[2010. december]

„A művészet: a megformált hiány” – írja Láng Gusztáv egy válogatás elősza­vában Kosztolányi költészettanával kapcsolatban, s amikor azon tűnődtem, mit mondhatnék a választott vers, valójában csak részlet révén és ürügyén, örömmel bukkantam rá erre a megállapításra. Az a néhány sor ugyanis, amelyről április 17-én, a Látó Kosztolányi-estjén beszéltem, így hangzik: „Menj, kisgyerek. Most vége ennek is. / Menj, drága gyermek, édes kisfiam. / A te utad a végtelenbe visz, / de én előttem már a semmi van.” A töredék A szegény kisgyermek panaszainak befe­jezéséből való és úgy is olvasható, mint a megformált hiány. Hiszen már a felszólítás is („menj”) arra enged következtetni, hogy valami véget ért, legjobb esetben arra, hogy egy megbeszélés lezárult.
De aki végighaladt a poémán, az nagyon jól tudja, hogy csak a legnagyobb frivolitással lehet itt teljesen közömbös megbeszélésre gondolni. A lírai alany a múlttal, a gyerekkorral beszélget, mégpedig úgy, mintha rendre eltemetne mindent, ami akkor történt. Furcsa temetés ez, hiszen a rítus által sorra megjelennek az emlékek, aktualizálódnak és megelevenednek, hogy aztán ismét elmerüljenek a homályban. S erről a szókapcsolatról, a „furcsa temetésről” eszünkbe juthat ugyan, s nem véletlenül, a szecesszió is, és Wilde, akit Kosztolányi szívesen fordított, de eszünkbe juthat magának Kosztolányinak a költészete is, hiszen az Akarsz-e játszani híres sorai így hangzanak: „Akarsz játszani boldog szeretőt, színlelni sírást, cifra temetőt?” És mindez ismét csak elvihet a „megformált hiány” irányába.
Mert minden megformált hiány a játékot, a próteuszi egyéniséget juttatja eszünkbe, aki Kosztolányi mindig is volt. A homo moralis–homo aestheticus-probléma annyira közismert, hogy nem is érdemes vele foglalkozni, viszont talán nem árt utalni Márton László nagyszerű tanulmányára, a Színes tinták bölcsességére, amelyben az író leveleinek és naplóinak elemzése közben mutatja ki, milyen aggasztóan sokféle tudott lenni, aki ezeket a leveleket és naplókat írta, hányféle módon tudott írni ugyanarról a témáról akár ugyanazon a napon más-más címzetteknek, mennyire nem törődött azzal, hogy következetes és tisztességes legyen.
Ha így olvassuk, kétes fényben irizál az Önmagamról részlete, amelyet Láng Gusztáv is mottóként választ: „… a közvetlen őszinteséget csak ritkán engedhetem meg magamnak, mert az a másik őszinteség, a közvetett, a művészi, mely – hiába burkolt és álarcos – mégis az igazabb őszinteség, többnyire teljesen kielégített.” Mellesleg, Márton László elhessegeti az erkölcsi ítélkezés közelben settenkedő kísérteteit, és engem sem különösebben érdekelnek. Ami megformált, annak őszinteségéről (nyers, hétköznapi, olvasótalálkozói őszinteségéről), hogy kosztolányisan szóljak, meglehetős kételyeket táplálok. Csupán azért idéztem fel ezt a tanulmányt, mert egyrészt képet ad Kosztolányi színészi képességeiről, másrészt viszont egy paradoxonhoz juttat közelebb, egy olyan paradoxonhoz, amely talán nem ellentmondásosabb, mint minden, ami ember és emberi ezen a világon. Kétségbevon­ha­tatlan próteuszi sajátosságai ellenére ez a költészet még akár a hétköznapi őszin­teség mércéjével mérve is őszintén fél a hiánytól – talán ezért formálja meg annyira artisztikusan. Ha nagy magyar halál-költőket kellene mondani, Kosztolányit biztosan nem felejteném ki a sorból, sem a Halotti beszédet, sem a Hajnali részegséget, sem a Szeptemberi áhítatot nem tudnám kihagyni. És A szegény kisgyermek panaszainak zárását sem.
Elég skizofrén pillanat ez különben, hiszen a „kisgyerek” nem más, mint a lírai alany emléke. Akkor vajon mit is jelent az, hogy „a te utad a végtelenbe visz, / de én előttem már a semmi van”? Van egy olyan énünk, amelyik „örökké” él, míg a másik nemsokára menthetetlenül elpusztul? De hát az, a gyermek is csak a mienk volt, az sem csatlakozhat máshoz! Vagy inkább úgy kell érteni, hogy a gyermek belőlünk, legyen bármennyire is egyedi, mégis örökkévaló, éppen azért, mert nem nő fel soha? Mi felnövünk, és ezzel elszakadunk tőle, ő pedig halhatatlan éppen azáltal, mert nem nőtt fel?
Mennyi kérdés ebben a néhány sorban, és ami talán még fontosabb: mennyi válasz, amelyik nincs megfogalmazva, amelyet meg sem tudunk fogalmazni, mégis ott lüktet, ott áramlik, ott szikrázik a szavak, mondatok körül, mint a levegő a mindig éber antilopok között.

MENJ, KISGYEREK

Menj, kisgyerek.
          Most vége ennek is.
Menj, drága gyermek, édes kisfiam.
A te utad a végtelenbe visz,
de én előttem már a semmi van.
A semmiség. Még egynéhány merész év,
aztán a férfikor s a sárga vénség.
Menj, édesem, bocsáss meg a dalosnak,
ki mostan a színpadra kényszerít,
menj budapesti, bús redakciókba,
némán takard föl szóló sebeid.
Menj a New-Yorkba s kávéházi márvány
ravatalán tanulj újra meghalni,
irígy szemek kereszttüze közé menj,
hadd nézzék benned, mi az irodalmi.
Menj és panaszkodj, hogy az vitt piacra,
ki tégedet legjobban szeretett,
és kirabolva tiszta, kis koporsód,
most kinyitotta halott szemedet.
Mondd, árva vagy és most lettél legárvább –
picike koldus a föld kerekén –
mezítlenül születtél, meztelen mégysz...
Menj, menj, szegény.

1910