Ma nem egyedül vagyok. Ma párban vagyok. Ma vagyunk. Szűk, meredek lépcső visz le a tengerhez, ahol a sziklafal aljában egy vékony betonjárda húzódik a partvonalat követve, aljában hatalmas hullámtörő kődara­bok, mintha csak egy óriás hajigálta volna oda őket a fenti útról. Ide jórészt a helyiek járnak, elvétve akad külföldi turista, olyan tapasztalatlanok, mint mi. Egy kisebb olasz társaság mellé telepszünk a betonsáv egy szélesebb szakaszán. Miután esetlenül, a derekunk köré csavart kendő alatt átvedlünk fürdőruhába, miután gondosan bekenjük az apró ruhadarabokból kilógó összes testrészünket naptejjel, miután a betonon lapockánkról csípőcsontunk­ra oda-vissza mocorogva megtaláljuk az egyetlen elviselhető pózt, végre átadjuk magunkat a napnak. Csukott szemmel hallgatjuk a hullámokat, ahogy megállás nélkül leomlanak és újrateremtődnek, ahogy a sziklákhoz verőd­nek, az egyetlen zúgás, ami nem dühít, az egyetlen robaj, ami ellazít, ami talán mindenkit, aki pár percre behunyja a szemét, és belesüpped, az anyaméhbe repít vissza néhány gondtalan pillanatra.
A nap azonban még este hat felé járva is hevesen izzik, öt perc tengeri anyaméhben lazulás után a bőr égetése felülkerekedik a belső békén, ha testünk nem jut hamar vízbe, mindjárt füstölni kezd és kigyullad. Hát feltápászkodunk, és bejárót keresünk. A mi fejünkben a tenger egy egyszerű kép­ződmény, tervünk csupán addig tart, hogy leérünk a partra, s onnan minden simán megy. Ha kedvünk tartja, csobbanunk a tengerbe, ha elég volt a vízben, hipp-hopp kijövünk, és megszárítkozunk a szelíd napon. Ott jövünk rá, hogy a házból nézve szelídnek tűnő napsugár csak tettet, mert valójában kegyetlenül perzsel, ott jövünk rá, hogy a vízből ki-be mászás sem könnyed játék ám, hipp-hopp, a bejutásért itt meg kell küzdeni az elemekkel, sziklákkal és vadul hullámzó tengerrel. A bejáratot keresve be kell látnunk, hogy ezen a rejtett partszakaszon az ember töredelmesen meg kell hajoljon víznek, sziklának, szélnek és napnak.
Az előttünk heverő óriási, vad köveken nem kockáztatunk, inkább elsétálunk a nem messze fekvő öbölbe, hátha az apró kavicson valahogy bejutunk. Az apró kavicsos bejárót azonban vagy tízméteres sávban sűrű fekete hínárszerűség, valami tengeri fű borítja. Rövid nézelődés után a sziklába fúrva meglátjuk a létrát, amely körül óvodásforma gyerekek keringenek megállás nélkül, elrugaszkodnak a sziklameredékről, csobbannak a méretes hullámokban, majd kievickélnek a létrához, és jöhet az újabb ugrás, mintha felettük nem is volna hatalma az imént említett zord természetnek. A gyerekek önfeledten játszanak, ügyet sem vetnek ránk, sőt, kissé utat kell törnünk köztük, ha be akarunk jutni a tengerbe. Óvatosan lemászom a létra legalsó fokára. Itt esélytelen a testem lassan hozzászoktatni a vízhőmérséklethez, hiszen egyrészt, amint belépek, ki vagyok téve a hullámok áradatának, amelyek egyik pillanatban még a térdem, a következőben már a mellkasom verdesik, másrészt csupán két fok vezet lefelé, amolyan jelképes létra ez, tényleg csak a ki- és bemászás egy-egy lépését segítik. Nincs mese, el kell rugaszkodni.
A víz üdítően hűvös, a hatalmas hullámok belőlük nézve már kevésbé ijesztők, hiszen sikerül fent maradnunk a tetejükön, szorgosan evickélünk, azok föl-le dobálnak minket, könnyű prédák vagyunk itt, de élvezzük a ragadozó játszadozását. Persze hamar elfáradunk a hullámfürdőzésben, pár perc múlva az ugráló gyerekek raján újfent átverekedve, kihúzzuk fáradt felnőtt testünket a sziklára, és visszasétálunk a törülközőinkhez. Mintha vizesen a gravitáció kétszer úgy hatna, leomlunk a betonra. Ő fejére teszi a pólóját, és azonnal delíriumos, napsárga álomba merül. Én is megpróbálok, de nem tudok, hát felkönyökölök, a beton szinte benyomja a könyékcsontom, de nem számít, így jól látok. Felteszem a napszemüvegem, és a lencsék fedezékéből szomszédainkat kezdem vizslatni.
Bal oldalon három hatvanas: egy férfi és két nő kártyázik. Ketten plédeken ülnek, harmadikuk a napágyról hajol le, hogy jobban lássa a kártyákat. A betonra kiterített hármas-négyes kártyasorok mindegyikére gondosan egy-egy kavicsot tettek, hogy a kártyalapok ellenálljanak a tenger irányából érkező erős szélnek. Mikor vége a játszmának, könnyedén összenevetnek, a szél belekap kacagásukba, megpörgeti fejük felett, aztán szétfújja körülöttük. Engem is meglegyint. Szendvicseket vesznek elő egy mini hűtőládából, jóízűen harapdálnak, most prosciutto szagát szállítja a levegő. Miután jóllaktak, békésen elnyúlnak a pokrócokon, és tovább mélyítik bőrük színét. Csakugyan, vagy négy-öt árnyalattal mélyebb az ő barnájuk, mint az enyém, egyikük egyenesen beválhatna bronzszobornak! Nincs mese, a barnaság itt identitáskérdés, a hovatartozásuk jele. A napbarnított bőr egyrészt egészséget jelent, életerőt, aki barna, arról napfivér energiája és életkedve süt majd vissza az elkövetkezőkben. Másrészt bőrön viselt státusszimbólum, ami azt hirdeti: nyaralni voltam.
A kegyetlen nap pár centivel odébb vándorol az égen, lassan közelít a hegy felé. A szomszéd hármas bácsija feltápászkodik a nyugágyról, magára hagyja a napozó hölgyeket, és leereszkedik a sziklák közé. Tengeri cipő, gumiszandál nélkül lépdel a köveken, olyan könnyedén, mintha azok semmi veszélyt nem tartogatnának számára, mintha nem volnának egyik pillanatban szúrós-göcsörtösek, a következőben meg épp algás-sikamlósak. Ügye­sen egyensúlyozik egyikről a másikra lépve, majd jó ritmusban leguggol a kősáv végében, felkapja egy hullám, és már úszik is. Együtt mozog a tengerrel, a sziklákkal. De talán nincs min csodálkozni, ő ide született.
Visszadőlök a betonra a párom mellé, behunyom a szemem, és egy pillanatra elirigylem az öregek lazaságát. Hirtelen szeretnék én is hatvanas lenni, szeretném, ha a nap, ha tűzi is, nem égetné többé a bőrömet, ha derűsen, szorongás nélkül kiteríthetném minden kártyámat, utána pedig könnyedén felnevethetnék, szeretném, ha vízicipő nélkül a sziklákon mászkálhatnék, ha nem ijesztenének meg a fölém tornyosuló, örökmozgó hullámok, csak rájuk simulnék, mint a bácsi teszi, és jólesőn úsznék velük! De jó öregnek lenni!
Jobbra fordítom a fejem, ő még mindig mozdulatlan pólója alatt, a delíriumos félálomban, ki tudja, az ő fejében mit vernek fel a hullámok. Vajon gondol a tengerre, a napra, a sziklákra, a barnulásra, hogy mi mások vagyunk, mint ők, és ő más, mint én, és én más, mint ő...?
Hanyatt fekve visszafordulok az ég felé, leállítom a gondolataimat. Egy­azon gyönyörű, sziklás parton heverünk mind: az öregek, a párom és én. Leteszem magam mellé a betonra nevetséges kis feszengéseim, elég lesz majd a ruhákkal visszavenni őket, ha indulunk.