenből, mely mindent megül,
s szétfolynak felismerhetetlenül
a színek, dombok, házak, emberek.

Formátlan folt a Kozmosz és a Föld,
fakóra sápadt piros, sárga, zöld,
szétfolyt a világ, a test és a lélek…

Nézem a képet, mit kuncogva fest
a rossz piktor, a késő őszi est –
s azt sem tudom: emlék vagyok, vagy élek.