[Látó, 2016. november]

---

Szindbád háromszor is elolvasta a felkérést, s elhomályosuló tekintettel meredt az apró, fekete betűk szétröppenő légyrajára. Már rég lemondott arról, hogy valaha is efféle megtiszteltetésben lehet része. Pontosabban azóta, hogy hosszú évekkel ezelőtt egy neves kritikusnő azt írta első könyvéről, hogy míves mondatokkal induló, sokat ígérő történetei értelmezhetetlenné válnak a végük felé, megfosztva a felajzott olvasót az epedve várt esztétikai kielégüléstől. Szindbád szíve hosszú időn át sajgott ettől a lesújtó bírálattól. Úgy érezte, mintha a szexszel való pajzán példálózással nemcsak tollforgatói talentumát, hanem férfiasságát is kétségbe vonták volna. Mivel azonban képtelen volt lemondani az írás felettébb káros szenvedélyéről, attól kezdve álnevek alatt publikált, s ha néhanapján valamelyik műve a kritikusok kósza kegyének köszönhetően elismerő bírálatban részesült, őszülő bajusza alatt szomorkásan elmosolyodott, mint aki inkognitóban kénytelen kefélni egy, a hivatását kitűnően művelő, kívánatos kurvával. Most azonban itt fekszik előtte, az asztalon ez a levél, melyben volt iskolatársa, Udvardy Áron, régi barátságukra hivatkozva arra kéri őt, SZINDBÁDOT (igen, így, csupa nagybetűvel!), hogy egy elegáns, szellemes és természetesen a témához passzoló írásával nyissa meg a helybeli múzeumban általa szervezett Kávéház és Irodalom című kiállítást. „Itt az alkalom”, álltak össze újból a szétrajzott betűk Szindbád kitisztuló tekintete előtt, „hogy annyi elfecsérelt esztendő után újra tollat ragadj. Ugye, még nem felejtetted el, hogy a köteted bemutatóján azt ígérted, a Nobel-díjnál nem adod alább…”
Szindbád rendszeres gyógyszerezéssel serkentett emlékezetében lassan, akadozva feltünedezett a hajdani kisváros, ahol diákéveit töltötte. Az enyhén emelkedő, patkó alakú főtér deszkabódéival és zenélő kútjával, mely­ből óránként föl kellett volna csendülnie a Hargitai fecskemadár halhatatlan dallamának, helyette azonban holmi artikulálatlan hangok szűrődtek ki csupán, amelyek leginkább a másnapos emberek ébredés utáni krákogására emlékeztettek. A központ emeletes téglaházai közül mutatóujjakként égre meredő templomtornyok, melyek a túlvilági élet eljövetelére figyelmeztették a macskaköveken őgyelgő, jámbor kinézetű polgárokat. A Tímárok patakának orrfacsaró bűze, mely már-már tapinthatóan lengedezett a kacskaringós sikátorokban és a salétromfoltos falakkal körülzárt, szűk udvarterekben. Körben, a városszéli dombokon lapuló faházacskák, ahová a módosabb polgárok hétvégeken és nyaranta kivonultak pihenni, házsártos hitvesüket más házsártos hitvesével megcsalni vagy csak egyszerűen a sárga földig leinni magukat. Internátusi szobájából, mely a földszinten volt, a magas, visszhangos folyosó végében Szindbád a Katolikus Főgimnázium hófehér homlokzatára láthatott, a ferde kőkeresztre s a két rozsdabarnán sötétlő bagolyszoborra, melyeket az iskolaalapító jezsuita atyák azért helyeztettek a város legmagasabb pontjára, hogy a hit és a tudás fontosságát hirdessék a léhaságra furcsamód nagyobb hajlandóságot mutató diákságnak.
Szindbád sem volt különb a társainál. Vajmi kevéssé érdekelték a nikotin- és naftalinszagú professzor urak tudományos fejtegetései, s a végeérhetetleneknek tűnő tanórák idején a hátsó pad fedezékébe húzódva arról fantáziálgatott, milyen lelkesedéssel fogják majd őt, a világhírű írót a jövő diáknemzedékei olvasni. Haszontalan ábrándjait a bentlakásban is tovább szövögette: konferenciákról, vendégszereplésekről, tiszteletére rendezett fogadásokról álmodozott, ahol pezsgőspohárral a kezében az irodalom varázs­erejéről beszél majd áhítatosan figyelő rajongóinak. Alkonyattájt, amikor az őszülő Kandúr bá meg-megbicsakló szaxofonszólóhoz hasonlatos horkolása fölharsant végre a nevelőszobából, ahová félórányi szilenciumi felvigyázás után a fess nevelő délutánonként diszkréten visszavonult, hogy pajzán fotográfiák nézegetésével múlassa az időt, Szindbád abbahagyta soros krimije olvasását, kiosont az internátusból, és téma után kajtatva késő estig a városkában kószált.
Áron, a szobatársa egy évvel volt idősebb nála, s egy határ menti kisvárosból került a gimnáziumba. Magas, sovány fiú volt, vékony szálú szőke haja a homlokába hullt. Gúnyos tekintettel méregette a világot, mindig talált valami hibát benne. Elmondása szerint rendkívül fejlett humorérzéke agyhártyagyulladása szövődményeként alakult ki, s oly mértékben zavarta érzékeny lelkületű atyját, hogy a helybeli középiskola helyett a családi fé­szektől távol, ebbe a gimnáziumba adta.
Neki mutatta meg Szindbád az első irományait, mert kezdettől fogva fölnézett rá, s hiúságának hízelgett, hogy egy ilyen öntörvényű alak érdek­lődést tanúsít a történetei iránt. Kedvenc helyükön, a Botos utcai kávéházban szombat esténként fojtott, izgalomtól el-elcsukló hangon olvasta föl az éjszakánként lázas sietséggel papírra vetett novelláit, hogy aztán alaposan meghányják-vessék a cselekmény fordulatait, a párbeszédek életszerű­ségét, egy-egy költői kép létjogosultságát.
Szindbádot első pillanattól fogva lenyűgözte ez a hely. A mennyezet kagylókat, folyondárokat, virágfüzéreket mintázó stukkói alatt a kristályfürtös csillárok szertesziporkázó ragyogásában feketén csillogtak a karosszékek, melyek oly törékenyeknek tűntek, hogy első alkalommal Szindbád csak hosszas tépelődés után fél fenékkel mert leülni. Az aranyozott fülű, apró kávéscsészékből fölpárolgó koffein illata láthatatlan dzsinnként lebegett a kerek, csontfényű asztalkák fölött. Az orchideamintás tapétával fedett falakról üveglapokra festett, kecses tündérek néztek le álmodozva, mintha ők is a fondorlatos történeteken merengenének. Szindbád a terem két oldalán elhelyezett, földig érő tükrökben önmagát látta megsokszorozódva, amikor Áron közbeszólásaira föl-föltekintett néha. Amint ott beszélgettek a kávéház álomszerű pompájában, nehezére esett elképzelni, hogy a magas ablakokat esténként elfüggönyző, dohányszínű bársonydrapériákon túl rideg téglaházak sötétlenek az est nyirkos homályában, s a Tímárok patakának tömény bűze betölti a zegzugos sikátorokat és a szűk udvartereket. Ilyen kávéházakban fogok majd felolvasni, ha neves író válik belőlem, fogadkozott elszántan Szindbád.
Első kötetének bemutatóját követően azonban soha többé nem lépett föl hasonló helyeken. S ha utazásai során, esténként be is tévedt egy-egy elegánsabb kávéházba arcán diákkori barátjától átragadt gúnyos mosolyával, azonnal abszintot rendelt, hogy vesszen bele a méregerős szesz ánizszamatú, zöld ködébe, mielőtt valamelyik álnéven írt novelláját a sajátjaként olvasná fel a vendégek előtt.
A múzeum, az persze egészen más, bátorította magát Szindbád, miközben a hegyaljai úton zötykölődött. Amióta fölszállt a rozoga, vörös autóbuszra, kezdeti lelkesedése jócskán megcsappant, s azon morfondírozott, helyesen döntött-e, amikor kapásból igent mondott a felkérésre. A kurva életbe, hiszen már én is félig-meddig múzeumi régiség vagyok, nyilallt belé, amikor a dombok karéjában megpillantotta végre a délelőtti napfényben sütkérező városkát.
Már várták az állomáson. Egy közeli panzió első emeletén foglaltak számára szobát.
– Udvardy igazgató úr azt üzeni, délután föl fogja keresni, hogy beszéljék meg a részleteket – vigyorgott rá a pult mögül az egyenruhás emberke, miután bevezette Szindbád személyi adatait a vendégkönyvbe.
– Részleteket? – kapta fel a fejét Szindbád, ám bármennyire is erőlkö­dött, képtelen volt fölidézni, hogy miről is beszél ez a fura szerzet.
A tablettáim, kapott aztán észbe, és a folyamatosan vigyorgó szállodai alkalmazottat faképnél hagyva, fölsietett a szobájába, hogy agyserkentő szereit bevegye.
Később, amikor végre eszébe jutott, hogy miért jött ide, nagyot sóhajtott, s a mahagóni utánzatú, préselt lemezből készült asztalkához ült, hogy megszülje a kiállítás témájához passzoló írását. Mivel azonban egyetlen épkézláb ötlete sem támadt, talán a fáradtság vagy a tabletták mellékhatása miatt, vagy egyszerűen azért, mert a saját neve alatt szándékozott írni, egy idő után feladta a hiábavaló küzdelmet, és ledőlt a kanapéra egyet szundítani, hátha álmában könyörületesebbek lesznek hozzá a múzsák, ezek a szeszélyes aggszüzek, akiknek van képük a legnagyobb szükségben is cserbenhagyni ügyfeleiket.
Kopogtatásra riadt föl. Na, végre, akarta mondani némi hatásvadász hangsúllyal, amikor az ajtót kinyitotta, a küszöbön álló nagydarab, kopasz, pofaszakállas férfi láttán azonban benne rekedt a szó.
– Ezek a kurva lépcsők egyszer még a sírba visznek – fújtatott a behemót alak, s a zsebéből előhalászott, gyűrött papírzsebkendővel felitatta feje búbjáról a verítéket. – Azt hittem, már be sem engedsz! Hát így kell fogadni egy régi havert?!
– Áron – ámult el Szindbád, anélkül, hogy sikerült volna a hústorony helyébe képzelnie azt a vékony, fürge fiút, aki takaréklángon működő emlékezetében fel-feltünedezett néha.
– Megduplázódva, ha úgy tetszik – röhincsélt rekedten a másik. – Ahogyan az egy vezető beosztású, konszolidált polgárhoz illik. Ha nem tudnád, egy közéleti személyiségnek súlya kell legyen – bökött hurkás mutatóujjával a pocakjára, majd Szindbádot félretolva, a szobába lépett, és belehuppant az ablak melletti fotelbe. Szindbád feszengve foglalt helyet vele szemben.
Egy ideig szótlanul ültek, a csend már-már tapinthatóvá sűrűsödött közöttük.
– Tudod, az ember önmagán veszi legkésőbb észre a változásokat – szólalt meg végül Áron. – Csak állsz hülyén a tükör előtt minden reggel, s ugyanolyannak látod magad, mint előző napon. Egyszer aztán, évekkel ez­előtt, egy fényképet mutattak nekem. Először nem akartam elhinni, hogy az a puffadt pofájú dagadék én vagyok. Pedig én voltam, százhúsz kilónyi változatban. A kopaszságom későbbi fejlemény, a szakáll meg afféle kompenzáció az elhullt hajszálaimért cserébe. De beszéljünk most már rólad. Hogy állsz az írással?
– Sehogy – nézett ki az ablakon Szindbád. – Haveri alapon vállaltam el, hogy valamit összehozok a megnyitóra.
– Sétálj egyet a városban – tanácsolta Áron. – Mint diákkorunkban, amikor kilógtál a szilenciumokról téma után kutatva. Mindig találtál valami továbbírhatót. A történeteidben volt egy pont, ahol a hétköznapi világ átbillent egy másik dimenzióba. Emlékszel, minden felolvasás előtt figyelmeztettél, hogy a balesetek elkerülése végett kapcsoljam be a biztonsági övet?
– Nem, nem emlékszem – rázta meg a fejét Szindbád, s olyan kitartóan bámulta a szemközti háztető megdőlt kéményét, mintha komoly fizetség járna ezért. – Mostanában krónikusan kezdtem felejteni. Tablettákat szedek, hogy ne törlődjön ki minden a memóriámból…
– A kiállítás katalógusa – tett az asztalra Áron egy díszes kivitelezésű könyvet, melynek borítóján feketével színültig töltött, aranyozott fülű, kecses porcelán kávéscsésze mellett írópapír fehérlett. – Ehhez kellene egy hamisítatlan Szindbád-történet. Holnap délelőtt tíz óráig csak elkészülsz vele – nézett rá biztatón, s elbúcsúzott.
Szindbád tűnődve nézegette a porcelánbetétes török findzsákat és ibrikeket, az arab kávéfőző-készleteket, a sárga- és vörösréz holland kávéskannákat, a fából és ónötvözetből készült kávédarálókat, az alpakka és ezüst kávéskanalakat. Növekvő érdeklődéssel olvasta, hogyan működik a bécsi parallelszifon és a karlsbadi kanna. Hosszasan gyönyörködött a presszók Rolls Royce-ának tartott olasz Elektrában. S ébredező nosztalgiával bámulta a híressé vált kávéházak fényképeit. A római Caffé Grecót, a párizsi Café de Flore-t, és sorra a magyarokat: a budapesti Pilvax, New York és Japán Kávéházat, a nagyváradi Emkét és Royalt, a kolozsvári Grandot. Ki tudná ma már megmondani, hány vers-, novella- vagy regényötlet pattant ki, vagy íródott éppenséggel ezeknél az asztaloknál, ráncolta töprengve a homlokát. A kávé eredetéről viszont két elmés történetet is olvasott. Az egyik szerint elcsigázott pásztorok kerestek föl egy szúfi kolostort, és a szerzetesek segítségét kérték. Napok óta egy szemhunyásnyit sem aludtunk, mert a kecskéink egész éjjel mekegnek és ugrándoznak a karámban, panaszolták egymás szavába vágva. A bölcs szúfik elmentek megvizsgálni, hogy mit ehettek a kecskék, majd a begyűjtött növényekből készített főzeteket óvatosan kóstolgatni kezdték, és lám, az egyik bogyó magjától ők sem tudtak aludni. Micsoda remek segítség az éjszakai virrasztáshoz, imádkozáshoz, elmélkedéshez, gondolták a szent életű férfiak, s mivel a kolostort világi emberek is látogatták, hamarosan híre ment a varázslatos nedűnek. A másik nem kevésbé szórakoztató történet szerint a csodálatos italt maga Allah küldte Gábriel arkangyallal nagybeteg prófétájának, Mohamednek, aki úgy helyrejött tőle, hogy még aznap negyven lovagot vetett ki a nyeregből, és ugyanannyi asszonyt röpített a hetedik mennyországba. Ő adta a quawa nevet, amely azután az egész világon elterjedt. Szindbád becsukta a könyvet, s magához vett néhány papírlapot.
– Körülnézek egy kicsit a városban – adta le pár perccel később a kulcsot a portán. – Hátha találok valami kedvemre valót…
– Sok szerencsét – kacsintott rá cinkosan az egyenruhás emberke, mintha legalábbis a kaszinóba készült volna.
Léptei valószerűtlenül hangosan kopogtak a repedezett aszfalton. Tű­nődve nézte a lepusztult házakat. Egyik-másik homlokzatán kicsorbult szárnyú gipszangyal unatkozott. A patkó alakú főtéren ütött-kopott parkolási automaták álltak. Az égre meredő templomtornyok körül varjúrajok kerengtek. Fent, a dombtetőn a Gimnázium megomlott homlokzata szürkén, üresen magasodott a város fölé. Milyen lepusztult ez a város, fintorodott el Szindbád a félhomályos sikátorok mélyéből áradó dögletes bűzben. S ekkor megpillantotta a kávéházat. Üvegajtaja hívogatóan fénylett a leme­nő nap áttetsző aranyfüstjében.
A bejárathoz közel ült le. Abszintot, akarta mondani a pincérnek, de aztán csak kávét rendelt, szokásához híven egyetlen kockacukorral. A mennyezet kagylókat, folyondárokat, virágfüzéreket mintázó stukkói alatt, a kristályfürtös csillárok szertesziporkázó fényében feketén csillogtak a kecses vonalú karosszékek. A falakról üveglapokra festett tündérek figyelték csodálkozva, mint teszi a csontszínű asztallapra fehér papirosait. Közben a kávéja is megérkezett, egy helyett, két kockacukorral. Tanácstalanul forgatta ujjai között a feleslegeset, s jobb híján a zsebébe süllyesztette. Már tudta, hogy miről fog írni. Szemét egy pillanatra lehunyva a forró, zamatos italba kortyolt, majd elővette kedvenc tollát, amelyet kabátja belső zsebében, a szíve fölött hordott, s munkához látott. Körülötte lassan elhalványult a világ, csak az előtte fekvő papírlap fénylett hívogatóan. Soha ilyen könnyen nem ment az írás, gondolta, amikor a végére érve kisimult ábrázatát megpillantotta a szemközti tükörben.
Másnap reggel könnyű szívvel ébredt. Sokáig állt a tus alatt, egy régi dalt fütyörészve, majd lassan, szertartásosan megborotválkozott. Kivételes alkalmakra tartogatott lila ingét, fehér öltönyét vette magára, és átsétált a múzeumhoz. Udvardy Áron nagy ovációval fogadta, s a huzatos előtérben várakozó látogatókhoz fordulva harsány hangon újságolta, hogy ők ketten iskolatársak voltak.
– Micsoda évfolyamok voltak akkoriban! – harsogta, majd félrevonta Szindbádot. – Remélem, nem vallasz szégyent. Itt van a város elitje – súgta a fülébe. – Orvosok, ügyvédek, tanárok, valamint két politikai érdekképviseletünk, a Magyarok Szövetségének és a Szövetséges Magyaroknak a helyi képviselői is, akik a közös ügy sikerének érdekében már évek óta megszüntettek mindenféle kommunikációt egymással.
A diszkrét levendulaillatot és hamisítatlan transzilvóriumszagot árasztó díszes társaság élén átvonultak egy tágas terembe. Szindbád a bejárat melletti két üvegtárló közé állva, a ráirányuló lámpák fénykörében káprázó szemmel nézett körül.
– Kedves, feketéző gyülekezet, testvéreim a kávéban – kezdte akadozva. – Egy novellát fogok felolvasni az írás, a kávé, a vágyak és az ifjúság titokzatos kapcsolatáról.
Remegő kézzel húzta elő szíve fölül a kéziratot, s mintha csak hatásszü­netet tartott volna, megvárta, míg a szétrajzott betűk újra összeilleszkednek a tekintete előtt.
A novella egy, a világban helyét nem lelő, magányos férfiról szólt, aki diákkorában végzetesen beleszeretett egy lányba. Mindketten gimisek voltak. A fiú tizenkettedikes, a lány tizedikes. Hamisítatlan diákszerelem volt: őrülten szenvedélyes és szégyentelenül tiszta. Ha találkoztak, elhalványult körülöttük a világ, s csak egymás szerelemtől fénylő arcát látták. Féléve már, hogy együtt jártak, amikor egy esős, áprilisi napon átázva, dideregve először tértek be a Botos utcai Budapest Kávéházba. Az ablak mellé ültek. Zsebpénzükből csak egy kávéra és egy francia krémesre futotta. A kávé jól­esően átmelegítette őket. Ilyet főzök majd minden reggel, s az ágyba viszem neked, hajolt egészen közel a fiú a lányhoz, s közben arra gondolt, az éle­tét is odaadná érte. Én meg visszacsalogatlak majd magam mellé, mert nem elégszem meg ennyivel, simogatta meg a lány a fiú arcát hálásan mosolyogva. A süteményhez két kiskanalat kértek, és szerelmes szavakat suttogva megetették egymást. Ettől kezdve, ha csak tehették, hetente többször is beültek a kávéházba. Mindig ugyanazt rendelték: egy csésze eszpresszót, egyetlen kockacukorral és egy francia krémest, két kiskanállal. A kávéházi szerelmesek, kacsintott rájuk cinkosan Edgár, a pincérfiú, valahányszor asztalukhoz vitte a rendelést. Azon a végzetes napon, néhány héttel a fiú érettségi vizsgái előtt, délután ötre beszéltek meg találkát a kávéház elé. Úgy tervezték, hogy utána kimennek a fiú egyik ismerősének hétvégi házába. Az irodalomtételek tanulása közben azonban a fiú megfeledkezett a randiról, s csak a Hargitai fecskemadárra kapott észbe. Öt óra, nyilallt belé, miközben a zenélő kút érces dallamai végighullámoztak a városon. Húsz perc múlva érkezett a kávéház elé. A lány nem volt ott. Egy ideig tanácstalanul álldogált a bejáratnál, majd lassan elsétált a magas ablakok előtt. S ekkor meglátta a lányt. Ott ült a törzshelyükön egy középkorú, kiégett tekintetű férfi társaságában. Talán, ha rögtön elmentem volna onnan, másként történik minden, kesergett később. Ő azonban, mintha megbabonázták volna, képtelen volt levenni róluk a szemét. A lány a férfit hallgatta, majd feléje hajolt, és megcsókolta. Ekkor a fiú sarkon fordult, s meg sem állt a Kóbor ördöghöz címzett külvárosi kocsmáig. Abszintot rendelt, mert valamelyik flúgos költőnél azt olvasta, a leghamarabb így szabadulhat meg a gyötrő gondolatoktól. Elitta egész heti zsebpénzét, maga sem tudta, hogyan ver­gődött haza. Másnap nem ment iskolába, s amikor a lány telefonon kereste, lecsapta a kagylót. A lány még kétszer próbálkozott. Valamit el kell mondanom neked, állt elébe az iskola folyosóján. Legalább hallgass meg, s utána azt csinálsz, amit akarsz. A fiú azonban mindkétszer szó nélkül faképnél hagyta. Már javában folytak az érettségi vizsgák, amikor a lány egy másik fiúval kezdett járni, s baráti társaságban többször is kijelentette, hogy többé látni sem akarja őt. Ekkor már hajlandó lett volna megbocsátani, a lány azonban hallani sem akart róla. Így aztán, amikor a fiú egyik barátja azt javasolta, hogy álljanak be az idegenlégióba, kapva kapott az ajánlaton. Az elején azt hitte, beledöglik a kíméletlen kiképzésbe, a sorozatos megaláztatásokba, ám egy idő után elégedetten állapította meg, hogy elkérgesedett a lelke. Miután leszerelt, üzleti vállalkozásokba fogott. Keleti harc­művészetet tanított, túlélési tanfolyamokat szervezett, s egy ideig dohány- és embercsempészettel is foglalkozott. Mikor mire volt éppen szükség. Kétszer is megnősült, ám néhány esztendőnél tovább nem bírta elviselni a házassággal járó nyűgöket. Közben észre sem vette, hogy elszállt fölötte az idő. Aztán egy napon egyik volt légiós bajtársa több régi cimborájával együtt meghívta a születésnapi bulijára. Nagy durranás lesz, mondta neki a telefonban. Meglátod, megéri majd azt az ezer kilométert megtenni. Azon a kisvároson kellett átutaznia, ahol diákéveit töltötte. Délután érkezett oda. A nap sugarai rézsútosan sütöttek be a sikátorokba. A templomtornyok komoran meredtek az égre. A patkó alakú főtéren, amelynek a közelében leparkolt, diadalmasan csendült föl a zenélő kút hangja. Gúnyosan elmosolyodott, mert eszébe jutott, milyen páni rémülettel rohant át akkor a városon. Az utca túlsó oldalán a kávéház aranyozott üvegajtaja hívogatóan fénylett. Anélkül, hogy végiggondolta volna, mit tesz, átsétált az úttesten. S ekkor megpillantotta őt. Ott jött vele szemben, az utcán. Iszonyatosan megöregedett: az arcán ráncok éktelenkedtek, a haján látszott, hogy festett, a mozgása lassú volt és bizonytalan, mintha láthatatlan terhet cipelt volna. Ő mégis rögtön felismerte. Szia, köszönt önkéntelenül, micsoda véletlen, hogy így összefutottunk. Hát te itt vagy, emelte rá megtört tekintetét az asszony. Azt hittem, soha többé nem fogunk találkozni. Gyere, szólalt meg a férfi tétován. Most már úgyis mindegy. Az ablak mellé ültek. Krémesünk sajnos nincs, de kitűnő kávéval szolgálhatok, hajolt meg a pincérfiú udvariasan előttük. A kávé, az jó lesz, mondta a férfi. Hozzon… hozzon két eszpresszót, jó erőset. Hát nem érdekes, annyi év után egyből megismertelek, kezdte a férfi. Én is, kortyolt az asszony a kávéjába, s kezében megremegett a csésze. Olyan vagy, mint akkor délután. Tessék?, rezzent össze a férfi. Igen, pontosan úgy nézel ki, folytatta az asszony, s a könnyei eleredtek. Ezt akartam a gimi folyosóján elmondani neked. Azóta is sokszor elgondolkodtam, hogyan történhetett, s miért éppen velünk. Tudod, azon a régi délutánon ott várakoztam rád az utcán, amikor egy középkorú alak leszólított. Szia, köszönt, micsoda véletlen, hogy így összefutottunk. Le akartam rázni, de könyörögni kezdett, hogy bocsássak meg neki. Azt hajtogatta, hogy te vagy. Az lehetetlen, léptem hátrébb, mert azt hittem, bepörgött a pasas. De igen, ragadta meg a kezem, és mindenféle intim részletet kezdett mesélni rólunk, amit csak mi ketten tudhattunk egymásról. Csak beszélt és beszélt, s azon kaptam magam, hogy a kávéházi asztalunknál ülve, növekvő szánalommal hallgatom. Elmondta, hogyan szakított velem, s hagyta el jobbik énje a légióban. Elcsesztem az életem, hajtogatta színtelen hangon. A tekintete üres volt. Megborzongtam, éreztem, hogy igazat mond, mosolyodott el könnyein át az asszony, és akkor megcsókoltam. A kurva életbe, hajolt át a férfi az asztalon, s a szemközti tükörben megpillantotta magukat: az idősödő, kiégett tekintetű férfit, amint a diáklány felé hajol, hogy megcsókolja…
A felolvasást gyér taps követte. Szindbád hunyorogva nézett körül a reflektorfényben. Ha rákérdeztek volna, nem tudta volna megmondani, hol van.
– Valami jobbra számítottam – mondta később csalódottan Áron, amikor már csak néhány látogató lézengett körülöttük. – Honnan szedted össze ezt a zagyvaságot?
– A Botos utcai kávéházban írtam – felelte tétován Szindbád. – Most is olyan gyönyörű, mint a mi időnkben…
– Neked elment az eszed – nézett rá megütközve Áron. – Gyere...
A lepusztult hodályban, ahová pár perccel később benyitottak, csak néhány részeg vendég tartózkodott. Ott üldögéltek elnehezülve a piszkos te­rítőkkel letakart asztaloknál, s zavaros tekintettel bámultak poharaikba. A lepattogzott vakolatú plafonról sárgás fényt okádó villanykörték lógtak. Az olajtól bűzlő, fekete padlón széttaposott cigarettacsikkek hevertek.
– Biztos vagy benne, hogy itt voltál?
– Nem tudom – nézett körül réveteg tekintettel. – Nem érzem jól magam…
– A gyógyszered! Bevetted a tablettáidat?!
– A tablettáim?! – makogta nehezen forgó nyelvvel, mint aki többet ivott a kelleténél.
– Igen, a tablettáidat! Nálad vannak?!
Végre megértette, hogy mit akar tőle ez a goromba idegen. Reszketeg kezét a zsebébe süllyesztette, majd lassan előhúzta, s tenyerét szelíden a másik elé tartotta.
– De hiszen ez kockacukor!
– Igen, kockacukor – bólintott gépiesen, s a szavak értelmüket veszítve visszhangoztak a fülében.