[2017. december]
Az idén tizenkettedik alkalommal rendezték meg a romániai etnikai kisebbségek állandó színházi fesztiválját, ismertebb nevén kollokviumát – amit korábban Sepsiszentgyörgyön tartottak, de a rendszerváltás után már Gyergyószentmiklóson szerveztek meg újra, és újra. A „kollokvium” mint név már eleve olyan befogadó intézményt sugalmaz, ami egy ódon falú és angolparkkal körülvett régi egyetemi épületegyüttesre hajaz. Ám erről szó sincsen. Akárhányszor is mustrálom, a fesztiválnak kétévente otthont adó gyergyószentmiklósi kultúrközpont inkább egy szocialista időkből ránk maradt omladozó rendőrségi kaszárnyára hasonlít. Nem csoda tehát, hogy a 2017. október 13. és 22. között zajló programsorozat logója egy tetszetős ujjlenyomat volt. Hiszen a többek között színházi épületként is funkcionáló objektum erre a tíz napot megközelítő időszakra mintegy ’rabosította’ az erdélyi színházak fanatikusait.
Persze az egykor a minden hazugság és konformizmus ellen lázadó amatőrök underground törekvései már rég az erdélyi magaskultúra részévé váltak. Értékeik azonban, úgy fest, a változó idők ellenére sem tűntek el teljesen. Bár a nyolcvanas években már itt működő alternatív színházi múlt miliőjét már rég beitták a falak – ha belépünk a kívülről málladozó vasbeton komplexumba, nem dohosságot, hanem ellenkezőleg, még mindig az újszerűségre való törekvés elektromosságát érezhetjük ebben az egyedi ’műemlékben’. Ezt tükrözi az ötletes ujjlenyomat is, mely egyediségünk és egyben különbözőségünk bizonyítéka. Nem rossz ötlet, hiszen miről is szólna elsősorban egy nemzetiségi színházi találkozó? Mi több, ha úgy vesszük, hüvelykünk maga az értékítélet is egyben. És ha a rendezvény gördülékeny lebonyolításán dolgozókra gondolok itt, akkor az enyém az ég felé mutat.
A fesztivál első pár napjában olyan előadások futottak, melyek nemrégiben újfent a látóterembe kerültek Kisvárdán, a határon túli színházak találkozóján és néhány héttel a kollokvium előtt megrendezett székelyudvarhelyi dráMA fesztiválon. Hiába, kevés az izgalmas előadás, bár nagy a metszet. Ezekből említésre méltónak találom az egyre jobban összeérő Homemade című alkotást, a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában. Biró Réka és Deák Katalin dramaturgok fiatalos hangvételű, a család témáját körüljáró darabját Vargyas Márta vitte színre úgy, hogy bizonyos részeiből nem hagyta ki a közönség játékos bevonását sem. Az ilyesmi ugye sokszor esetlenül sikerül, de olybá tűnik, a Homemade-nek határozottan az előnyére válik.
Még a Homemade-nél is szűkebb színpadi térben szintén erős felütéssel bír Gianina Cărbunariu darabja, a Stop the tempo! Az előadás nagyrészt egy sztroboszkóp fényjátékához hasonló sebességgel lüktet, de néha lelassul, és pillanatkép-szerű kimerevítésként megáll: épp csak addig, míg egy-egy társadalmi és generációs problémára ráfókuszál. Tóth Árpád rendező, mellőzve a kőszínházi kereteket, inkább a kocsmaszínházi létmódot találta a maga és az előadása számára követendő útnak. Antal D. Csaba, P. Fincziski Andrea és Mezei Gabriella hármasának köszönhetően sodró lendületben kapjuk a minimált, úgy, mintha egy-egy erős kontúrú mondanivalóval bíró graffitit olvasnánk el a társadalom tűzfalán.
Ám Délvidék sem marad el a társadalomértelmezésben, ők saját kultúrkörük vonalainak elrajzolásában mesterkednek, nem kevés sikerrel. A szöveget adaptáló Németh Ferenc és Lénárd Róbert ugyanis újszerű értelmezési tartományba űzi át Balog István vitézi drámáját, amit Fekete: Az utolsó szerb felkelés címmel játszik az újvidéki magyar színház. A modern raktáráruházba áthelyezett sztori háttértörténeti maszlagot csinál az eredeti műből, hiszen a Žanko Tomic rendezte mutálódásban még zombik is felbukkannak a megfelelő narratív pillanatokban. A színészek elnagyolt játéka és főleg Mészáros Árpád a rajzfilm világát is megidéző, nyers és rekedtes Fekete-megformálása tökéletesen hozzák a szatirikus bohókássággal újrafogalmazott darab színreviteléhez kötelező karikírozott előadásmódot.
Az újdonság erejével hatott a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház egyszemélyes előadása: Máthé Annamária elsősorban mozgásszínházi önkifejezése, melyhez Györfi Csaba koreográfus segédkezett. Az Egyetlen (színházi merénylet egy testre) című produkció zárójelbe tett alcíme is felhívja a figyelmet arra, hogy itt egy prózai színésznő próbálja nonverbális eszközökkel kifejezni magát, a nőt, a női létet, illetve annak különféle stációit. Verbális támasztékul Háy János szövegei, a színésznő nagymamája és egy orosz szerzőtől származó szövegfoszlányok szolgáltak, azok keveredtek a mozgással, és közösen skizoid hatást keltve krétaporfelhőbe maszatolták el az egyént, az egyetlent.
Máthé Annamária olykor maszk mögé rejtőzik, és tótágast ül vagy táncol, néha krétarajzokkal színesíti szavak nélküli mondanivalóját, máskor fölöttébb testtudatos, de szemellenzős férfit karikíroz, és van az előadásnak egy olyan része is, mikor a mikrofonba karaokézva egy megakadt lemez szaggatottságát veszi magára. Fizikai erőt kívánó feladatait meglepő rugalmassággal oldja meg, a verbális jelenlétet követelő részeknél a tőle már megszokott magabiztossággal szerepel. Egyes jeleneteknél pedig határozottan előnyére válik tekintetének kajlaságából fakadó egyedisége. Némileg féltettem attól, hogy oly magasra teszi a lécet, amit, nem lévén táncos, nem fog tudni megugrani. De felesleges volt. Jó arányérzékkel nyert.
A fesztivál cukorzamatú légycsapdája a kék/narancssárga című előadás volt. Egy brit szerző, Joe Penhall művének a romásítását tűzte ki céljául, az afroamerikai lakos és a fehér társadalom találkozását romániai környezetbe, románok és romák közti ütközésbe fogalmazva át. Kezdeti lelkesedésem, miután ugye már az előadás előtt nézőtársaimmal együtt felölthettem egy műtősruhát, hogy jobban a színpadi események hatása alá kerüljek, hamar elhessent. Ugyanis nemsokára úgy éreztem magam, mint az a szívspecialista, akit tévedésből a lélekgyógyászok konzíliumára rendeltek be. Az előadás, mely a stúdiószínpadra felrajzolt kör kerületén csak ritkán merészkedett kívülre, románul folyt ugyanis, bánatomra (aki ezt a nyelvet nem ismerem) mindennemű fordítást nélkülözve. Jómagam és még jó pár magyarországi nézőtársam kissé nehezen éltük ezt meg, hisz így a majd kétórás játékidő alatt távol maradtunk a főleg párbeszéden alapuló előadás bizonyára árnyalt jelentéstartalmaitól. Ezt kényelmes otthoni viseletben is nehezményeztem volna, de talpig jelmezben kissé kínosan feszengtem végig a két órát. Egyébként ez a bukaresti Giuvlipen Színházi Társulat előadása volt, akinek már láttam érdekes témakibontását, például a Gadjo Dildóban. Gondolom, a jelen téma kifejtése – egy pszichiátriára beutalt roma nő kálváriája – ezúttal is érdekfeszítő volt, de a fentiek miatt sajnos ezt nem tudtam megítélni.
A nagyváradi Szigligeti Színház A mizantróp című előadása szintén nem tudott rám a meggyőzés erejével hatni. A legnagyobb hibája az volt, hogy Dimény Leventének nem sikerült elhitetnie velem Alceste önmarcangoló vívódását. Szerepének erőteljesebb hangsúllyal kellett volna a maga által kovácsolt értékrend vastrónját megülnie, hogy a meg nem alkuvása érthetőbb legyen a nézők számára. Így viszont a jobbára magzatpózban nyüszítő főhős inkább hasonlított egy ásóval agyonvert vakondra, mint az értékek igazhitű képviselőjére. Kár, mert a társulatot irányító Novák Eszter előrukkolt pár olyan ötlettel, mely méltó módon időzíthette volna Molière darabját a mára. Kifutó, magamutogatás, plázataréj, színpadi reflektorok. De ez a törekvés is bentrekedt jobbára a jelmeztár birodalmában. Példának okáért egyértelmű, hogy Tasnádi-Sáhy Noémi felettébb vonzó jelenség. Ezt minden átöltözése csak megerősítette a nézőben. A gond az volt, hogy csak ezt. Az általa megformált Céliméne és a Dimény Levente által megfogalmazott Alceste között nem látszott vibrálni a levegő. A femme fatale játékosságának árnyaltsága így leginkább a lemeztelenített szövegmondásban avanzsált. Ennyi erővel unokatestvérek is lehettek volna. Aki viszont leginkább dicséretet érdemelne mint a produkció megmentője, az a Philinte-et alakító Szotyori József, aki érezhető empátiával közeledett saját szerepe, a lelkileg összetöppedt Alceste, és úgy általában az egész előadás iránt. Ami nem baj, mert ezekre mind ráfért a tutujgatás.
A Moliendo Café Silviu Purcărete rendezéseinek egyik elpopulizált példánya, de még ennek dacára is kiemelkedik a fesztivál fősodrából. A két társulat, azaz a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a Temesvári Állami Német Színház közös produkciójában összesen 36 színész vesz részt. A többnyire konkrét nyelv nélkül működő előadást ugatások, csajos csivitelések, nyüszítések, no és persze a nonverbális játék teszik élvezhetővé. Purcărete ebben az esetben kettétörni látszott (talán csak látszott) karmesteri pálcáját, és hagyta a kakofóniát egy improvizációs dzsesszes dallamvilággá összeállni. Az alapjában véve a kávékultúráról szóló játékban a színészek alakították ki a történetet. A próbák felügyeletét természetesen a rendező a kezében tartotta, de most inkább egyfajta terápiás tanácsadás metódusát igyekezett követni. (Kíváncsi vagyok, hátha ő is csak morrantásokkal tette helyre a kilógó jeleneteket.) Ez persze lesüt a színpadi hangulatról is, és átsugárzik a közönségre. Ha nem is egy gigantikus Faustot kap a néző, de mégis mosollyal a száján, egy érdekes kísérlet után távozik a nézőtérről. Elvégre, ha a háttérmunkákat is idevesszük, most is vagy ötven ember izzadt meg azon, hogy a közönségnek egyedi élményben legyen része.
A nagytermi színpadra épített díszlet és a szintén ott felépített nézőtér az, ami miatt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának produkciója előnyre tesz szert az általam eddig látott Sirály-előadásokhoz viszonyítva. A nézőkhöz ily módon közel került csehovi történet olyan, mintha egy könyv lapjainak, azaz az írott szónak a bizalmas közelségét érezhetnénk. Nincs szükség lornyonra vagy színházi kukkerre, a dráma ott bomlik ki az orrunk előtt. A csehovi szövegekben örökösen érzékelhető távolság itt belülről érinti a nézőt, mivel együtt lélegzik a színészekkel. Ami belül történik, számunkra közelről átélhető, ami pedig a kívülről szól, annak távolságát együtt élhetjük meg a színészekkel és a szerzővel.
A Szeretik a banánt, elvtársak? című Székely Csaba-darab eredetileg angolul lett megírva, hogy majd vissza-bumerángozódva, saját kultúrbölcsője melegében érjen be csak igazán. Elvégre teljes tartalmában, minden szintjén Romániában lenne érthető. Sebestyén Aba egyszemélyes performansza ha nem is zseniális, de mindenestre jól eltalált ábrázolás. A kissé ütődött férfi egy monológban emlékszik vissza a Ceauşescu-érára és az azt követő forradalom utáni napokra. A miliő a keleti blokkban felnőtt nemzedékeknek nagyon is ismerős, ám leginkább a Dragomán által megrajzolt világhoz hasonlatos. Kicsit sárga, kicsit savanyú, ér(t)etlenkedhetne a régi megtűrt rigmussal Székely, de nem teszi. Azonban az tényleg érdekes lehet, hogy mit ettek ezen az angolok?
Sebestyén a játéka közben több figurát is megszemélyesít. Intonációi megváltoznak, főleg akkor, mikor az ütődött fiú apját idézi elő. A monodráma nem nélkülözi a tragédiákat, mégis valamiféle komikumba oldott visszatekintésként értelmezhető. A lassan távolba vesző közelmúlt abszurditása egy esőember szűk világlátásával megmutatva valóban hord magában még valami olyan többletet, ami kirángatja a múltat a keretei közül. Alapjában véve nagyon élveztem.
Nem így a Misima Jukio tollából kisercent Madame de Sade című előadást. A japán szerző műve Porogi Dorka színrevitelében ebben a térben sértő elnyújtottsággal működött csak. Hivatkozhatunk itt technikai hibákra, mondjuk, hogy a világosító nagymamája leforrázta a kezét lekvárfőzés közben, és az unokának így el kellett rohannia. Vagy hogy az egyébként kimonósan apró léptekre gondosan kiszámolt és megszerkesztett előadás szereplőinek a fesztiválon egy délutáni teremfocira váró pályán kellett fellépniük, és hogy ezért a lihegő szeleburdi mászkálás. A szövegbeli hiányosságok őszinte magyarázatára már ki sem térek. Sem arra, hogy miért éreztük magunkat egy kollégiumi tanulószoba leckefelmondásos, barátnői kikérdezős terében. Az előadás egyszerűen nem működött. Mi több, hosszabb távon elviselhetetlen volt. Ami megnyugtatott, az Porogi Dorka bájosan vállvonogató riposztja a közönségtalálkozón, miszerint a nézőnek joga van unatkozni egy rossz előadás közben. Ezek után persze elkezdtük taglalni az unatkozás különféle formáit, de ebbe nem megyek bele, mert ezt is leginkább csak untam. Másként, mint a Madame de Sade-ot, azt igazából dühödten.
Molnár Ferenc Liliomja Bocsárdi László rendezésében újfent remekül működött viszont. Mind a díszletet, mind az égi szférában játszó zenészeket, mind a színészek játékát csak dicsérni lehet. De ezt már megtettem jelen folyóirat egyik előző lapszámában.
A meghívottak között volt a startgépbe szorult lábú színészek kolozsvári gyűjtőszínháza, a Váróterem Projekt is. Az általában megnyerő újszerűséggel operáló társulat azonban most nem győzött meg arról, hogy valóban sikerült torkon ragadni a választott társadalmi probléma aktualitását. A Cosmin Matei által színre vitt Reacting Chernobil azonkívül, hogy a csernobili katasztrófa évfordulója ihlette, nem tudta közelebb hozni a témát. A várótermesekre jellemző színházi formának szerves része a közönség bevonása, ez az aktus most sem maradt el. A csernobili katasztrófát és a játékszabályok felrúgását vizsgáló színmű bizonyítékról, felelősségről, láncreakcióról és hősökről szólt egy lehetséges nukleáris holokausztot modellező közegben. A közönséggel való párbeszéd során azonban hamar rátértek a közbeszédet felkorbácsoló hatalmi erőszak és az annak láncreakciójaként is felfogható #metoo-mozgalom problematikájára. Az elhangzó kérdésre, hogy „Hősök-e azok a nők, akik a nyilvánosság előtt vállalják a szexuális abúzus elszenvedését?”, azonban csak pár kéz emelkedett a magasba. Felhasználhatnám az előadás meg nem értettségére bizonyítékként, hogy a csernobili eseményeket és a szereposztó dívány esetét nem sikerült egy filozófiai kérdéskörbe terelni. De nem teszem. Hiszen ez nem bizonyít semmit. Mindenesetre a Reacting Chernobil egy nem túl jól sikerült visszaszámlálás.
Tudvalevő, hogy a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának igazgatója, Bessenyei Gedő István nincs híján a menedzser-szemléletnek. A nemrégiben renovált színházi épülettel együtt a tavalyi IFESZT megrendezési jogát is kiérdemelte – ez az Interetnikai Színházi Fesztivál, melyet minden évben máshol rendeznek meg, épp a kollokvium pár-rendezvénye. Idén a szatmári román társulattal együtt a Sorompók nélkül folytatásának, a Tranzit Fesztnek is otthont tudott adni Bessenyei színháza. Mi több, Láng Zsolt és Visky András Szatmárnémetihez fűződő gyökereiből külön színdarabok és azok színrevitelei nőttek ki szinte az épület „újraszentelésével” egyazon pillanatban. Megalakult Szatmár részvételével az öt erdélyi színházat összekapcsoló társaság is, a MASZÍN. Sőt, a közeljövőben megvalósuló bérletcsere-program keretében a Bocsárdi László vezette szentgyörgyi színházzal is sikerült véd- és dacszövetséget kötnie. Ennek a megállapodásnak a reklámfelülete a kollokviumon is bemutatásra kerülő Bocsárdi-rendezés, a Tévedések vígjátéka. Ebben Bocsárdi ezúttal a szatmári társulatot trenírozta és inspirálta sajátosan maximalista hozzáállásával. Persze meglátszik azért az előadáson, hogy ez egy új találkozás apropóján készült alkotás, és hogy Bocsárdi nem az évek óta irányítása alatt levő, vele összeszokott csapattal dolgozott. A Tévedések vígjátékát már csak ezért is érhetné a blődliség vádja. Ám tény és való, hogy a szatmári társulat játékának nem tett rosszat a közös munka. Remélhetőleg a rendező és a színészek legközelebb megpróbálkoznak majd valami igazán komollyal. Van szó ilyesmiről ugyanis.
Míg a tudatos társulatépítést és színházcsinálást ünnepelhetjük a szatmáriak kapcsán, addig bohém és némileg slendrián hozzáállást tapasztalhatunk az idén tízéves Aradi Kamaraszínházban. Tapasztó Ernő nem törekszik a száz százalékra vagy akár arra, hogy erőlködve túlteljesítsen bármilyen ötéves tervet is – gondolhatnánk, hiszen a színlapon is ez szerepel, rendezte: Tapasztó Ernő 75% (-ban). Persze ez a közösségi munkára is utalhat, ami a csapat erőssége. Kis híján a Sex, Drugs, Gods & Rock’n’roll is kiállhatná az idők próbáját, akár a társulat más, éveken át futó produkciói. Ebből az előadásból is az süt, az aradiak csak annyira veszik komolyan az életet, amennyire kell, és nekik, úgy tűnik, a színház az életük. A „Radical stand-up tragedy”-ben Harsányi Attila egy szál alsógatyában, de ingben és nyakkendőben tolja le a showt, váltogatva a magára vett szerepeket. Annak ellenére, hogy most kissé vontatottnak éreztem ezt az egyébként pörgő tempójú előadást, talán a túlírt szöveg miatt, az az igazság, hogy szeretem az aradiak egyediségét. Most is volt bennük valami vad, valami nagyon harsány, valami nagyon nyegle, valami nagyon balkáni.
A fesztivált lezáró Phaedra a Figura Stúdió Színház előadásában szintén nem működött megkapó hibátlansággal. Racine a görögséghez visszanyúló szerelemértelmezése nem tudott áthatni a jelenkori nézőtéri publikumra, a sokféle újítás ellenére sem (állapotos Phaedra, kerekesszékben érkező Theseus). A szöveg nehézkessége leginkább a letisztult díszletek tömbszerűségével hozható párba. Azok előre-hátra mozgatása a vajúdást, a tömörítés és ellazítás kettősségét is hivatottak lehettek szimbolizálni, ahogy a játékteret ellepő víz a magzatvízi állapotot is tükrözhette egyben, nem csak az égi és a földi világ szétválasztását vagy egybeforrását. Mondhatnám azt is, hogy hiába kerestem az isteneket. Csak egy angyali jelenés volt az, mely az égi szférák dallamát volt hivatott megszólaltatni. Bocsárdi Magor hang-játékai pedig valahogy nem találták a kapcsolódást a színpadon történtekkel, amit nem feltétlenül rónék fel csupán a zeneszerző hibájának.
Apropó, a fesztiválon a mindennapi utórendezvények általában koncertek voltak. Ezek közül is kiemelendő Bocsárdi Magor és zenekara, a sZempöl Offchestra, kiknek eddig is csak annyit lehetett a hátrányai közé felvésni, hogy a háttérvetítések köszönőviszonyban sincsenek a színpadi jelenlét és a zene minőségével. Ez, úgy látszik, mára már megváltozott, és ezt nagy örömmel konstatáltam.
A Tesztoszteron igazából hazabeszél, vagy hazajátszik, hazaénekel. A szentgyörgyi színészekből verbuválódott zenekar a klasszikus rock háza tájáról választ számokat, amiket némileg átalakítva prezentál az általában vett fesztiválközönség felé. A Tesztoszteron nem törekszik cover-zenekarként az utánzás művészetére, de pont ez adja meg a rögtönzésekkel teli koncertjeik sármját, ezért lesz családias a buli. Ezért táncol és pogózik rajta majd mindenki.
A szatmári Mindhalálig Beatles – Emlékzenekar, akár a többi hasonló, azt bizonygatta, hogy nem könnyű a négy gombafejű majmolása. Sőt, igazából az sem volna nagy hátrány, hogyha nyomnának akkor már egy kis Monkeyst vagy Stonest és Animalst is. De hiába, vannak még fanatikusok, akik az erőltetés keresztjét vállukra véve hitből cselekszenek. Bár az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy még tartott a koncert, mikor elhagytam és megkerültem az épületet, és kint a falak általi lefojtás miatt a dalok már egész az eredetire hajaztak. Szóval némileg eltávolodva már egészen élvezhető volt a Yeah! Yeah! Yeah!
Az utolsó napon fellépő Koszika & The Hotshotsnak pedig az a feladat jutott, hogy a fesztiválozástól már kinyuvadt maradék szakmai közönséget szórakoztassa. Amit, töretlen vidámságot színlelve, vagy mert ilyenek, nem tudom, minden további nélkül meg is tett. Mit mondhatnék, a belőlük áradó profizmus mindig elbájol egy kis ideig.
Ha már a beszámoló elején az erdélyi független színház gyökereinek beágyazottságát ecseteltem, az épületet egyfajta cserépnek értelmezve, meg kell említenem még azt is, hogy egy Bocsárdi-kiállítás is megtekinthető volt az emeleti szinten. A falakon lógó képek az alkotási folyamatok szabadságáról és szegénységéről, azaz mezítlábasságáról egyszerre beszélnek. A nosztalgia boldog hullámait egy kellékkádba a hozzá rögzített zuhanyból zuhogó víz hangja korbácsolta. Mint ahogy jelmezek, fotók és videofelvételek is segítettek abban, hogy minél komplexebb képet kapjunk arról, hogy egy baráti összefogásból hogyan lett mozgalom, de leginkább színház és művészet.
