[2021. december]

---

1
A kastélyban kaloriferek voltak –
a történelem rálépett hűvös gázpedáljára.
Nem hittem volna, hogy meghalok egyszer,
de látnom kellett, elavult valami leszek,
az utókor haszonállata.
Kopár konnektorok, kávégépek,
villany, zuhany – minden annyira a mára volt szabva,
hogy csak néztem a másolat-Rubenset:
az eredeti nem illett ide.
Még az erdő is kaviccsal leszórva,
fűrésszel csonkolt fák a fák között,
lépcső a barlanghoz, biztosítékok
a denevérek között – minden a mának szólt,
a tegnap megtette kötelességét, elmehetett.

2
Kifészkelődtem magamnak a magányt,
zsibogott bennem egy-két furcsa seb,
bűntudatom a nagyszülők előtt,
kiknek életét nem hihettem el,
mikor még azt hittem, van tökéletes,
simán végigvitt, tanulságos élet,
nem olyan, amiben folyton csak hibázunk,
s imádkozunk ahhoz, ki úgyis hibáinkra hagy,
s rájuk mutat: már éltél, oldd meg őket!
Felfelé vitt a konferencia,
de lefelé valami tőkesúly,
beleborzongtam, amíg elaludtam.

3
A Pálffyaké volt különben minden:
konnektor, kávé, kastély, gesztenye,
ők maguk pedig hírhedett labancok,
na de hát ez ugyan mit is jelenthet?
Éltek, s nem hitték, ez majd bekerül
ilyen és olyan furcsa krónikákba,
és minden csókjuk, minden gesztusuk
értelmezve lesz a gázpedáltól,
és azt, hogy pusztán csak élni akartak,
lenyakazza a tisztelgő utókor,
mert kezében lesz a történelem.
Felmentem egyszer a nehéz toronyba,
rengeteg lépcsőn ért el a magas,
a ködben messze, messze lát az ember,
körötte tágas, hűvös perspektíva,
lába alatt a kemény kövezet.