Rara tamen mendo faciet caret

Kongó tér, komor és sötét,
porszag van, és a mélyvörös
bársonyszék-sor a tág üresség
öblében tovatűnik.

Reflektor csak a színpadon:
nyers deszkán heverek magam,
sziklás táj meredez mögöttem:
Hádész volt ez a díszlet.

Dresszemben libabőrözöm,
felkészültem, a munka vár:
ott áll, bámul a szép fotósnő,
nem szól, áll feketében.

Jól megnéz, szeme felragyog.
Koncentrál, keze megfeszül –
mindent tud, hisz a legprofibb, most
őrá vágynak a lányok.

Térdel máris, a gépbe néz,
nem látom, csak a gépszemet,
kékes fény irizál a lencsén,
tükröz, ott vagyok én is.

Szól, hogy hajtsam odébb fejem.
Hallom, kattan a szerkezet,
ránézek, kicsi félmosollyal,
büszkén, mint aki tetszik.
Objektív a tekintete,
nem bíztat, csak a gépe szól.
Próbálok neki szenvedélyes,
titkosan éteri lenni.

Elrendezte a színpadot,
megtervezte a sminkemet,
mindent ő akar így, de mégis
én vagyok az, aki diktál.

Borzongok. Ez az átkozott
Hádész-táj csupa por, csupa
kísértet, csupa irreális
kísértés, csupa álom.

Széttétette a lábamat.
Földön fekszik, és óriás
objektívje a combom éri,
úgy vizsgálja az arcom.

„Így jó lesz, csak az ajkadat
nyald meg még" és a kattogás
kezdődik finoman, elölről –
nézek, boldog-ijedten.

Képek. Őneki kép vagyok,
szépnek ő, csakis ő mutat –
istennő leszek tőle, érzem!
Áttüzesít ez a nézés.