[2018. július]

---

Az irodalmi legendárium szerint Kiss József, A Hét mindenható ura adta neki e „költői” nevet, mikor első versét publikálta. Ami ellen tiltakozott ugyan, de mégis az ő „keresztfia” lett ezáltal. Ennél is meghatározóbb éltében és a magyar irodalomtörténet-írás felől is, Ady Endre barátsága, hatása, fényköre. A Nagyváradra 1903 után is gyakran visszatérő költőfejedelem őszin­te híve, rajongója, táskahordozója az ifjú Emőd Tamás. És persze a városé, amelyben poétává érett. A Pollák bodega, az új idők dalosaival átmulatott estek, a kedves Vak Gyula nevű cigány melletti mulatozásoknak, a dámáknak és a hárssoroknak később hű megörökítője. S persze egy hetesfogat köl­tői csapatnak, egy vidékről szervezett, így többszörösen „forradalmi” tettet végrehajtó, modern irodalmi antológiának és irodalmi társaságnak a legifjabb tagja. Aki maga nem is nagyváradi amúgy. Berekböszörményből gimnazistaként kerül csak a pezsgő századfordulós megyeközpontba, a korabeli Magyarország második legnagyobb vármegyéjének székhelyére, amely talán a leggyorsabban fejlődő vidéki város volt, erős kulturális öntudattal és nyitottsággal minden újra. Hozza magával a falusi, rusztikus élet minden szépségét és nyomorúságát, amely környezet eleve másként formálta az amúgy vállaltan asszimiláns zsidó ifjúnak (eredeti nevén Fleischer Ernőnek) a világlátását. A protestáns falusi környezet és ahogyan Ady nevezte, a „vér városának” polgári lüktetése, mindenre nyitottsága, rohamos fejlődése és kultúrszomja, toleranciája érdekes egyveleggé formálta az itt felcseperedő­ket. Dutka Ákos lesz kezdetben a példaképe és barátja, a felette pár évvel végző, egykor szintén premontrei diák, végre egy valódi költő, akire a kis poéta-jelölt feltekinthet. Ő beszél neki Baudelaire-ről, Verlaine-ről, s olyan rejtelmes dolgokról, mint dekadencia… Ő mutatja be aztán Juhász Gyulának is, akit együtt várnak 1908 februárjában a váradi Nagyállomáson, s akit háromévi tanárkodás, újságírás és irodalmi szervező-kedv, no meg egy viszonzatlan Anna-szerelem köt majd a városhoz… S persze Dutka révén kerül ismeretségbe Adyval is. Még nincs húszéves sem ekkor. Ady közvetlen környezetében tartózkodik ekkortól, amikor csak teheti, árnyékként követi. Antal Sándor visszaemlékezése szerint Ady is megbecsülte: „Szerette hallgatni ízes beszédét, nótázását, kritikája se volt vele szemben. Úgy nézett rá, mint az öreg legény vér szerinti kisöccsére. Élvezte a fiú gondtalan derűjét. A venyigés Érmellék friss levegőjét meg a földet is megérezte az egykori gazdálkodó költő-fia mellett.” Emőd Tamás „olyan odaadással teljesítette a ministráns szent szolgálatait, úgy csilingelt és lóbálta a füstölőt Ady körül, annyira odaadta egész-magát – ezt a szeretetet nehéz lett volna csak úgy, viszonzás nélkül elfogadni. Azonkívül is: lehetetlen volt a kis Emőd Tamást nem szeretni.”
1908 őszén és ezt követően is gyakran ő olvassa fel Ady verseit A Holnap matinéin, helyi és vidéki rendezvényein. Az antológia révén a benne megjelenők (még az ekkor is teljességgel ismeretlen, Fogarason száműze­tésben tanárkodó Babits is) országos hírnévre tesznek szert. S minthogy az első A Holnap kötet felét tulajdonképpen Ady-versek adták, a dicséretek szinte csak vele foglalkoztak, a kritikák nem kevéssé persze, azzal a fontos különbséggel, hogy sokan egyszerűen epigonoknak mondják ezekben a másik hatot. Kivétel nélkül. Jelentős része volt ebben (a felületes ám nagyon is tudatos, konzervatív és kormánypárti uram-bátyám világ ijedt kritikáin túl) a hallgatólagos rivalizálóknak is, a Nyugatnak többek közt, mely a legkeményebb kritikát közölte a váradiakról, épp az epigonság vádjával, nem véletlenül: Adyt megtartani, kisajátítani akarván. De a belső meghasonlások sem érdektelenek ekkor. S ez a kis „ministráns” Emőd Tamás igenis egyéniségként mutatkozik meg nem csupán az antológiában, de 1908 telének valós „hadi állapotokat” hozó időszakában is. Az Ady-féle A duk-duk affér árulása után csalódottságában, fájdalmában szeretett mesterét is kész kiátkozni. A Jávorka nótája kemény sorai szerint „Verje meg a nagy gyász, fojtsa el az átok, / Aki ígyen hagyja cserben / A legszebb brigádot! / Gyepre táltos, gyepre / Úrimódi bitangsága / Lesz a vezér veszte – / Ha nem ma, hát holnap. Holnap Vízkeresztre!”




„Ó igen: Ady Endre, ő nem dolgozott happy endre” – mondja egy ké­sőbbi humorosan komoly kétsorosa. Emőd persze megbékült hamar, akárcsak Juhász és Dutka is, 1909 januárjában már közösen szervezik a második antológiát. Sőt, később lesújtó véleménnyel volt azokról, akik életében nem, csak halála után kezdték el tisztelni, s kultuszt építeni Ady köré. Ady-memoárok című versében nem véletlenül írhatja: „Irják rólad a memoárt, / de te odakint fekszel, / marékkal szórják a gloárt, / de te már nem verekszel. // Harsog a hívek kardala, / hogy rád dicsfényt derítsen, / ma már mind feltámasztana, / hogy ujra megfeszítsen.”
A „magyar Rimbaud” – ahogyan Franyó Zoltán nevezte őt, persze jókora túlzással, igazán egyéni hangon indul. Egyrészt kódoltan hagyomány­tisztelő, másrészt groteszk, ironikus látásmód jellemzi már korai verseit is. Mint Tabéry emlékezik rá, „a kuruc költészet és a protestáns prédikátorok stílusának volt frissen felelevenítője” első verseiben. Igazán nem mondhatta rá a korabeli konzervatív kritika, hogy nem elég nemzeti, vagy nem elég hazafias, netán érthetetlen s csak külföldet majmoló… De rámondta. Pedig versei olykor neogótikus balladák, akár Pázmány nyelvezetén, olykor pedig modern limerickekhez hasonlító sűrített remeklések.
Költészete kissé háttérbe szorul az első világégés előszelében, előbb a napi penzumok, az újságírás miatt, aztán a színpadi szerzőség okán. De általuk is kiteljesedik az alkotó ember egy másik, igazán sikeres oldala…




Nyolcévnyi újságíróskodás után, 1914-ben kerül Budapestre. A szellemes és bravúros formakincsű kabaréköltő ekkor veszi át a poéta elsődleges helyét. Gózon Gyula veszi védőszárnyai alá, akit szintén Váradról, honnét máshonnan (?) ismer. Ő viszi Megyaszay Vilma kabaréjába. De ennek is van egyéb kapcsolati hálója is, hiszen Nagy Endre, a magyar kabaré klasszikusa és szervezője szintén kötődik a „Pece-parti Párizs”-hoz. Nagy Endre, amikor csak lehetett, igazi költőkkel íratta kupléit és sanzonjait. Ady is írt neki, de főként Szép Ernő dolgozott rendszeresen a kabarénak, Gábor Andor pedig évekig a legkedveltebb kabaréköltők közé tartozott. Heltai Jenő is írt kuplékat, tréfás jeleneteket részére. Emőd Tamás ezt az utat folytatta, mi­nőségben is. Szellemes és dallamos kupléinak és sanzonjainak kötete, a Nótám, füttyöm, citerám csak az 1920-as évek derekán jelenik majd meg. A kabaré és a színház lesz az élete a háború után is elsődlegesen. Ekkorra színidirektorként, művészeti igazgatóként is bemutatkozik: 1921–1924 között az Andrássy úti Színház, 1924–1925-ben a Blaha Lujza Színház, 1925-től 1927-ig ismét az Andrássy úti Színház művészeti vezetője, 1927–28-ban az Új Színház igazgatója. Több nagy sikerű vígjátékot is je­gyez Török Rezső társaságában, amikből nem egyet megfilmesítettek, a magyar hangosfilm első nagy korszakában, de drámáit is sikerrel adták elő. A Mézeskalács című daljátéka talán az egyik legismertebb darabja, s anélkül, hogy szerzőjét ismernék, sokaknak visszhangzik kedvesen a „Szív küldi szívnek, szívesen…” sora is.




Emőd korábbi népszerű verseit, kupléit, rövid jeleneteit az első világégés alatt a színházaknál szókimondóbb (vagyis kevéssé propagandisztikus, s inkább gúnyos, eleve viccesen őszinte, nehezebben cenzúrázható) kabarékban énekelték, játszották. Mindeközben néhány hónapig a debreceni 3. gyalogezred önkéntes káplárja lett, de miután két fivérét is a frontra szólították, sorra születtek háborúellenes versei, melyeknek fő témája a harcokban megnyomorított kisemberek életének ábrázolása. E témában született verseit – kiegészítve néhány színpadi, frissen írt és azonnal be is mutatott jelenetével, a Singer és Wolfner révén Dicséret, dicsőség címmel tette közzé. Közös vonásuk e verseknek a háború elutasítása, a veszteségek reális ábrázolása révén annak tudatos deszakralizálása, ugyanakkor a feláldozható egyének fölötti arctalannak mutatkozó hatalom cinizmusának a leleplezése, a kisemberek szenvedésének sajátos, emődi megrajzolása révén pedig a rádöbbentés, ami, ha kell, tragikus-ironikus hangvétellel párosul (A két faláb, Ólomkatona, Az arany paplan). E versei a fronton szolgáló egyszerű legények sorsát, hazavágyó gondolatait tematizálják, vagy a háborút megjárt hadirokkantak megmosolyogtató-megríkató hátországi felfordult életét, egyszerű jeleneteit tárják plasztikusan elénk. A szenvedő közkatonák és a megnyomorított hadirokkantak iránti együtt szenvedő részvét vezérli. 1917-es újabb gyűjteményes kötete, a Ferenc Jóska ládájából főként katonadalokat és kabaréjeleneteket, de immáron néhány erősen propaganda-ellenes versét is tartalmazza, mint az Aki ezt okozta, vagy a Mindennapos imádság, a maguk fájón-átkozódó hangnemével: nem az ellenség iránt, mintsem inkább a felelősök, a háborúba vezénylő ország-vezetők iránt. „Teli van a házad / Fekete rémekkel / Láthatatlan arcu / Néma vendégekkel / Estefele nem mersz / A szobádba menni, / Reggel attól félsz, hogy / Gyászruhát kell venni, / Párnádat a sűrűn / Hulló könny kimosta / Verje meg az isten, / Aki ezt okozta.” Akárcsak Babits korai remeke, az 1914-es Fiatal katona, a történelem eseményeinek kiszolgáltatott életek elpazarolását panaszolja.




Mégis, a háborút követően, a forradalmak idején félreértették olyanok, akik Emődhöz hasonlóan a vállalt asszimiláció hívei voltak ugyan, de utólag Emődöt egyenesen „magyarkodónak”, háborút éltetőnek, de legalábbis ingadozónak mondták, ezáltal Ady pacifista eszméihez hűtlennek. Zsolt Béla és Antal Sándor egyenesen erre hivatkozva akarta megakadályozni Váradon, hogy Emőd az 1919-ben alapított Ady Társaság tiszteletbeli tagja lehessen. Emőd ezekre a képtelen vádakra reagálva írt nyílt választ szűk pátriája legrégebbi napilapjába. „Ha okos és flegmás fiú volnék, tulajdonképp’ egy kis mosollyal, egy vállvonintással, egy annyi kis gesztussal, amivel utolsó slukk után a cigarettacsutkát szoktam elvetni, kéne átallépnem e világproblémát, hogy mért bogárzik a gulya Kondoroson vagy Kenderesen, – holott Versailles-ben tanácskoznak, Erdélyben botoznak és Pesten koplalnak.” E történelmi léptékben való látásmód, s az Emődre oly jellemző mondatfűzés keserűen így folytatódik: „De temperamentumos fiú voltam mindig, szerettem a harcot keverni. Szerettem ott lenni, ahol emlegetnek. Meg aztán a vád se kutya, amit hátulról mellbe kaptam. […] Emőd Tamást két ízben hívták még be a katonasághoz. Közben, amíg cipelte a puskatust, írta tovább a kabarét Debrecenből Pestre, mert kevés volt a napi zsoldja, s így készült el »Ferenc Jóska ládájából« című könyve. Nem ad maiorem gloriam Francisci Josephi, de mert a kesergő katonadal, ahonnan könyve címét kölcsönözte, úgy szólt: »Szabadságom el van zárva, / Ferenc Jóska ládájába; / Elveszett a láda kúcsa, / Ki nem szabadulok soha.« Emőd Tamás szabadsága is oda volt bezárva, és ezért írta könyve fedelére: Ferenc Jóska ládájából. Írhatta volna helyette szabadon, néhai Koháry István után azt is: »Az rab vasat penget.« De a könyvben nincs dinasztia-dicséret és tisztelete a militarizmusnak. Nemcsak a címét kellett volna elolvasni, Antal úr és szaktársai! Szomorú és panaszkodó dolgokból áll a könyv, meg egy kis darabból »Atyuska madarai címmel«, ami 1915-ben merte elmondani, hogy embernek embert ölni nem hőstett, hanem bűncselekmény, és a hős meg a fegyenc egy dolgot művelnek, mikor ölnek.”




A Magyarországot érő történelmi tótágasokból többen is érintett lesz, akaratán kívül is, rövid élete folyamán. Mégis kiemelhetők a világháborús versei, amelyek az élet fonák oldaláról adnak érzékletes, az olvasó számára örökre emlékezetes képet. A Játékok, az Érettségi találkozó, az Egy finom dámának rendre ezeket az új oldalait mutatja be a modern hadigépezetet felvonultató Nagy Háborúnak. A Dünnyögés roham után négy sora pedig egy cinikus és kegyetlen világ szokatlan oldalát tárja elénk: „Jancsi, mi bajod? Miért hallgatsz / a fűben? – – Hm. Be furcsa: / ez meghótt. Hhö. – – Uram, ha meghagysz, / most enyém lesz a Julcsa…” Emőd olykor groteszk kül­sőségekről is írt persze verset, a hátország propagandisztikus témáiban is, például az agresszív, tolakodó reklám első megjelenési formájáról, s annak kisajátító erejéről, akár gazdasági, akár ideologikus célokat szolgál. A Plakát a ház falán című verse így indul: „Tizennégy óta ragad a falon – / akkor vonult be. Ma: nagyhatalom.”
Szívbetegsége tudott volt az 1930-as évekre, ám fanyar humora még a legnehezebb időkben sem hagyta cserben. A Kiáltás Pánhoz négy sora szerint: „Messzi rétek, boldog erdők / karmestere, Pán: / hogy daloljak, ha majd földdel / betömik a szám?” Vagy a Tűnődés címűben: „Mi lesz, ha egyszer / leteszem a lantot: / hogy élnek meg majd / nélkülem a Bankok?”




Az első világégés előtt s alatt is sajátosan magyar történelmi utalások, cikluscímek és motívumok (például Vak Bottyán és Bem apó a Magyar legenda című versében) a magyar néphagyomány archaikus folklórkincse, és a keresztény értékek (főként a keresztény eszkatológia, valamint a katolikus szertartásrend fontos jegyei és egyetemes szófordulatai) jelentik azt a hármast, amelyben Emőd vállalt magyarsága és humánus hite megkérdő­jelezhetetlenül és közössége szempontjából is megmutatkozott. Az 1917-es kötetével kapcsolatosan így különösen frivol, hogy azt egy Magyar hiszekegy című verssel zárja: egy megrendítően keresztény és magyar vallomással, nyilván nem sejtve verse címének későbbi, más téren történő „felhasználását” és népszerűségét. Ahogyan annak Trianon utáni szomorú divatját sem, sem azt a borzalmat, melyet ő maga, Nagyváradra hazatérve, szerencsé(jé)re már nem érhetett meg 1938-as korai halálával, ha magát a sárga csillagot és annak viselését még döbbenten és értetlenül állva meg is tapasztalta. Hangja ekkor is frivol, olyan, mint a szeretett városának pusztulását lejegy­ző egykori kanonoké a tatárjárás idején. A régi és az új Rogerius így is önmagáért beszél, jól jellemezve a korabeli közhangulatot. „S mint Várad vén barátja / Rogerius virrasztott / hegy ormán üldögélve / a város lángja mellett, / úgy ültem és tűnődtem / a roppant rom-katedrán, / szemem szép pillangóit / sírok közé veszejtve, / s hallgattam elhanyatlott / szívem bús dobbanását: / - Jaj jaj, mit énekeljek, / doboljak itt, ezeknek?!”




A vészkorszak valós borzalmait tehát szerencséjére nem érte meg. 50 évesen vitte el a szívbaja, éppen Nagyváradon, ahová mintha csak meghalni tért volna haza. Antal Sándorral és Zsolt Bélával történt afférjuk ellenére Antallal később megbékélhettek, hiszen ő – aki tragikusan gázkamrában végezte –, az 1930-as években Pozsonyban írt Ady és Várad című visszaemlékezését Emődnek küldi mégis el, mint hiteles tanúnak.
A századelős Nagyvárad édesbús hangulata, a fin de siécle értékei és izgalmas társadalmi harcai, a helyi összművészeti törekvések, irodalom, kép­zőművészet, zene és színház, a sanzonok és a kabarék világa éppúgy sajátja, mint a falusi témák, hangulatok, életérzések. S e kettőt (vagy e két világ óhatatlan ütközéseit) verseiben éppúgy sikerrel vegyítette, mint kupléiban, filmötleteiben, zenés darabjaiban. Utóbbiakat tekintve a siker Amerikában is várta volna. Ki tudja, ha emigrál, talán a szívbaját is kezelhették volna. Verseit teljességében sosem adták ki, csak mostanában kezdődött alaposabb összegyűjtésük. Maga írta egyszer, hogy ha jobban körülnéz saját könyvtárában, be kell látnia, hogy egy „rendes” kötetre való verse nehezen akad… Ami persze nem igaz. De azt elhihetjük neki, hogy „múlhatatlan szerelme” mindig is, továbbra is a versírás maradt.