(Beszéd az István téri tüntetésen 2001. III. 16-án)

Mi, akik ma itt vagyunk, újfent arra kényszerültünk, hogy életünk kimért idejének egy részét feláldozva kiálljunk valami mellett, pontosabban kiálljunk valami ellen, ami polgártársaink egy részének a szájából teljes természetességgel barna köpetként bugyborékol elő, mindjárt úgy, ahogy megtermelődött a testükben, a söráztatta testekben és a körfűrésznél, a szülőszéknél vagy a vállalatok élén álló önhittek testében, akik most ismét egymásra találtak, ha másban nem is, legalább abban, hogy remekül keresnek azon, amivel maguk nem piszkítanák be a kezüket. Nekik nem muszáj elgondolkodniuk, nekünk viszont sajnos muszáj, mert állást kell foglalnunk. Mi vagyunk a gyengébbek, mivel egyfajta közvetítő munkát kell végeznünk, rá kell vezetnünk azokat, akik a civilizáció előtti, bunkósbotos érvelés hívei és ma horda-nyelvük sajátos rövidítéseibe sűrítve hányják nagy kupacba az Amerikát uraló „keleti part” kufárairól és magukról, mint „mocsok-oldó” szerről szóló mondandójukat, rá kell vezetnünk őket, hogy gondolkozzanak el inkább azon, miként lehetne valamit tenni az egyre gyorsabban növekvő gazdasági-társadalmi egyenlőtlenség és kísérő jelenségei ellen, a társadalom peremére sodró áramlás és az idegengyűlölet ellen. Másrészt viszont mi vagyunk az erősebbek is, mivel azt az értékkánont, amit mi érvényesnek tartunk, középpontjában az egyenlőséggel és az igazságossággal, mára már a konzervatív pártok is elfogadják szerte a világon, sőt mondhatjuk, hogy teljes mértékben egyetemessé vált. Azonban nálunk az úgynevezett Szabadság-Pártiak az úgynevezett külföldieket átlátszó módon nem kívánják egyenjogúsítani, mert azt hiszik, hogy ezzel a saját jogaikat rövidítenék meg, nevezetesen a szabad autózás, vagyis a szabad előzés jogát, a szabad ülőhelyhez való jogukat a tömegközlekedés járművein, a szociális lakáshoz való jogukat, a szeszes italhoz és a cigarettához való jogukat, és azt a jogukat, hogy mindig mindenben nekik legyen igazuk. Amennyiben a külföldinek esetleg mégiscsak megengednének valamit, semmi esetre sem úgy tennék, hogy azt érezze, mintha részesült volna a helyi lakos legdrágább jogából, abból, hogy zavartalanul ülhessen és táthassa a száját a kispadon.

Én magam tehát újra itt állok, nem azért, mert szükségem lenne ennek az időnként esedékessé váló szertartásnak a ledarálására, hogy utána vagy fél óráig jobban érezzem magam, hanem azért, mert hiszek abban, hogy fel kell lépni ennek az értékkánonnak a képviseletében. Ettől a jelenlegi kormánytól nincs mit várni, nem érdemes bízni benne, puszta létének szégyene, diadalának szégyene letörülhetetlenül ragad rajta akkor is, ha a most soron következő bécsi választás alkalmával sikerülne a szélsőjobbot némileg visszaszorítani és a mérsékelten haladó csoportokat megerősíteni.

A kormány, a kormánykoalíció nagyobbik pártja pusztán azáltal hat, hogy van; a kisebbik, a Szabadságpárt meg a beköpéseivel, mert odamondogatni könnyebb, mint elgondolkodni valamin. Odahányja a lábunk elé antiszemita és emberellenes beköpéseit, majd továbbmegy, és ott is az utcára ürít. Nincsen hozzá többé kedvem, hogy állandóan utánuk rohangáljak a felmosóronggyal. Másrészt persze talán túl kevés az, hogy megint csak itt vagyunk, miután már oly sokszor voltam és voltunk itt, de az is lehet, hogy nincs más választásunk a gyógyfürdők nagyrendezvény-csarnokaiból sugárzott sok gúnyos vigyorgás és grimaszolás, a sörsátrakból közvetített üvöltözős-egymásraborulós nyálösszefolyatás láttán és hallatán, mint hogy időnként összegyűljünk (noha bízvást lehetne azt hinni, hogy az emberek gyógyulni járnak a fürdőre, nemde?).

DERÉKY PÁL fordítása