Látó, 2011. január
Vigyázz, mondták nekem, mert úgy maradsz,
ha éppen túl sokáig fintorogtam,
és el kell ismernem most, hogy ravasz
dolog volt ez, mert nyilván visszatorpan
a gyermek attól, hogy talán örökre
arcára fagy egy múlandó mosoly
vagy bármi más, és bánatra-örömre
mindig vidám lesz, vagy mindig komoly,
de kezdek lassan mégis így maradni,
s mind nehezebben tudok elszakadni
egy-egy többé-kevésbé eltalált
érintéstől, gesztustól, feladattól
és persze legfőképpen: önmagamtól,
vagyis meg-megkísértem a halált.