[2016. április, SzlovákLátó]
Nagyapa pontosan nyolc órakor lépett be a konyhába. Mariskám, vedd le a sparheltről a kávémat, és hozd be a spájzból a teavajat, mert früstökölni akarok, mondta nagymamának. Miközben evett, elmondta, hogy azok a fránya sraubok már megint kilazultak a fagylaltkeverő masinában, és a lécek nincsenek vinkliben. Most megint hívhatom Kovács Janit, hogy reparálja meg a gépet.
Jani bácsival nagyapa még a háború alatt itta meg a brúdert, de már százszor megbánta ezt a könnyelműségét, mert az öreg azóta minden szombaton megjelenik nálunk, és megissza nagyapa snapszát. Mein Gott, mondta erre nagymama, hogy bír az a snájdig ember annyit szlopálni. Meglátod, Ferikém, egyszer majd a szívéhez kap, és nincs tovább. Slussz-passz, vége.
Hát így beszélgetett egymással az ötvenes évek közepén nagyapa és nagymama. Nagyapa sohasem reggelizett, csak früstökölt. Mikor belépett a konyhába nagymama, azonnal lekapta a tűzhelyről a tejes kávét, hozta az éléskamrából a friss vajat. Kovács Jani bácsit ő sem szerette, mert minden pálinkát megivott, és közben elmesélte, hogyan tegeződött össze nagyapával Doberdónál.
Mindkét nagyszülőm a XIX. század utolsó évtizedében született, Ferenc Jóska alatt jártak iskolába, nagyapa a császár szolgálatában ment ki a frontra, ahol a német volt a vezényleti nyelv. Aztán hazajött, és cukrászdát nyitott Ipolyságon. Sok-sok csillogó géppel szerelte fel a műhelyét, ámde ezek a masinák mind német gyárakból kerültek ki, akkor még talán nem is volt magyar nevük. Legalábbis nagyapa úgy tudta. Ezért mindig sraubokat, vinkliket és pajszerokat emlegetett. Szabad idejében meg kivitte a gyerekeit a ringlispílhez, hadd élvezzék szegények a körhinta keltette mámoros szédülést.
Szóval, ha így nézem a kisebbségi magyarok szlovmagyar karattyolását, akkor nincs semmi baj a párkival és horcˇicával meg a lupinire előírt samponnal, mely a korpát hivatott eltávolítani a fejbőrről.
De ha a barátaim vagy a családtagjaim használják a percent, limit, kvalita szavakat, orvoskollégáim meg a mocs plusz sediment, szkúmavka meg rötögö hrudníka kifejezéseket, akkor már dühös vagyok. És amikor egy apró koccanásnál azt hallom a vétlen sofőrtől, hogy te idióta, elfelejtetted, hogy a kereszteződésben a jobbkéz-szabály fizet!? (platí pravidlo pravej ruky!), akkor nem tudom, hogy dühöngjek-e, vagy inkább nevessek. Aztán eszembe jut Jókai, Molnár Ferenc meg Karinthy nyelvezete, és legyintek egyet.
Persze az igénytelenség, felületesség, trehányság ettől még az marad, ami. De olykor eszembe jut az is, hogy néhanapján magam is ilyen keveréknyelven beszélek, amikor biztos akarok lenni a dolgomban. Mikor látom, hogy a betegeim nem értik, mit akarok mondani azzal, hogy ebben a kémcsőben hozzon vizeletet vizsgálatra, aztán menjen el egy mellkasi röntgenre, akkor a biztonság kedvéért én is elmondom, hogy ebben a szkúmavkában hozza a vizeletet, mert meg akarom vizsgálni a mocsot és a szedimentet, és a rötögö hrudníkát (mellkasi röntgent) az első emeleten fogják megcsinálni.
A gondom az, hogy nagyapámék német–magyar nyelvezete többségi magyar közegben alakult ki, és az ő távozásuk után (lassan, de biztosan) ez a nyelvezet kikopott a magyarból. A következő generáció tagjai, anyámék már nem ezt a nyelvet használták.
Ők más, elsősorban szlovák kifejezéseket csíptek fel. Ám van itt egy „apró” különbség: nagyapáék ugyanis a többségi nemzet képviselőiként használták a társnemzet kifejezéseit. És emiatt az ő esetükben elő sem fordulhatott volna a nemzetváltás vagy beolvadás. Mi (és a szüleink) viszont kisebbségi közegben használjuk a többségi nemzet szavait és kifejezéseit. Szüleink valamikor a két háború között születtek, és akkor tanulták meg, hogy nem megyék vannak, hanem krajok, és republika van a köztársaság helyett. Nekik már delegáció volt a küldöttség, ők a batyánál a pász mellett dolgoztak, a zelovocban vették a zöldséget, a narpában a papírt meg tollat.
Aki pedig a háború után született, az gyorsan megszokta a kommunista párt zjazdjait, a szúdruh predszedát és a tajomníkot, no meg azt is, hogy ha nincs teljesítve a norma, akkor a víplatná lisztyinán is kevesebb lesz a pénz.
És a nyolcvankilences revolúció hiába hozott demokrációt, mi, magyarok jól tudjuk, hogy az országban egyre több az olyan korupcsní skandál, amit a polícia és a prokutratúra sohasem fog kivizsgálni, mert az elkövetők szlovákok voltak, és ma már úgy nevezik őket, hogy „Alapító Atyák”. (Lásd a Mecˇiar és tsai kft. tagjait.)
A gyermekeink olyan világban élnek, melyben a szlovák nyelv ismerete nélkül csökkennek a lehetőségeik és az életminőségük. Ma már alig akad olyan kisebbségi magyar ember, aki „tiszta” magyar közegben él vagy dolgozik. Naponta tíz- és tízezrek ingáznak Pozsonyba, Kassára és a nagyobb (szlovák nyelvű) városokba, és a kőművestől az idegsebészig mindenki a többség nyelvén kommunikál.
A sebész nem tanulja meg a különféle érfogók, szikék és műtétek magyar nevét, a bolti eladó zárucsná lehotát használ szavatossági idő helyett, és nanuknak nevezi a jégkrémet, a paraszt zmeszkát ad a sertésnek tápszer helyett, és az erős, de üresfejű gyerekek bészkába (biztonsági szolgálat) mennek el dolgozni. A kisebbségi polgár örül, ha legalább az állam nyelvén megtanulja az újabb és újabb kütyürök nevét és funkcióját. Aztán rájön, hogy a barátaival is jobban megérteti magát, ha e kütyürök műveleti sorát is szlovák nyelven mondja el nekik.
Ma már „természetes” dolognak számít, hogy Dunaszerdahelyen, ahol a lakosság 80 százaléka még mindig magyar, két tizenéves, magyar iskolába járó suhanc szlovákul beszéli meg egymással a legújabb mobiltelefon használatának titkait. Meg vannak győződve arról, hogy bizonyos technikai eszközök leírásánál csakis a szlovák nyelv használható, mert a magyar nyelvben nincsenek meg a szükséges kifejezések.
Talán a pedagógus az egyetlen, aki még kínlódik egy ideig, aztán ő is bedobja a törülközőt. A kisebbségi magyar nyelv negyedszázadon belül konyhanyelvvé degradálódik.
Hacsak. Hacsak a vegyes lakosságú vidékeken nem jönnek létre magyar munkanyelvű üzemek és gyárak. (Tudomásom szerint se szeri, se száma a magyar nemzetiségű milliomos vállalkozóknak Szlovákiában.) Hacsak nem alakul meg néhány magyar „nemzetiségű” sportklub és zenekar, mely 1848 és 1956 emléke, valamint Kossuth, Petőfi és Nagy Imre mellett/helyett erősíteni fogja a magyar identitást. (Ismeretes, hogy a katalán identitás egyik fő oszlopa Barcelona focicsapata, a skót nemzetet pedig egyebek mellett Sean Connery tartja ébren.)
Hacsak a globalizálódó világ hatására a szlovákok nagyobbik része nem kezdi el anyanyelve helyett az angolt használni, és akkor velük együtt mi is egy nagyobb nyelvcsaládban találjuk magunkat.
