[Látó, 2010. október]

Hogy a többi gyerek is így volt-e vele, Sziránó fejében ekkor még csak egy talánként keringett, mi viszont, mi többiek, akik Sziránót leszámítva pont a hozzá képest többiek vagyunk, már pontosan tudjuk, hogy igen. Igen, mármint, hogy a többi is kompenzált. Sziránónak erről azonban fogalma sem volt, úgy hitte, ő az egyetlen, a többi, no igen, azok nyilván minden hájjal megkent gazemberek, de ő nem, ő a gazemberek közt az egyetlen jó (hogy a fordított lehetőség nem jutott eszébe, egyrészt fiatalkora, másrészt iránta érzett, leplezetlen elfogultságunk miatt most nem kárhoztatjuk).
Hogy benne van-e a szíve? Hülyeség. Más körülmények közt nyilván röhögött is volna a dolgon, poénkodott volna arról, hogy még milyen lehetne benne (lám, milyen keveset változik az ember tíz év alatt, ekkor még a min röhögött önkéntelenül, később meg a mibenen). Most azonban nem lehetett poénkodni. A templom kőhangja és kőszaga mintha mindenkiben elfullasztotta volna a gyereket, persze nem százszázalékos hatásfokkal, de sokkal inkább, mint korábban, a főpróbán.
Nem volt benne, na és akkor, senkinek nem volt benne a szíve, meg hát mi­cso­da baromság is ez, gyerekek vagyunk, könyörgöm, gondolta, hazamegyünk, tévézünk, olvasunk, gépezünk, szarunk mi erre az egészre, mi közünk ehhez. És hát tényleg, látott már gimnazistát életében, nem most jött le a falvédőről, sejtette (bár remélte, hogy valahogy megússza), de mégis valahogy sejtette, hogy ugyanolyan szánalmas kis pondró lesz, mint azok, mint akiknek napi huszonhárom és fél óráját emészti fel a kétségbeesett és reménytelen próbálkozás, hogy az a fennmaradó fél eredményesen teljen. Persze, a csajok kilátásai sem sokkal jobbak, már most kiköpött ringyók, szőtte tovább a megszokott nyomvonalon, igaz, a ringyó az ő szótárában egyet jelentett a szép, kedves, barátságos jelzők különböző kombi­nációival. Ami azt illeti, elég sok volt a ringyó arrafelé. Aki pedig nem ringyó volt, egyértelműen trampli. Tehát ezek vagyunk, illetve leszünk, kinek hogy, gondolta, szarunk mi erre az egészre, a világ meg úgyis felrobban (nem egészen felrobban, de egy gyorsított gondolatmenetben egyszerűbb volt ez, mint végigpörgetni a Vörös Óriás-elméletet), tehát úgyse marad utánunk semmi, de semmi az égvilágon, nem maradnak regények, lemezek, jogi iratok, magyarul, ha teszem azt, meg­ölöm Áront, most intézetbe küldhetnek érte, de pár ezer év múlva ez is pont ugyanúgy tökéletesen el fog évülni, mint Wolfgang Amadeus Mozart komplett munkássága. Akkor meg most komolyan, mit bohóckodunk itt, péntek este van, hetek óta megy az időnk erre a szarra, plusz órák, próbák, helyszíni próba, főpróba, helyszíni főpróba, meg még amit csak ki lehet találni, és akkor az ünneplő, amit hogy ő mennyire gyűlöl, és hát valóban gyűlölte, mivel a hangjegyes nyakkendőről rögtön be lehetett azonosítani nemcsak az iskolát, hanem még a kórust is, meg a fekete nadrág, amit nem szabad bekoszolni (magyarán szólva jóformán semmi jót nem lehet csinálni benne), a lakkcipő, amit még meg is kell tisztítania, mielőtt indul, ezt amúgy csak Mikuláskor szokta, de akkor rendben van, abban van üzlet, valamit valamiért, hogy a hülye Mikulásnak ugyan mi a fészkes fenének nem mindegy, hogy ragyog-e az a hülye cipő, ő ugyan nem értette, de betudta annak, hogy bogaras már az öreg, az üzlet ettől viszont még üzlet, de most, most mégis mi a jó istennek tisztítsa ki a cipőjét, komolyan, mégis mi jót várhat ettől az estétől? (Már ha nem számítjuk az ünneplőbe bújt lányokat, pont kellően sejtelmes és áttetsző, vékony, fehér ingükben, fekete miniszoknyában, hadd ne részletezzük, szóval ez, gondolta Sziránó, ez a legkevesebb, ez a minimum, ami kárpótlás gyanánt jár. Na, ez vár majd rá, ha felnő, ez a most még mindössze negyedórányi bamba bámulás és nyálcsorgatás, csak akkor már egy teljes életre kiterjesztve. Remek, horkantott.)
A körülmények tehát semmilyen kellemes dologhoz nem voltak adottak, bár azt meg kell hagyni, a templomot amúgy élvezte a maga hűvösségével együtt, míg a többiek gyakorlatilag halálra fagytak a kettőkor elkezdett és Röfirózsi főkarvezető néninek (banyának) köszönhetően egészen fél ötig elhúzott fő-fő(-fő)próba óta (olyan későn végeztek, hogy a többség végül már haza se ment, nem lett volna elég idő visszaérni), szóval míg a többiek dideregtek és vacogtak, Sziránó pont jól érezte magát, igen, ez a normális klíma, állapította meg, ez tényleg jó.
Erőltetett, ideges poénok következtek fél hétig, mikor végre színpadra kerültek. Majdnem legnagyobbak lévén, végig kellett nézniük a náluk kisebbeket, mind az öt alattuk járó nyamvadt évfolyam mind a három osztályának az összes kórusait, amit, bár Sziránó ezt korábban nem hitte volna, nem a közönség unt a legjobban, hanem ők. Jézuson röhögtek a legtöbbet és élvezték, hogy most végre nem őket cikizik a hetedikesek (több sorral hátrébb jutott csak hely nekik), meg hogy ő nem szól vissza, és nem is árulkodik rájuk, és hát kifinomult modorunk és úri neveltetésünk bárhogy tiltakozzék is ellene, el kell ismerjük: valóban több ábrázolása is meglehetősen viccesre sikeredett ebben a templomban. Hogy egészen pontosan mi volt annyira nagyon mókás Jézussal kapcsolatban, hogy kétszer is rájuk kelljen pisszegni, már nem tudhatjuk, tekintve, hogy – bár ez nem igazán tartozik ide – már mi sem vagyunk tizenegy évesek.
Sziránónak azonban ezek csak futólag jártak az eszében, kusza gondolatcsücskökként, beléjük-beléjük kapott, majszolta őket kicsit, majd eldobta mindegyiket, mivel egy másik mondatot valahogy az istennek sem tudott kiűzni a fejéből.
Nem volt benne a szívetek. Ezt mondta Magdinéni a főpróba után, gyönyörű volt, de nem volt benne a szívetek. Hű, most nyilván nagyon meg kéne szeppennünk, gondolta Sziránó, és igyekezett csakazértis önelégült arcot vágni, szája szélével kicsit még vigyorogni is, no nem annyira, hogy rá lehessen fogni, hogy vi­gyorog, csak annyira, hogy a többi fiú (és főleg lány) láthassa. Azért ez elég szemét dolog a részünkről, gondolta a székekhez visszafelé menet, mármint természetesen baromság ez a szív dolog, de akkor is. Persze valahol mélyen azért sejtette, hogy nagyrészt azért kompenzál, igen, ezen felbátorodott, csak kompenzálok, tudniillik azt, hogy Magdinéni – ilyet nem nagyon szokott gondolni, pláne a tanárairól – jó ember. Jó és türelmes, kedves és olyan tiszta a lelke (jézusom, miket beszélek, futott át az agyán, majd elröhögte magát, mivel a szárnyas oltárra pingált Jézus mintha valóban őt nézné, hogy miket beszél), olyan tiszta a lelke, hogy mosakodni lehetne benne.
A Panis Angelicus nem túl nehéz kórusmű technikailag, már fél éve éneklik, kotta nélkül is tudják (főleg Sziránó, aki leginkább tűnődő arccal és összeráncolt homlokkal szokta jelezni, hogy érti, mi több, olvassa ám a kottát, bár egy büdös mukkot nem ért belőle már negyedik éve), van, aki két szólamot is megtanult már belőle, aszerint, hogy alt egyet vagy mezzót akar épp énekelni (értsd: hol jobb épp a társaság), magyarán szólva bárhogy is nézzük, gyerekjáték a dolog, egyszerű és könnyű szólamok, nem is érti Sziránó, hogy mit kell ezen ennyit problémázni, ki­megyünk végre, ha az utolsó kiscsoportos lepratelep is elnyomorogta aktuális agyon­affektált és félreintonált produkcióját (utóbbi jelző ugyan nem tudta, mit jelent, de amikor Röfi­rózsi néni mondta legutóbb a béseknek, elég sértőnek hangzott ahhoz, hogy Sziránó is felvegye a szótárába), kimegyünk ez elé a nyamvadt, felerészt hortyogó, felerészt idétlenül integető és megállás nélkül a szemünkbe va­kuzó, illetve fele (hoppá, ez már harmadik fél, akkor legyen harmad) tehát harmadrészt pofátlanul nem idefigyelő, hangosan beszélgető, nemtörődöm csürhe (legnagyobbrészt a szüleink) elé, és elrecsegjük ezt a baromságot az angyalok brúgójáról oszt kész, taps, aranyminősítés mint mindig, oklevél ki az iskolai vitrinbe, virágcsokor Magdi­néninek és egy (feltűnően és sértően nagyobb) a Röfinek, mindig ez van, akkor meg minek ez a hisztéria.
Közben persze elgondolkodott ezen a szívből dolgon. (Ahogy azt minden fő­próba és fellépés közt tette, sőt, meglepődött volna, ha tudja, hogy a legtöbb gyerek hozzá hasonlóan ugyanígy járt ebben a pár órás szünetben.) Szívből énekelni kábé annyi lehet, hogy ugyanolyan pontos és tiszta, ugyanaz a hangerő, hangsúly, hangszín- és magasság (levegővételi szünetekről nem is beszélve, milliószor beléjük lett idomítva, hogy szó közben még akkor se, ha megfulladnak, no persze, mintha bárkit is érdekelne ezeknek a szaroknak a szövege), de valahogy mégis más. De akkor mégis mi lehet más benne? A hang csak hang, valami hullám vagy mi, szóval ilyen fizikai izé, meghatározott (és az előbb körülbelül felsorolt) jellemzőkkel és értékekkel. Akkor mit lehet még ezen variálni. Persze, az is igaz, hogyha lenne egy minden hájjal megkent betörőbanda (nem véletlen a példa, négy-öt éves korában hetekig álmodott a vérszomjas banditákkal, akik vele akarják eldöntetni, hogy a családból ki maradjon élve, és ki haljon meg, ő meg nem tud dönteni, így mindenkinek elvágják a torkát valamiért, nem tudja, miért, de határozottan emlékszik, hogy villanyborotvával, csak az övét nem, ő meg sír, hogy ő is meg akar halni, de a betörők addigra végeztek, egyedül hagyják az átvérzett lakásban, ő meg sír, majd felébred), szóval ha lenne ez a valamilyen nagyon gonosz bűnbanda, és azt mondanák, hogy van egy új szerkentyűjük, ami nemcsak ezeket a fizikai izéket tudja mérni, hanem azt is, hogy ki-ki magához képest hogy énekel, hogy tudna-e még egy kicsit jobban és szebben, hogy mint a közhelyben, így énekelne-e, ha ez lenne élete utolsó koncertje, tényleg mindent beleadna-e, na és szóval ezt a cuccot most rákötnék, és megint azokkal az évek óta nem látott villanyborotvákkal fenyegetnék a közönség soraiban szolidan unatkozó, de őt megpillantva azonnal gyermetegen lelkessé váló nagymamát, na akkor nem tudna-e, tényleg nem tudna-e egy picit még jobban? Vagy ha csak a közhelynél maradunk, ha még öt percig élhetne (fél hét múlt nyolc perccel, van egy kis késés a programban, hála Röfirózsi néni végeérhetetlen felkonferáló körmondatainak, elképesztően idegesítő, mikor valaki egyik gondolatból gabalyodik a másikba, anélkül, hogy bárminek is a végére jár­na), tehát, ha még, azaz már csak öt percig élhetne, nem úgy énekelne, ahogy csak tud, úgy, hogy a föld is megnyíljon tőle, és ha egy mód van rá, ez a festett Jézus is lekéredzkedjen egypár percre az alástilizált keresztről, hogy kezet szoríthasson vele? Hát de, gondolta. Már a színpadon állt a többiekkel, szorosan slihtolva, mint a heringek a dobozban, második sor, balszélről a második, nagy kérdés, hogy a nagy­mama kiszúrja-e (már ha nem hagyta otthon megint a távollátót), mivel alacsony és köpcös, és a hülye Schuller takarja, de azért kikandikál mögüle, pont annyira, hogy lássa Magdinénit, bár Magdinéni még nincs negyven, és becsületére váljék, mást is lenne rajta mit nézni, de a szemeit keresi, ő még ilyet nem látott, hogy tud ez a nő mindig ilyen csillogó szemekkel nézni, na nem olyan káposztalepke-bu­tán, mint a színésznők a kosztümös filmekben, amolyan nézze Báró Úr, milyen hülye vagyok és milyen szép, hát nem akar kitartani hátralevő életemre, míg én végig hisztizek magával; nem, az ő szeméből valóban mintha inni lehetne a lelkesedést, ő mintha tényleg, mintha ő tényleg…

Amint azt Sziránó előre látta, az utolsó hang után Magdinéni kipirult arccal, nedves, nevető szemekkel rájuk néz, némán szavakat formál a szájával, nem tudni ilyenkor, mit mond, de valami olyan lehet, hogy nagyon jó volt, ügyesek voltatok, tökéletes (bár Sziránó ezt nem tudja, ilyenkor igazából azt mondja, hogy igen, be­leadtátok), majd megfordul, meghajol a közönség felé (fiúk elpirulva lesütik a szemüket, holott elméletben nem lenne miért, ők azonban nagyvonalúan megelőlegezik az életnek a kiváltó okokat, apukák hirtelen kitörő lelkesedéssel a nyakukat nyújtogatják), két randa, hirtelenszőke, szeplős kislány a bésektől nemtörődöm po­fát vágva odaadja a Röfirózsiénál (na ez most már tényleg botrány, kétszer is) ki­sebb csokrot, Magdinéni itt már alig bír magával, ég az arca, borzalmasan meg van illetődve, mint mindig, egész eddigi pályafutása alatt, olyan számára a taps, mintha meztelenül állna mindenki előtt (apukák kitörő lelkesedéssel stb.), mintha meg­szégyenítenék, vizsgálgatnák, átvilágítanák, mintha lemarnák a személyiségét, ő különben is csak egy a gyerekek közül, merje is csak ezt kétségbe vonni valaki, mi­kor egyszer végig velük énekelt, most meg itt ez a csokor, meg a taps, meg a zaj, meg a fiúk már mocorognak a színpadon, az egyik kis majom felröhög, félhangosan és fojtottan, de elég látványosan, a lányok megilletődötten toporognak, és a cipőjük hegyét nézik, Magdinéni is kábé így érzi magát, de még mindig tapsolnak és a csokor és jön a Rózsika, hogy együtt újra meghajoljanak és a két szeplős kislány és egyszer csak minden

Sziránó minderre húsz év múlva már nem nagyon emlékezik. Csak a vérre a fehér kövön. A fehér blúzon. A fehér bőrön.

A nem hivatalos hírek (folyosói pletykák – tehát a legmegbízhatóbbak) szerint szívroham (hihetetlen, sápítozott Röfirózsi az első immáron általa tartott ének­órán, hihetetlen, ilyen kis fiatalon… és még mennyi minden előtte volt… hihetetlen… és nekem meg most egyszerre itt ez a rengeteg óra…) következtében esett össze, méghozzá (micsoda csapás, micsoda csapás… hihetetlen… és élete legjobb koncertjén…) olyan szerencsétlenül, hogy az esés szétzúzta a koponyáját a kőpadlón. (Igaz, a szíve, az a nagy, nagy szíve mindenképp végzett volna vele, jaj, jaj szegénykém… hihetetlen… a szíve… az a nagy, nagy szíve…)

És Sziránó, bár végleg és visszafordíthatatlanul elfelejtette, hogy hol, miért és hogyan, de egy életre megtanulta, mi az, hogy beleadni.