Apámról a kalapja jut eszembe,

télen-nyáron abban utazott munka-

helyére, temetésre meg lagziba

is kizárólag kalapban ment mindig;

többször lefújta fejéről a szél, a

szomszéd gazos kertjébe, udvarába,

kéthavonta egyszer mérgelődött, hogy

emiatt késte le a korai buszt.

Azt, hogy miért nincs fején a kalapja,

nem lehetett apámtól megkérdezni, 

ilyenkor anyám vagy én kereshettük,

annál vaskalaposabb volt, restebb, hogy

átjöjjön elkérni, netán felkutatni,

pedig négy kalap lógott a fogason,

de ő ahhoz ragaszkodott, amiben

elindult, hitte, így lesz kerek a napja.

Amikor kőművesként dolgozott, szép,

barna svájci sapka volt a fején, amit

mifelénk rádiósapkának mondtak,

a kőműves focicsapat kapuját

is abban védte, jó anyám szerint az

állandó sapka- és kalapviselés

miatt hullott ki barna haja, aztán

azért viselte tovább a fejfedőt,

nehogy meglássák kopasz feje búbját.

S amit anyám mondott, tudtam, előbb vagy

utóbb bemondja a Kossuth Rádió.

Apámmal beszélek telefonon, azt

kéri, ha csütörtökön viszem haza,

vigyem el neki a kalapját, mikor

kórházba szállította a gyorsmentő,

nem volt rajta kalap, a régi barnát

vigyem, amit ő a vízpadba rejtett.

Elgondolkodom. Vízpad csak a régi

családi házukban volt, ahol ma az

öccse özvegye lakik. A kérdés az,

melyik házba vigyem őt most, melyikbe?