[2018. július]

---

Álom – a Szilágyi-költészet kulcsfogalma, → Cs. Gyimesi Éva kötetcímének első szava, s az egyik legmegragadóbb kompozíció, a korai ~ a repülő­téren szervezőeleme. Mi a költő? Az az ember, aki az álmot is valóságként tudja láttatni vagy inkább érzékeltetni: a sorok egy másik, nem kevésbé valóságosnak tűnő világba viszik az olvasót. A legszebb példa a Don Quijote szerenádja, ez a mágikus önvallomás. Általában viszolygok az üres referencialitástól, egy hiteleset azonban érdemes figyelembe venni. K. Jakab Antal a költő édesapja, mások az édesanyja kapcsán emlegetik a „mérgező szülőt”. Nem feladatunk igazságot tenni, az ellenben bizonyosnak látszik, hogy már korán menekülnie kellett a valóságtól, s ezt a későbbiek (az egyre komorabbá váló diktatúra, majd a → besúgó-ügy) nyilván felerősítettek. Költőnek lenni mindig azt jelenti, hogy elvágyódunk valahonnan; és ha már a magán- és szociális élet is alig elviselhető, akkor ez az elvágyódás akár szárnyakat is adhat – amíg már nem ad.
Arany – a legnagyobb mester. Valószínűleg nemcsak költészete, hanem egyénisége okán is. A Kortársunk Arany Jánosban (1969), mely a legszebb ~-esszé, melyet olvasnom adatott, ha esszé alatt nem tanulmányt értünk, hanem azt, amit még nemrég is értettek, a gondolatok kalandját, és melyben, mert esszé, nemcsak nagyon pontos adatok vannak, hanem eredetiség is, lendület, szabadság, az ~-esszében tehát egészen nyilvánvaló a visszahúzódás, a csendes fúrás-faragás apológiája, már abban is, ahogy bebizonyítja Petőfiről, hogy nem volt az, akinek az utókor tartja, és bár az olvasó azt elfogadja, hogy nem volt bohém vagy „ösztönös tehetség”, arról azért mégis nehéz meggyőzni őt, hogy Petőfi nem volt krakéler. De hát tudjuk, mindenki azt lát, amit láthat, és → Szisz, akinek híres Ady-esszéje (1969) éppen a nárcisztikus hangosság ellen íródott, Aranyt ebben is példaképének tartotta. Meg persze másban is, → értelemben, következetességben, a → fordítás művelésében. „Költőnknek legnagyobb, örök élménye minden bizonnyal a nyelv volt, a pompás, a káprázatos. S legbecsesebb kincse – számunkra is – az a csodálatos arányérzék, amellyel (bocsánat a kelmei hasonlatért) mindmáig járható utat talált a vad neológia Szküllája s a vad ortológia Kharübdisze között.” Ebből a szép bekezdésből levonhatunk még két fogalmat: a → nyelvet és az arányérzéket. Arany-érzék. Elnézést.
Besúgó – 2006 óta a szó hozzátartozik valamiképpen a Szilágyi Domokos-jelenséghez. Stefano Bottoni és Nagy Mária közös nyilatkozatban közölték a tényt a nagyérdeművel, és mint várható volt, őrült lármát kavartak. Nem tudom, hányan gondoltak arra, hogy a felfedezés mennyire fájdalmas lehetett annak a nőnek, aki mellett → Szisz az életét lezárta, az azonban várható volt, hogy a titkait páncélszekrényben őrző erdélyi magyarság felzúdul. Az üggyel kapcsolatban sok ostobaság elhangzott (egyesek visszaható elemzéseket műveltek), és sok empátia érződött (Balázs Imre József és Selyem Zsuzsa tanulmányaira-írásaira gondolok elsősorban), a tény azonban tény marad, ha bárhogy kapálódzunk is ellene. Számomra a költő nem csorbult – egyrészt soha nem hittem, hogy a költők valamiféle szentek, másrészt emlékszem az akkori rendszer cinizmusára, s ez inkább a versek tragikumát élezte ki bennem. És hallottam történeteket arról, hogyan kerülte sok ismerősét, hogy ne kelljen besúgnia őket. És főleg: öngyilkos lett, és bármi is lett volna az oka ennek, ez a szememben tisztábbá teszi sok más emberrel szemben, akiről kiderült vagy nem derült ki.
Cs. Gyimesi Éva – a romániai magyar szellemtörténet egyik legkeserűbb tünete. Az egyik legeredetibb szellem, akivel találkoznom lehetett, s akinek mégis menekülnie kellett az erdélyi dúvadak elől. Miközben a férfiak alkoholizmusa brávóság és anekdotizmus, a nőké romlottság és reménytelenség. A szép Álom és értelem szerzője, Szilágyi Domokos értő monográfusa. Megint referencialista leszek, utólag azonban nehéz elkerülni az érzést, hogy azért értette, mert végül ő maga is öngyilkos lett. → Sziszt talán megmenthette volna a kisebbség akkori szolidaritása, ha igényt tartott volna rá, és ha a diktatúrának nincsenek más szándékai vele. Cs. Gyimesi Évát már nem menthette meg semmi.
Értelem – → Cs. Gyimesi Éva könyve címének második szava az → álom mellett. Számunkra ellenben azért fontos, mert az egész életművet vezérli, dinamizálja; kevés költő van a magyar irodalomban, akinek az élet­művében úgy fontos, hogy ott van a legzsigeribb költőiség mellett, az elő­dök közül talán egyedül → József Attilát és persze → Aranyt lehetne említeni, bár az utóbbit kevésbé a lírában szerintem, annál inkább a lényében. Az Eszmélet káprázatos intellektusát hiába keresnénk a Toldi szerzőjénél, de nagyon is nem hiába a szüntelenül tanuló, a Bánk bánról vagy a naiv eposzról tanulmányokat író → Aranynál. Az ~ kapcsán T. S. Eliot a legkézenfekvőbb példa, akiről → Szisz szép tanulmányt írt a Korunknak (1968). A Bartók Amerikábant, a Haláltánc-szvitet, a Sajtóértekezletet nem lehet elképzelni az ~ nyugtalan, összevissza ingázása és indázása nélkül. „Világot lépik az ~” – pontosan ezt teszi → Szisznél is. Ahány világot nála lépett, amilyen megélten és elmélyedten, még mindig van mit szaladnunk utána.
Fordítás – rengeteg ~-a van: Whitman, George Călinescu, Ştefan Augustin Doinaş, Tudor Vianu → Nichita Stănescu stb. Románul is, angolul is káprázatosan tudott, mert magyarul nagyon. És mint a → műveltsé­get, úgy művelte, úgy élte a fordítást is. Ihlet nincs, dolgozni kell – mondja A költő életei egyik beszélgetésében, és bár ez inkább provokáció, mint igazság, ő mélyen hitte, és ezért már igazság is, ha csak személyes is. De nemcsak személyes, mert egy kultúra profitál belőle, és az embernek van min gondolkodnia, ha a Kolumbusz imája változatain töpreng, melyet → Palocsay Zsigmonddal együtt „követtek el”, vagy a → Nichita Stănescu-vers idézendő telitalálatán. A ~: ablak egy másik kultúrára vagy inkább kultúrában, a szellemi kirándulás legáldozatosabb változata, melyből aztán a legjobb eredmények születhetnek, és az ő esetében születtek is.
Műveltség – nála minden. Utaltam már K. Jakab mondatára az apjáról, de abban mindenképpen szerencséje volt, hogy a Bibliát betéve tudhatta. Egy ekkora géniusz kapcsán azonban szinte sértés szerencsét emlegetni, hiszen például a Bartók Amerikábanból vagy a Haláltánc-szvitből kiderül: mindent tudott. Werbőczyt és a virágénekeket, Shakespeare-t és Mozartot, Csokonait és Bartókot, népdalokat és a római történelmet. Szabó Lőrincen kívül az elődök közül nem is jut eszembe senki, akinél a ~ ennyire szervesül, nemcsak két kinézett sor egy versben, hanem mindig kéznél, kreativitásnál lévő szellemi eszköz. Eliottól, Poundtól kaphatott bátorságot mindehhez, hiszen Lászlóffy Aladárnál, akit ikercsillagának tartottak, a ~ inkább teher, szekrény a szárnyon – nála olyan mottó, amely belőle van.
Nyelv – a mindenre adott válasz és lehetőség, a tehetség legvalóságosabb terepe. Milyen megbotránkozást kavartam, mikor egy konferencián → Arany-esszéje polgárpukkasztó passzusát idéztem arról, hogy a Toldi szer­zője imádta és gyűlölte a nyelvét, holott ez a kései utód elkeseredett olvasata, bár ezt akkoriban én sem láttam ilyen pontosan. „Isten, kegyelmes ostorom” – idézi egy fordító már néhány hete, valahányszor csak találkozunk; meg van döbbenve, hogy valaki ilyeneket írhatott. De mennyi mindent lehetne még idézni! „kereslek Nekeresden, / talállak Nemlevőn”, „véremmé vörösül a világ”, „sínek hasítnak sivítva országok vérző húsába mint fába a fűrész”, „játsszuk, ami nincs, de lehetne, / játsszuk, ami nincs, de szeretne / lenni”, „hogy kitágul a világ, / ha egyszer jobb időt lát” stb. Ha a vers a formába öntött (nem kényszerített!) szenvedély, akkor nála nagyobb költő nincs.
Palocsay Zsigmond – romániai magyar költő (1935–1994) → Szisz legjobb barátainak egyike, költészetileg a legjobb. Együtt írják a Fagyöngyöt (1971), együtt fordítják le Whitman Kolumbusz-versét. Bohém figura, nagy természetjáró, a híres kertész fia, versei-prózái teli vannak a leglehetetlenebb virág- és madárnevekkel; → Sziszre minden bizonnyal ezzel az örökké szomjúhozó kíváncsisággal is hatott, és az életmódjával kétségtelenül. „Vadtehetség” – jellemezte valaki. → Sziszt, aki minden volt, csak ez nem, a folyton kitüremkedő vadság is vonzhatta. Egy sötét világban csak ebben az alkoholszagú szolidaritásban lehetett bízni, és a nyelvi fantáziában még a cenzorokkal szemben is. Mindez csak találgatás – a Fagyöngy valóság, és gyönyörű.
Nichita Stănescu – alkatában is → Sziszhez hasonló román költő: a nyelv szerelmese és kalandozója. Amellett kortársak, akik Szász Jánosnak A költő életeiben közölt visszaemlékezése szerint egyszer találkoztak is, és akitől → Szisz egy kötetre valót fordított (Víziorgona, Buk., Kriterion, 1974). „El se jössz és el se holsz, / El se hét se húz a sors, / El se tél se tavaszokba, / El se asszony, kisasszonyka.” Ennél jobban, szellemesebben, érzékenyebben nem lehet, egyesek tán azt mondanák, nem szabad fordítani; a → fordítás azonban nem jobb, mint az eredeti. Nem értelmetlen versengésekbe szeretném csábítani az olvasót, csak azt mondani, hogy az eredeti nem kevésbé bátor, tehát → Nichita Stănescu – és ez a lényeg – sem kevésbé bátor, mint Szisz. De hát miért ne lenne? A nyelv nem a gyomorbajos nyelvművelők védett állata, hanem egy – végre! – szabad világ.