Szürkülödött, amikor megérkeztünk a házhoz. Miki a lehető leghatékonyabban akarta letudni az egészet, már az ajtóban elővette a zsákokat. Én a konyhában kezdtem, ő az előszobát rámolta. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan fog menni. Megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy alaptalanul szorongtam. Miki a hálószobában folytatta, nekem a gyerekszoba jutott. A dohos levegőtől hirtelen összetöpörödtem, megrövidültek a karjaim és a lábaim, és újra négyéves kislányként álltam a nagyra nőtt szobában.

Miki átkiáltotta, hogy szerinte az ingek mehetnek egyenesen a kukába, nincs amit azokból válogatni. Átfutott a hideg a hátamon, amikor tudatosult, hogy apám hangján hallom a férjemet. Visszahümmögtem neki, és lerogytam az ágyra. Velem szemben a falról Matyi gyerekkori képe mosolygott rám, mellette, a nagy bronzszínű keretből az anyja, a sor végén pedig a kétéves Jucika húzta vigyorra a száját. Elborzadtam a festményszerű színezett fényképektől, és nem tudtam visszaemlékezni, hogy milyen volt ebben a szobában élni.

– Vannak valami régi számlák, szerinted azok még kellenek? Talán gáz vagy áram, nem jövök rá…

– Megnézem mindjárt, ne dobd ki! – kiáltottam át a szomszéd szobába, de már hallottam, hogy szakad a papír. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon visszatért apám, vagy kezdek bekattanni.

Próbáltam rámolni, de alig haladtam. Minden játék ismerős volt, de nagyon idegen is. Nem nekem vették, mindet Matyitól és Jucikától örököltem. Talán inkább Matyitól. Jucika nem élt annyit, hogy saját játékai legyenek.

– Nézd csak, megkaptam apád szakdolgozatát. Tudtad, hogy a lótenyésztésről írt? Meg akarod tartani?

Bólintok, hogy igen, meg akarom tartani, még talán el is olvasom, hátha valamit megtudok róla végre, hogy ki volt ő, és hogyan gondolkodott, milyen volt fiatalkorában, amikor még valóban élt.

Az ágy fölötti polcon régi VHS-kazetták: Vuk, Fakopáncs Frici, Oroszlánkirály. Megfeledkezve az ottlétem céljáról, elindítottam az egyiket. Meglepetésemre nem rajzfilmet láttam, hanem a családomat. Matyi esküvője játszódott le előttem ‘94-ből. Apám jókedvű volt, látszott, hogy már reggel megkóstolta a vendégeknek kitöltött bort, anyám kötényben próbált fontoskodni, bizonyítani, hogy ő is létezik. A szemében őszinte öröm ragyogott, mert beteljesülni látta, hogy a nála alig két évvel fiatalabb mostohafia megnősül, elköltözik a házból, ő pedig végre normális házaséletet élhet apámmal. Matyi anyja büszkén mosolygott fiára a bronzszínű keretből, Jucika pedig azon nevetett, hogy nicsak, milyen szép családi eseménytől szabadította meg magát a korai távozásával.

Aztán felgyorsultak az események, a vőlegény búcsúztatója teljesen kimaradt a filmből. Hirtelen felvillant egy emlékfoszlány, melyben anyám a videóssal keresett engem a kertben, mert a szomszéd gyerekek kihívtak hógolyózni.

– Miért nem válaszolsz, ha szólítalak?

Nem tudtam eldönteni, hogy apám hangját hallottam-e a kertben, vagy a férjemét.

– Találtam egy téli gyereksapkát, vajon a tiéd volt?

Megfordultam, megtapogattam. Igen, ez kivételesen az enyém volt.

– Hátborzongató ez a szoba. Nem lehetett szép itt a gyerekkorod.

– Már egyik sem él... – mutatok a videó felé.

– Legalább nem kell osztozkodni.