[2019. július]
Szütyő életének első időszaka nagyon nehéz volt: apró, csenevész fenyőként próbált túlélni egy turistaösvény szomszédságában.
Ha nem lett volna elég edzés a figyelmetlenül ráhuppanó bakancsok eltolása, ott volt nagyapja árnyéka.
Az öreg nem akart rosszat senkinek, de gyakran mondogatta: „fényben nőni lehet, de erősödni nem”.
Sokáig nem értette, ócska, fennhéjázó mondásnak tartotta, amit csakis olyan fák köphetnek maguk elé, akiknek a törzse erős, a tűlevele egészséges, és legalább egy barátságos madár vagy mókus jár hozzájuk visszatérő vendégként.
Aztán egy szeles, viharos őszön ijedten nézett fel utolsó megmaradt rokonára: az öreg fenyő vészjóslóan rángatózott a szélben. Ami régebb táncnak, finom mozdulatokkal tűzdelt rituálénak tűnt, most beteg emberek utolsó izomrángására emlékeztette.
A rángatózást egy nagy csattanás követte, a villámcsapta fenyő nagy robajjal ért földet.
Szütyő gyökerei beleremegtek a zajba, a közeli fa mókusai odaszaladtak az öreg odújához.
A vihar elvonulásával egy kicsit megnyugodott az erdő is, de a fák suttogása nem szűnt meg: mindenki az öreg fenyő várható, de megrázó haláláról beszélgetett, a hírt szétfújta a szél az erdőben.
Napokig nem történt semmi, az öreg fenyőt csapta a dér, égette a nap.
Az erdő állatai közül néhányan odamerészkedtek, együttérzésüket fejezték ki Szütyőnek, majd továbbálltak.
Mikor már a fű körbeölelte az öreg fa maradványait, és a moha elkezdte belepni a déli oldalát, egy csapat turista fedezte fel magának.
A fáradt, lábfájós házaspár kényelmesen megebédelt az alkalmi asztal-pad fán, majd továbbment. Később egy medve dörgölte oda a viszkető oldalát egy faágnak.
A medvét egy, vihar elől menedéket kereső róka, majd néhány elfáradt cserebogár követte.
Szütyőt kezdetben sértette, hogy nem tartják tiszteletben nagyapja emlékét, néha rájuk szólt, hogy menjenek el, hagyják békén, aztán ahogy teltek a hetek, egyre inkább úgy látta, hogy ezek a tudatlan látogatók szebben emlékeznek, mint ő, a csenevészből mellette félelmetessé növő valaha képes lesz.
Éveken keresztül szeretettel figyelte, hogy a bomladozó fa menedéket, pihenést, a tisztásra rácsodálkozás lehetőségét nyújtja az odalátogatóknak, majd egy szép napon csendesen nagyapja mellé dőlt.
