Látó, 2010. augsuztus-szeptember

Induljunk el a kockáktól. Fekete kockák, kissé kopottak, sok játék-rétegben vesztették el egységes és uniformizált jellegüket. Repedések, karcolások, lepattogzott festék foltjai láthatók ezeken a tárgyakon. Ha a játéktérben nézem őket, mégsem ez a fontos: csupán díszletelemek ők, egy színészosztály díszletelemei; praktikus kiegészítői, támpontjai egy-egy színpadi helyzetnek. Vajon megegyeznek ezek azokkal a kockákkal, amelyek az Anatol-szövegek instrukcióiba is bekerültek? Kockák határolják a játékot, maga a megírt szöveg is színpadi játék, csak kísérlet, csak hipnózisban született álom. Ez az álom azonban komoly feladat. Benne a szöveg elveszíti születésének pillanatában kapott jelentését, búcsút mond a szerzői intenciónak, és átlép a süketnéma tartományba, ahol a hallás hiánya és a testbeszéd újratanítják a szavakat. Az újratanult szavak pedig feltöltődnek a kockákon, a kockán született játékban, ahol más beszéd, más hallás uralkodik. 
Multifunkcionális díszletelemek, amelyek nem tudnak pörögni, nem segítenek, csak adják önmagukat. De ennek mintájára a mondatok is játékba kerülnek: a színpadi kísérletezés terepén, ebben a nyelven kívüli játékban és testtérben botorkálnak, halkulnak el, majd fel-felfénylenek. Jó, hogy (egykori) szerzőik ott vannak, hogy végigkísérjék őket.
Mert a szavak nem szavakkal dialogizálnak. Az Anatol-dráma biztonságos kerete szertefoszlik, itt most a kockák térbeli valósága van, ez a fiktív világ, illetve álom-valóság, amely mégis a mindennapi dolgok szigorúságával korlátoz, utasít, és ugyanakkor felszabadít, játékot provokál. A szavak, ezek az elgyötört vagy éppen erőre kapó hang-szülemények gesztusokkal, látványokkal dialogizálnak. Egy kiáltásra (Anatol!) egy papírdarabokat gépiesen tépkedő kéz a válasz: fölötte fiatal, dacos férfiarc, mely aztán néma dialógusba lép egy másik, gyanakvó, értetelen női arccal. Két suttogó férfi próbál kiolvasni egy hipnotizált lány arcából és kevés szavából életbevágóan fontos mondatokat. Anatol számonkérő, szemrehányó tekintettel egy hátnak szól, azzal dialogizál – majd mégis inkább egy zavart arc kerül a hát helyébe: görnyedő testnek beszél a fiú.
Néhol a replikák kliséket idéznek, éppen azt tematizálják, hogy milyen nehéz a készen kapott szavak között őszintén beszélni, megkeresni a kapcsolat, az érzelem igazát. Hogyan kell megkérdezni, hogy valaki hűséges-e – és ettől válik kérdéssé, hogy mit is jelent a hűség. Hogy kell azt mondani, hogy szeretünk valakit, aki viszont azt mondja: végigdugtuk az éjszakát. Ilyenkor a színésznek nehéz a mondatok között boldogulni, mert a szó föladja a labdát, és ő belső világának csak töredékét hívhatja elő, hogy motiválja a reakciót.
Néha meg, más szavak (egy igen, egy persze) teljesen átszűrődnek a testeken, átlépik a bőr határát, és nehéz, konfúz állapotokba fordulnak. A jétékosban az embert tapogatják körbe, és vonják kérdőre, az pedig nem talál vissza a nyelvhez: motyogás, ének éppúgy fakadhatnak belőle, mint indulatos cselekvések, erőszak. És itt érthető meg, hogy hogyan következhet egymásra egy fürdőzéssel egybekötött szerelmi aktus meg a templomi esküvőre való készülődés (más lánnyal); a frusztrált-sértődött magatartás és a szexuális erőszakoskodás.
Az Anatol-szövegek írói és színészei ezeket a bonyolult folyamatokat tapasztalták meg: amikor a szöveg alakítja a színészi test térbe íródását, illetve, amikor a színész cselekvései, térhasználata belebotlik a szövegbe, vagy átírja azt valami mássá, amit már a drámaíró újra kezelésbe kell vegyen. A szöveg így csiszolódott és íródott újra, a tizenkét fekete kocka között, körül, mellett, tetején, egy semleges térben.