1

(Grato e felice, a’ tuo feroci mali)

   Boldog voltam, míg óvtam békességem,

komisz bajaidon győztes maradtam;

most gyakran öntözi egy akaratlan

könny mellemet: hatalmad mélyen érzem.

   Nem érték szívemet valaha régen

fájó nyilak, sebet sohase kaptam;

de kipótoltad, nem vagy bosszulatlan:

egy szép szempártól ér utol ma végem.

   Megmenekül hurkok, hálók sorától

a kis madár, hogy éljen a berekben

búsabb halálig, még sok éven át;

   engem, amint látjátok, hölgyek, Ámor

azért kímélt meg eddig, hogy kegyetlen

kínokban érjek ily korban halált.

2

(Quanto si gode, lieta e ben contesta)

   Mily boldog dús arany haján füzére,

hogy’ örvendnek a rátűzött virágok:

versengnek egymás közt, mind arra vágyott,

hogy elsőnek adjon csókot fejére!

   Örvendezik egész nap, boldog érte,

hogy mellére simul, szépen kivágott

ruhája, s lágyan simogatja áldott

arcát az arany fonadék szegélye.

   De még sokkalta boldogabb talán

az arany szalag, mely mellére kötve

lefogja, s testét finoman befonja.

   És a csomós öv karcsu derekán,

amely szorítni szeretné örökre.

Én akkor mit öleljek két karomba?

3

(II. Gyula pápához)

(Signor, se vero è alcun proverbio antico)

   Ha régi közmondás igaz lehet,

ez az: ki tehet, nem akar azért sem.

Hittél hamis szavakban és mesékben,

s a hitvány nyer tőled dicséretet.

   Mindig jó szolgád: az voltam neked,

ami a fény a Napnak fent az égen;

mit bánod, hogy időm érted feléltem,

sehogy sem tetszem, bármit is tegyek.

   Azt reméltem, följebb emel hatalmad,

igaz mércét szab kardod életemnek,

nem, hogy füled hazug beszédek töltsék.

   De gúnyt űz az erényből, nem jutalmat

ad neki az ég, ha ilyent megenged,

hogy kiszáradt fának szedjék gyümölcsét.

4

(Qua si fa elmi di calici e spade)

   Kehelyből kard lesz itt szakértelemmel,

s Krisztus vérét kimérik kupaszámra,

kereszt s tövis itt pajzs korongja s lándzsa,

Krisztus maga sem bírná türelemmel.

   De ő a tájainkra jönni nem mer:

nem száll itt csillagokig vére lángja,

a fránya Róma vásáron kinálja,

ám nem jut a magáéhoz az ember.

   Ha netán pénzt veszítni volna kedvem

művemmel, és hinném, csak ennyit érek,

legyen Medúza, hadd nézzék meredten.

   De ha szegénység kedves fent az égnek,

sorsunk hogyan alakulhatna szebben,

ha szűkös az a túlvilági élet?

5

(I’ fu’, già con molt’anni, mille volte)

   Ezerszer hagytál megsebezve, holtan

a múltban, bűnöm, ám legyőzve mégsem;

most őszbe csavarodva, hófehérben,

hamis ígéreteid leporoljam?

   Hányszor kötöztél meg, s hányszor loholtam,

mert sarkantyúd szúrt oldalamba mélyen;

hogy magamhoz térjek, alig reméltem,

oly sok könnyet hullattam megbomoltan.

   Te bántasz, Ámor, tőled jön e bánat;

hitegetésedről lemondva régen,

mért kell íjaddal megcélozni még?

   Fűrész vagy szú pusztítsa ócska fádat:

a megfutó hátába lőni szégyen,

kiből kihalt a régi fürgeség.

6

(La vita del mie amor non è ’l cor mio)

   Nem szívem élteti az én szerelmem,

nincs abban szív, ahogy szeretlek téged,

mert halandó a szív, mindegyre téved:

rossz gondolattól távol jár ez, fennen.

   Mikor elhúzott Istentől, szememben

felragyogtatta Ámor tiszta fényed,

s felismeri az égi fényességet

abban, hogy a vágyat kioltja bennem.

   Mint tűztől a melege, el se válhat

örök szépségedtől e tisztelet,

s amitől lett, azt magasztalja hangja.

   Mert szemedből az éden fénye árad,

hogy ott éljek, hol megszerettelek,

pilláid alá igyekszem rohanva.

7

(Spirto ben nato, in cu’ si specchia e vede)

   Nagy lélek, kinek minden drága tagja

azt tükrözi, természet s ég milyen

csodára képes, hogyha kegyesen

önszépségét egy teremtménynek adja.

   Kedves lélek, szép arcod is mutatja,

amit remény sugall és érzelem:

hogy szerelem, jámborság s kegyelem

nem egyesült még ily dicső alakba.

   Szerelem foglyaként, leköt a szépség,

s enyém lesz jámborsága és kegyelme,

tekintete ezt engedi remélnem.

   Ki látja, abban nincsen cseppnyi kétség:

Szörnyűség, ha a haláltól kitelne,

Hogy ilyen szép teremtményt ne kiméljen.

8

(Dimmi di grazia, Amor, se gli occhi mei)

   Mondd meg nekem, Ámor: szemem a szépet

valóságában látja, melyre vágyom,

vagy bennem rejlik, és én ezt csodálom,

mindig csak a magam faragta képet?

   Tudnod kell, mert szidlak gyakorta téged,

hogy feldúlod vele nyugalmam, álmom;

ám kell egy kis lélegzet mindenáron,

de nem kívánok tüzet, mely nem éget.

   A szépség, melyet látsz, való, sajátja,

de gazdagabb a fénye magasabban,

mert lelkedig hatol szemeden át.

    Az égire, tisztára, szépre váltja,

mert hasonlót akar a halhatatlan,

s ez az, amit szemed ámulva lát.

9

(La ragion meco si lamenta e dole)

   Eszem panaszkodik, szememre hányja:

szerelmemtől boldogságom remélem;

súlyos példákat olvas rám a szégyen

kemény szavakkal, javamat kivánva:

   Mi mást hoz, mint halált, Nap heve, lángja?

Nem úgy ám, mint főniksznek a regében.

Ki veszni akar, azt földön vagy égen

fel nem tarthatja senki, aki szánja.

   Tudom, mit vesztek, s vallom veszteségem,

de árulóm a szívem, és hiába

adom meg magam, kínoz, nem hagy élnem.

   Kétfelől vár halál lelkem urára:

ezt nem akarom, azt pedig nem értem;

e kétség testnek, léleknek halála.

10

(Se’l mie rozzo martello i duri sassi)

   Ha durva kalapács a nyers követ

ilyen-olyan emberformára szabja,

a kéz mozgatja azt, amely faragja,

lépése más akaratot követ.

   Az isteni az égi bűvölet

szépségét másnak is magából adja;

ha kalapácsnak kalapács az apja,

az ily élettől más élet jöhet.

   Mert műhelyben, ha szerszám magasabbra

emelkedik, erősebb az ütése,

felszállt a magas égbe kalapácsom.

   Itt marad lelkem félig kifaragva,

ha nem segíti az ég, hogy kivésse,

mert egyedül volt mindig a világon.

11

(Quand’ el ministro de’ sospir mie tanti)

   Sokat sóhajtoztam fájón miatta,

és most, hogy nincs, lakása síri bolt,

a természet, amelynek dísze volt,

szégyenkezik, és minden megsiratja.

   Nem henceg a halál, hogy elragadta

a Napot, ahogy szokta, ha rabolt:

győzött a szerelem, és él a holt,

az ég is szentjei közé fogadta.

   Remélte a kaján, gonosz halál,

hogy hangját veszti majd vele az érdem,

és egy szép lelket semmivé zilál.

   De életének minden lapja szépen

szól róla, s holtan az égben talál

szállást, melyet nem ismert életében.

12

(Se l’immortal desio, calza e corregge)

   Örök vágy úr a gondolat felett;

ha kihozná enyémet a homályból,

ki oly kegyetlen fejedelme Ámor

házának, megenyhülne, úgy lehet.

   De égi törvény hosszú életet

ad lelkünknek, test csak röviddel számol,

s nem írhatja le híven ész, se mámor,

mit igazából meg sem érthetett.

   Jaj, hát lehet, hogy szám híven kimondja

a tiszta vágyat, amely az iránt gyúl

szívemben, ki csak önmagát csodálja?

   Legszebb napomat is mindig lerontja

uram, ki csak hazugságokra lágyul,

s ki nem hiszi, az a hazug őnála.

13

(Tommaso de’ Cavalierihoz)

(S’un casto amor, s’una pietà superna)

   Ha két szeretőt égi áhitat,

szeplőtlen érzés, közös sors köt egybe,

egymás baján egyformán keseregve,

és egy bennük a szellem, akarat,

   ha két testből közös lélek fakad,

egyforma szárnyon szállnak az egekbe,

ha egy arany nyilat lő e szivekre

Ámor, és rájuk közös láng szakad,

   ha semmi önzést szerelmük nem enged,

mert úgy szeretnek, oly gyönyörüséggel,

hogy útjuk, céljuk mindig egy marad,

   ezer és ezer más e szerelemnek

és hűségnek kis részéig sem ér fel –

lám, megbonthatja mégis a harag.

14

(Tommaso de’ Cavalierihoz)

(Tu sa’ ch’i’ so, signor mie, che tu sai)

   Tudod, hogy tudom, uram, hogy tudod:

az örömöm vagy, közeledbe vágyom;

tudom, hogy tudod: neved van a számon;

mért nem lehetünk együtt, mi az ok?

   Ha reményt keltesz bennem, és hagyod,

hogy frissen tartsam vágyamat, az álmom,

dőljön le a fal köztünk, azt kivánom,

mert duplán fájnak a titkolt bajok.

   Hogy azt szeretem benned oly nagyon,

mit legjobban szeretsz te is, ne sértsen:

a szellem az, amit szellem szeret.

   Azt, amit én látok szép arcodon,

emberi ész nem fogja fel azért sem,

mert meg kell halnia, hogy értse meg.

15

(S’i’ avessi creduto al primo sguardo)

   Ha hitte volna e főnikszi lélek

már először, hogy a Nap meleg árja

megújítja, ha majd tüzébe zárja

vénségében, melyben ma lánggal égek:

   amint szarvas, párduc jóléte végett

a fájdalomtól megfut, mit se várva,

most én is mosolyára, szép szavára

futok, megkésve bár, de ennek élek.

   Mért is panaszkodnék, mikor egy angyal

derűs szemében felragyogni látom

nyugalmamat és üdvösségemet?

   Tán kár lett volna, ha ily égi hanggal

szól hozzám akkor: most egyforma szárnyon

röpít magával a világ felett.

16

(Sol pur col foco il fabbro il ferro stende)

   Eszméjéhez tűzzel formálja ritka

szép munkává a vasat a kovács;

tűz segíti a művészt, semmi más,

ha aranyát végsőkig finomítja;

   ha feléled a főniksz, az a titka,

hogy elégett; ha megöl láng s parázs,

remélem, ott ér a feltámadás,

hol nem borít halál s idő csalitja.

   Bennem is tűz van, szerelemben égek,

a szívem, lelkem annak áldozom,

már holtak számát szaporítva szinte.

   Ha a természet a tüzet az égnek

lendíti, s én is tűzzé változom,

lehet, hogy engem magával ne vinne?

17

(Si amico al freddo sasso è’l foco interno)

   Hideg kővel tűz oly barát lehet,

hogy ha kipattant, azt körüllobogva

égeti, hasogatja, s egybefogva

ad az egésznek örök életet.

   Hév kemencében nyarat és telet

legyőz, önértékét megsokszorozta,

amint tisztult lélek bűnét ledobta,

s pokolból már az ég felé mehet.

   Ha engem tűz emészt el, és belőlem

kipattan, mi ott rejlik mélybe veszve,

elégve dúsabb élet jut nekem.

   Füstté és porrá váltan jó erőben

élek örökké, tűz lángjával edzve:

arany nyíl, nem vas veri át szivem.

18

(Forse perché d’altrui pietà mi vegna)

   Hogy mástól lássam, mi az irgalom,

és más hibáját többé ne nevessem,

hagyta, hogy lelkem a hínárba vesszen

rátartiság és vak önbizalom.

   Más zászlóban, tudom, nem bízhatom,

hogy harcba s győzelemre az vezessen:

hogy ellenség lármája ne övezzen,

nem teheti, csak égi hatalom.

   Bűnnel születtem én is, mint apám;

oldd le rólam, hogy lelkem megpihenjen,

te hús, te vér, te kínhalál keresztje!

   Te irgalmas vagy, te vagy jó csupán,

segíts meg nyomorúságomban engem,

közel a sírhoz, s Istentől be messze!

19

(Tommaso de’ Cavalierihoz)

(Se nel volto per gli occhi il cor si vede)

   Ha látni lehet a szívet a szemben,

nincs is beszédesebb jele az éhes

lángnak, mely éget; legyen is elég ez,

édes uram, hogy irgalmad esengjem.

   Tán lelked megértőbben néz is engem,

mint hinném, s kegyes lesz lelkem tüzéhez,

mely perzseli: ki jól kéri az édes

kegyet, bőven meg is kaphatja menten.

   Boldog nap, melyen ez beteljesül!

Álljon meg az idő, a pillanat,

ősi pályáján a Nap fénykorongja,

   hogy végre, noha érdemtelenül,

forrón vágyott, szerelmes uramat

zárjam örökre méltatlan karomba!

20

(Non so se s’è la desïata luce)

 &