Szerencsésnek mondható a kolozsvári közönség: egymás után két Csehov-előadással is előrukkolt a Kolozsvári Állami Magyar Színház. Igaz, a Három nővérre egy évet kellett várnunk, de az átlagvélemény szerint megérte. Valóban teltházak és vastapsok fogadják az előadást, kérdéses azonban, hogy ennek oka Csehov nevében, a Tompa Gáboréban, a legtöbbek által ismert és kedvelt drámában vagy pedig magában az előadásban rejlik.
Meglepetésként ért, hogy Tompa kivételes módon, nem sajátos, szokatlan szemszögből közelített a műhöz: csupán a figurák milyenségét (és a közöttük kialakuló viszonyokat) érintő hangsúlyokkal játszadozott el. Az előadás középpontjában természetesen a három nővér áll: a higgadt, anyaszerepben megjelenő Olga (Kali Andrea), a rideg, kissé különc Mása (Kézdi Imola) és a naiv, optimista Irina (Péter Hilda).
Kali Andrea visszafogott Olgát játszik, aki számára Moszkva nem cél, amelyet mindenáron el kell érni, hanem csupán erőtlen sóhaj.
Irina ezzel szemben sokkal lelkesebben közelít a Moszkva-ügyhöz, legalábbis a szavak szintjén. Optimizmusa számomra nem vált hihetővé: arca, gesztusai nem ugyanazt a nyelvet beszélik, mint mondatai. Nem látjuk benne azt a gyermeki naivitást, amely egy pillanatra elhitetné velünk, hogy ő valóban annyira el akar menni Moszkvába, hogy ez fog is sikerülni neki. Irina figuráját ugyanakkor az is problematikussá teszi, hogy optimizmusát túl hamar felváltja a kétségbeesés. Az előadás első felvonásának végén elhangzó „Moszkva!... Moszkva!... Moszkva!..." sóhajt Péter Hilda nem azzal a kétségbeeséssel mondja ki, amely azt jelentené, hogy az áhított város az egyetlen megoldás. Hangja sokkal inkább rezignált szomorúságot fed fel, amely azt sugallja nekünk, hogy Irina feladta álmát. A második felvonásban furcsa módon visszanyeri optimizmusát, majd élete ismét mélyponthoz érkezik. Ekkor már nem érezzük tragikusnak Irina sorsát: ha egyszer sikerült visszanyernie hitét, miért ne sikerülne ugyanez másodszor is?
Mása esetében már érezhető az a fájdalom és kilátástalanság, amelyet Versinyin (Bogdán Zsolt) távozása okoz. Kézdi Imola Másája olyan, akár egy jégcsap: elzárkózott a világtól, unalommal tölti el minden. Férjét, a bohócként megjelenő Kuligint (Orbán Attila) valaha tisztelte, ma már undorodik tőle. A kínzó napok legjobb pillanatai azok, amikor egyedül lehet könyvével. Ahogy azonban Versinyin belép az életébe, lassan elkezd megnyílni. Kézdi Imola apró lépésenként, a lehető legpontosabban viszi végig Mása figuráját a változás fázisain, a távolságtartástól egészen a szerelem beismeréséig, az unalomtól az őszinte vidámságig, az erőtlenségtől az ugrálhatnékig. Mása számára Versinyin az, aki felpezsdíti életét, aki mellett női identitása újra fontossá válik, akinek köszönhetően újra képes érezni.
Versinyin jelenléte nemcsak Mását befolyásolja: ahogy belép a nővérek életterébe, a három keserves sorsú nő szinte egy emberként rajongja körül. E lelkesedés elsődleges oka, hogy az ütegparancsnok moszkvai. Mivel Moszkva enyhe túlzással magát a mennyországot jelenti a három nővér számára, Versinyin, szintén enyhe túlzással, őrzőangyal, kapocs a nővérek és a megváltást jelentő város között.
A Versinyinéhez némileg hasonló szerepet tölt be a katonák csoportja is. E tömegszereplő kulcsfontosságú Tompa előadásában, hiszen megjelenési módja pontosan jelzi a nővérek viszonyulását Moszkvához mint emlékhez és mint életcélhoz. A katonák az első felvonásban élő emlékként jelennek meg: ekkor a nővérekben még erőteljesen élnek a Moszkvában eltöltött évek; ekkor még valamelyest hisznek abban, hogy egyszer sikerül visszajutniuk. Az előadás első felvonásának végén a katonák már egyforma fehér maszkban térnek vissza: arctalanná válnak, azaz távolodnak a három nővértől. Az emlék és az életcél haldokolni kezd.
A rendező az előadás második részében a katonákból néhány pillanatra tűzoltókat farag, ennek a döntésnek azonban nincs különösen fontos szerepe a Moszkva-szimbólum használatában. A katonák eltávozásának már annál inkább – eltűnnek a kisvárosból, és velük együtt elillan a három nővér álma is. Az előadás utolsó képe, amely néhány másodpercre az angyalszárnyas, üdvözült katonákat láttatja, a látvány szempontjából meghatározó pillanat, ennél több funkciót azonban nem tölt be. Persze tragikus, hogy a katonák nemcsak a kisvárosból távoznak el, hanem előbb-utóbb az élők sorából is, ez azonban nem súlyosbítja a már életük mélypontjára érkezett nővérek tragédiáját.
Ehhez hasonlóan kissé fölösleges túlzás az apa hatalmas egyenruhája, amely az első felvonásban aránytalanul dominálja az előadás terét. Az apa emléke valóban hangsúlyos helyet foglal el a három nővér életében. Hajdan is dominálta Olga, Mása és Irina életét, és halála után is ezt teszi. Ez azonban a három nővér szavainak és visszaemlékezéseinek köszönhetően teljesen világos, így nem lenne szükséges az apa hiperbolikus egyenruhájának jelenléte. Kivételt képez az előadás kezdő jelenete, amelyben a három nővér néhány pillanatig az óriás-egyenruha tövében üldögél. Az apa szelleme mágnesként vonzza egyenként magához a nővéreket, akiknek összetartozása talán ebben a képben a legerőteljesebb. Ekkor látjuk azt, hogy Olga, Mása és Irina szorosan összetartoznak: vagy együtt fogják maguk mögött hagyni mostani életüket, vagy pedig együtt fognak belesüllyedni, cselekvésképtelenségüknek köszönhetően.
A három nővér összetartozásával ellentétben, Andrej (Hatházi András), a negyedik testvér kezdettől fogva külön utakon jár. Amikor pedig feleségül veszi Natasát (Györgyjakab Enikő / Skovrán Tünde), ez az út nővéreivel ellentétes irányba mutat. Tompa Andrejt és Natasát nem szokványos színekkel festette meg. Hatházi András Andrejét látszólag nem teszik-veszik. Ez a férfi haragszik a világra elbaltázott élete miatt, és ezt lépten-nyomon ki is fejezi: folyamatosan durcás és kiabál mindenért, mindenkire. Andrej férfiúi hatalmát, annak megnyilvánulási módja miatt, mégsem veszi senki komolyan. Dühe és kiabálásai ellenére egyértelműen Natasa viseli a kalapot a családban.
A rendező Natasa figuráját az előadás első felvonásában hangsúlyosan egyfajta gügyeségre alapozta. Félszegségét, ügyetlen viselkedését, gyerekességét hangsúlyozza puffos, a rózsaszín és a zöld kombinációjában pompázó ruhácskája is. Ez a groteszk Natasa egészen addig működőképes, amíg csendben van és nem mozog, mert sajnos egyik színésznő sem tud mit kezdeni a figurával. Györgyjakab Enikő és Skovrán Tünde egyaránt hatalmas gesztusokhoz, fület sértő kacagáshoz és síráshoz folyamodik. Kicsit később Natasa figurája menthetetlenül zsákutcába kerül: a kissé idétlen nő, akit Andrej kivételével mindenki kinevet, hirtelen a ház hisztis, parancsolgató úrnőjévé válik. A váltást semmi nem indolkolja, ezért nem hiteles a néző számára.
Az előadásban sajnos több a hiteltelen játék és figura, mint a hiteles. Utóbbiak közül mindenképp ki kell emelnünk a Bíró József játszta Szoljonijt. Ahogy Tuzenbach (Bodolai Balázs) is mondja, Szoljonij kötekedő és mégis rokonszenves. Mindig a legrosszabb pillanatban szól bele a beszélgetésekbe, mindenkit dühít a jelenléte, ha azonban eltűnik, rögtön hiányolják. Bíró József mindvégig kimért, komoly arccal csipog, bizonygatja, hogy a cseremsa nem hús, és egyre csak mondogatja: „És megfordul, dermedve már, mögötte most a medve áll."
Tompa meglepetésként ható törekvése, hogy az előadást a figuráknak rendeli alá, részben sikeres, részben nem. Láthatunk hiteles és hiteltelen színészi játékot, egyszerűséget és szimbolikusságot, letisztult és kevésbé kigondolt jeleneteket. Észrevehetünk néhány intertextuális játékot is: a falon ferdén függő képet, Protopopov (Barkó György) ruhájának kiscsengőit vagy Irina utolsó mondatainak erőteljes monotonitását.
A színpadon látható és hallható jelek alapján megszületik egy vélemény, amelyhez érzés is társulhat. A bennem kialakult véleményt és érzést Szoljonij-hatásnak nevezhetném: részben pozitív és részben negatív, egy kicsit kellemes és egy kicsit kellemetlen.