[2018. december]

---

Nemrég a Látó-tábor költészeti estjén olvastál fel a Borzási Kultúrotthonban, és számomra egészen megdöbbentő volt, hogy a publikum mennyire rá tudott hangolódni a verseidre, magyarul: teljesen megigéződött. Szerinted mi a vers, a mai vers?

Nagyon sokféle, de én ebből a sokféleségből egy olyan irányt emelnék ki – ráadásul nem irodalmi, hanem egy sugallatos képzőművészeti példa segítségével –, aminek vannak sejtései egyrészt a nyelv(használat) egyedi, aztán önműködő, továbbá ideologikus vonásairól. Ezek a sejtések, akár ezek a vonások jobb esetben persze nem túlzásba vittek, nem feltétlenül okosak, sőt. De képesek valamilyen módon, ismétlődőn zavarba hozni olvasójuk történeti tudatát, önismereti és vélt érzelmi konzisztenciáját. Tehát a példám, ami a történeti tudatom, az önismereti és érzelmi konzisztenciám „elpirulásához” vezetett, Gerhard Richter egyik kései főműve: a kölni dóm kereszthajójának déli oldalában elhelyezett ablaküvegéről van szó. Vagyis a kőcsipkés gótikus ablakkeret űrjét (ha nem is kitöltő, de) elfedő-megmutató üvegről. Gerhard Richter 110 négyzetméteres ólomüveg ablakot alkotott a második világháborúban megsemmisült eredeti helyére úgy, hogy valójában egy átlátszó üvegfelületre ragasztott fel 11 ezer 200 darab, egyenként 10 négyzetcentiméteres pixelt. Pixel-rengeteg mérműben, egy évszázadokon át épülő, évszázadokon keresztül veszteglő, majd részben megsemmisült szakrális épületben… A pixel mint építőkő, vagy még inkább a fényát­eresztés módusza… Elemi tapasztalatként felidézte bennem a monoszkópot is a Domfenster, vagyis azt a furcsa, mindenki által ismert beállítóábrát, amit a televíziócsatornák műsorzárás után megjelenítenek. Adásszünet van az égben – ezt is sugallhatja a 110 négyzetméteres képernyő, adásra várunk idebenn, adással szeretnénk megtölteni ezt a ripityára, pixelekre tört valóságot. Számomra revelatív Richter alkotásában az, hogy ízig-vérig kortárs, megütközést is kelthet, ám használatban van (használatba lett helyezve) egy (liturgikus) használati térben. Nem kell persze elmennünk Kölnbe, elég, ha csak a kérdésedhez térünk vissza, idézve egy szókapcsolatot. Maga a (magyarországi köznyelvben nagyon szokatlan) „kultúrotthon” szó, aztán a „Borzási Kultúrotthon” szerkezet, aztán az, hogy a Borzási Kultúrotthonban (ami időben, szóhasználatban, világszerűségben és talán térben is valami nagyon távolit fejez ki) nagy modern költők, Kovács András Ferenc és Markó Béla olvasnak fel, az össze nem illésnek olyan foka, ami már gyönyörködtet és közlékennyé is tesz az elmúlt tíz évtizedünk ambivalenciáit illetően. Erős és érzékeny költészet.

A nyelv egyedi, önműködő, ideologikus vonásai, igen, ilyesmire gondolok, amikor azt kérdezem: hiszel-e a mai vers felfedezői képességében? Hogy segítenek megérteni valamit, megélni, feldolgozni, végiggondolni?

Igen, hiszek. A költeményként gyengébb szövegek felfedezői képességében is egyébként. Számomra nagyon fontos lett idővel például a Gastarbeiterlyrik, és egyáltalán a nem makulátlanul kompetens nyelvhasználat költészetnyelvi tanulságain, következményein és lehetőségein való töprengés. Itt nem a líra élőbeszédszerű és lexikálisan kevésbé kimunkált tendenciái­ra, se nem a nyelvváltogató vagy többnyelvű vagy kevert nyelvű szövegekre gondolok, hanem azokra a kísérletekre, amikor nagyon különböző feltételrendszerű grammatikai, szófaji, mondattani megoldásokat olvashatunk az anyanyelvünkön, a nem létező (vagy már csak egykor létezett) igeidők használatával bezárólag. Ernst Jandl a maga szögletes, szikár, szinte afázia-szerű németjével ilyen. Vagy Michael Donhauser, akinek az általam ismert poétikájának java része a növényi léte(zés)t, érzékelést és kommunikációt próbálja meg emberi szavakkal, nagyon furcsa szemantikájú szavakkal, hogy is mondjam, az emberi nyelvben kifejteni. Mit „érez” és mit „mond” egy lucfenyő, ha egyik oldalról kérlelhetetlenül süti a nap, aztán hirtelen felhők vonulnak át, és a drága meleg intenzitása csökken (az „érez” és a „mond” is súlyosan antropomorfizáló és humanizáló szavak, ezért az idézőjel, nem másért). A Donhauser-szövegek esetében legalább kétirányú tropológia érvényesül tehát: kimozdítja az emberi érzékelő apparátus prioritásait egyrészt, másrészt mindezt egészen kivételes és rendhagyó nyelviséggel teszi. Bizonytalanságában meghagyva azt, hogy adott szituációban ki is kommunikál (egy bokor? az aljnövényzet? a pázsit? a lírai én, aki erről beszámol?), illetve ki kommunikálódik kinek. Az ilyen típusú relacionális sokrétűség és a léte­zők egymást annektáló természetükben való felmutatása önmagában is érdekes, újszerű, de Donhausernél, még egyszer hangsúlyozom, kivételes esztétikai színvonalon valósul meg. Nemzedéktársaim elmúlt évben megjelent munkái közül a szöveg felfedezői képességét tekintve Pál Sándor Attila Düvő és Száz Pál Fűje sarjad mezőknek című könyveit emelném ki. Pál Sándor Attila, aki szintén részese volt a 2018-as szilágybagosi Látó-tábornak, és a pinceszemináriumon olvasott fel, háttal a Réz-hegységnek, a Düvőből és készülő új verseskönyvéből, sokunkat zavarba hozott és meglepetést okozott. A falupoétika hagyományait (és egyáltalán a népi világ- és valóságértelmezést) kortárs életérzésekkel (kivándorlás, migráció, a falvak felszívódása) és a kortárs poétikák sajátságosan egyedire hangolt felhasználásával konfrontálja. Például a spanyolországi román vendégmunkás halálos autóbalesetéről hírt adó Andrei Crişan balladája vagy az autópálya melletti bádogkereszteket felkereső Moldovan, Takács és Stevanovic´ családok „keresztútjairól” tudósító Kijárat-ballada egészen páratlan teljesítményei a fiatal költészetnek. Száz Pál Pered környéki dialektusban írt vaskos prózakötete, sajátos herbáriuma olyan diskurzusromokon, hagyományszakadásokon virágzik fel, mint a katolikus és haszid népi vallásosság, az archaikus gyógyászat, továbbá a saját műfajként megképzett phyto-univerzum különféle formáiban (phytolegenda, phytoenigma, phytoikon) hozza meg a termését. És ebben a nemesítés és vadság között álló nyelvi bozótban nem rest olyan (közel)múlt történésekről is beszélni, mint amilyen a második világháborút követő nemzetiségi kitelepítés, a hadifogság, a csehszlovák makrokozmosz vagy éppen a rendszerváltás. Saját készülő kéziratom adatközlői többnyire lombhullató fák, vízszegény fennsíkok. A velük való foglalkozás abban segít, hogy belássam, minden igyekezetem, ami egy jól lokalizálható, konkrét hely és domborzati környezet szépirodalmi megragadását tekintette életre szóló terhének, mennyire illuzórikus. Vagyis minden inskripciós aktussal egyre csökken a kiterjedése annak a felületnek, amelyen nyomot lehet hagyni.

Milyen viszonyban van nálad a versírás a versről való írással? Van valamilyen története ennek a kapcsolatnak?

A versről valló írás versben még mindig fontos, de egészen másként, mint az első tíz év versterméséből válogató Egy híd térfogatáról és az ikerversekkel kísérletező Inszomnia című kötetek esetében. A nyelv aporikus és metapoétikus alaptermészetének exkluzív és közvetlen felmutatását háttérbe szorította egyfajta gazdaságosság, árnyaltság, közvetettség, némileg allegorikus hajlandóság – legalábbis most ezt érzem. Láttam valamelyik nap egy lehántolt, szépen pácolt, legalább 15 méter magas, feltételezhetően fiatal fatörzset, egy fürdőmedence tetőzetét tartotta pár társával egyetemben. Rengeteg feszültséggel volt tele ez a fa, végig görcsök, göcsörtök, ághegek tarkították. Elképzeltem egy egész életében odúival szüntelenül dadogó, mert földcsuszamlás közelében megrettent fát, egy szemtanút, azt, hogy ő/ez hogyan adhatja elő mondandóját, miként hablatyolhat, és ez nyelvileg elbeszélhető-e. A közeli múltban az oltott fák öntudata, önidentitása, önismerete is foglalkoztatott egy folytonosan és sokadlagosan recitáló, megzavarodott temporalitású versben. Tanulságos volt az, hogy pár éve sok szépirodalmat olvastam olyan szerzőktől, jellemzően bölcselőktől, akik nem tudtak költőként akkora hatást kifejteni, mint filozófusként. Pedig Friedrich Nietzsche és Martin Heidegger igazán avatott ismerői a (költészeti) nyelvnek. Kíváncsi voltam a kudarc miértjeire. Sokra persze nem jutottam. Hei­degger különben bőségesen írt költeményekben is költeményekről, és magáról az íródásról, de eléggé illusztrációszerűen és – nem pejoratív értelemben véve – didaktikusan. Ha a kérdésed arra vonatkozik inkább, hogy a tanulmányírás és a versírói praxis milyen viszonyban vannak egymással, most biztosan nem tudnék tapasztalatból beszélni. Ennek az az oka, hogy különféle irodalomszervezői munkák miatt évek óta nem írtam líráról tanulmányt. Van viszont még néhány elvarratlan szálam Szilágyi Domokos, Borbély Szilárd, Kovács András Ferenc és Térey János költészetével kapcsolatban. Igyekszem felvenni belátható időn belül a fonalat.

Akárcsak Heidegger, mondhatni a nyugatosok is avatott ismerői a költészeti nyelvnek, legalábbis ezt mondjuk. De ha megnézzük a fordításaikat, rögtön látszik, milyen kevés marad, mondjuk Rilkéből. Kedvenc történetem, hogy amikor Kányádi a Die Einsamkeit (A magány) című Rilke-vers első sorából a német esőt (Regen) régen-nek fordítja („A magány olyan, mint a régen készülő eső...”), Nemes Nagy megpuszilja, annyira tetszik neki ez a játék. Amennyire Heideggert ismerem, tág horizontú tanulmányokat ír Hölderlinről, de amikor verset ír, olykor mintha egy tanító bácsi szólalna meg belőle. Nehéz letenni a bőrünkhöz nőtt versbeszédet? Ijesztő kilépni a megvilágított sávból?

Kányádi invenciója tényleg nagy találat, megértem Nemes Nagy Ágnes reakcióját. Van egy, viccesen szólva „pszeudometapoétikus” régi versem, ami szintén az eső szóval kezd tisztázatlan viszonyt, s ennek a versnek egy szerkezetét („rég esett”) megváltoztatnám beszélgetésünk nyomán, beszélgetésünk ilyetén nyomaként, ha beleegyezel, „régen esett”-re. Íme: „tartós kulisszában a lágy rész: / dohányzóasztallapon hagyott érett eperszemek. / így gondol rá, / aki mesélte. régen esett. egy sor, melyet belepett / az eső szó. az eső szóból nyíló terem. / most feltöröd barátod lakását. megmászod ágyát, felöltöd felöltőjét, / összejárkálod ujjaiddal a sakk-táblán pattanásig feszült / viszonyt.” Valahogyan a régen, a der Regen, a németes ejtésű „r”, az eső, a hullás, a múlás, a régenben a temporális visszautalás és a jelennel való önkéntelen összevetés, a bádogon kopogó szemernyi vagy éppen túlsúlyos esőcseppek régenezése nehezen enged szabadulni magától. Ez a kvázi paronomázikus tapasztalat nem idegen, sőt, nagyon is sajátja Heidegger költészetének is, igaz, nála a paronomázikus talán inkább az etimologikus effektusa, vagyis az etimológiai és szóhasználati szempontból felmerülő asszociációkra épít különös gonddal. Nem mellékesen kevés konvencionális értelemben vett szóképet használ. Az egyik kedvenc versem tőle a Sprache című költemény, amelyben a szavaknak ez az etimologikus alapú, folyamatos le- és elszármazástana olyan gazdagon valósul meg („Wann werden Wörter / wieder Wort? / Wann weilt der Wind weisender Wende? // Wenn die Worte, ferne Spende, / sagen – ”). Érdekes, hogy Keresztury Dezső egyébként nagyon szép fordításában egyáltalán nem törekszik a fentihez hasonló összecsengések keresésére. Nehéz bebújni Heidegger bőrébe, csaknem lehetetlen. Legalább annyira, mint kibújni a bőrünkhöz nőtt versbeszéd­ből. Ezzel mindenkinek életre szóló és élethosszig tartó (megtartó) gondja van, ha magáévá teszi azt a, végső soron heideggeriánus megfontolást, hogy a nyelv(használat) iránti törődés a lét gondolása. És ez a megfontolás önmérsékletre is int saját nyelvhasználatunkat illetően. Vagyis – lefordítva a magam számára és kontextusára – az írás kedvéért írni, könnyelműség. Jaj annak, aki idejekorán talál rá fő témáira úgy, hogy az azokat színre vivő retorikák és poétikák még csak csírájukban állnak rendelkezésére. Jaj azoknak, akik szünet nélkül, futószalagon írnak, és sorról sorra kevesebbet enged mondani számukra a nyelvük, nem a szándékolt önkorlátozás eszménye miatt. Félelemteljes és felszabadító érzés. Évekkel ezelőtt, amikor már eljutottam annak a belátásáig, hogy az a nyelv, amely rendelkezésemre áll, túlságosan felfedte és megengedte magát a szövegeimnek, automataként működik; szóval valamelyik októberi napon; rám nehezülőn; egy egész éjszakán át köröztem, keringtem akkori lakhelyem, a Kossuth egyetemi kollégium környékén; „menj ki belőlem”, ezt kántáltam, de így: „menjkibelő­lemmenjkibelőlem; fáradtan a néma olvasástól; a kollégium, az egyetemi étkezde, a sportpálya körül; cirkálva; a sportpályának azon a részén is, ahol kedves nyelvészprofesszorunk, a korábbi labdarúgó, Nyirkos István tanár úr mellszobrát évekkel később felállítják; a csípős reflektorok, a Richter ablaküvegére emlékeztető alkonyi fények között; őrlődve; a tanári villák, a kórház, a botanikus kert háromszögében; szuggerálva, hogymenjkibelőlem, shaigenérkezzenmás; valami más; mert cezúra kell; szóval akkor tényleg rám nehezedett a hogyantovább és a meddigmehetekelígy valósága.

Semmi kifogásom a „régen” ellen. Csupán azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a nyugatos magyar költészet sokszor beleszalad a poénba, és aztán elégedetten ott is marad. Rilke egyáltalán nem használ időhatározót, nála a magány épphogy jelen idejű, ciklikus, körbeforgó stb. Sokszor érzem azt, amiről te is beszélsz, hogy a nyelvhasználat mögött nincs meg a lét gondolása. Amikor több mint tíz éve a Látóban tanulmányokat kezdtél közölni, felfigyeltem arra, hogy ezek az írások „másképp” gondolkodnak a versekről. Tetszett, ahogy Lászlóffy Csabáról vagy Szilágyi Domokosról írtál. Hogy úgy mondjam, ők problémás emberek voltak, nem simultak bele a fennállóba. Mi vezetett téged mifelénk?

2005-ben fogtam először a kezembe Látót, ha jól emlékszem, Kolozsváron, Rőser úrnál az antikváriumban, majd egy nappal később Marosvásárhelyen, friss példányokat. Tizenegyedik osztályos tanuló voltam egy magyarországi állami gimnáziumból, Miskolcról. Akkor léptem át először a határt kelet felé. Koptatott zöld, kissé márványsajt hatású borító, a jellegzetes „á”-vá avanzsált @. És elkezdtem olvasni éveken át, addig, amíg eljutottam oda, hogy a Látó az egyik legfontosabb szakmai és emberi közeg számomra. Ebben annak is releváns szerepe volt, hogy láthattam, a lap szerkesztői olyan irodalmárok, akikkel műveik által történik az irodalom, vagyis mindannyian aktív résztvevői és alakítói a kortárs folyamatoknak, örökmozgó az íróasztaluk, a szemünk láttára születnek meg nagy teljesítmények. A szemléleti és habituális rokonságról nem is beszélve. Ahhoz, hogy rátaláljak a Látóra, Szilágyi Domokosra, Lászlóffy Csabára, persze sok konstelláció­nak kellett klappolnia. A szlovák határ mellé születtem, korábban multietnikus világba, apám megjárta a posztszocialista, az NDK kopott csuklyája alatt kuporgó Drezdát a kilencvenes évek elején vendégmunkásként, viszonylag korán én is eljutottam Németországba, és szerencsére viszonylag későn, amikor már bizonyos érzékenységek kialakultak bennem, Erdélybe; a személyiségalakulás legfogékonyabb időszakában találkoztam olyan kísérleti költészetekkel, mint amilyen a Szilágyi Domokosé, Lászlóffy Aladáré, Kovács András Ferencé, Szőcs Gézáé, Markó Béláé, Karácsonyi Zsolté, prózában a Bodor Ádámé, Szilágyi Istváné, a tiéd, a Vida Gáboré, irodalomtörténetben a Balázs Imre Józsefé, Selyem Zsuzsáé, Szilágyi Júliáé. Sok bizalmas beszélgetés, köztük Gálfalvi György 2016-ban a berekfürdői termálmedencében mondott éjszakai testamentuma. Azok a dinamikák foglalkoztatnak másfél évtizede, életben és irodalomban egyaránt, amelyek poliszemantikus valóságokból dolgoznak, s amelyekhez a saját hozzáférésem többszörösen akadályoztatott, ezért ismerősség és idegenség konglomerátuma kap valamiféle időtlenséget bennük. Kicsit olyan a helyzetem ebből az aspektusból, mint a kovácsé, aki az izzó fém apróbb változásaira is fogékony, jól hallja, hogy melyik porcikát érdemes még megdolgozni, különben pedig halláskárosulttá, félsüketté vált a kopácsolástól, s alapvető gondjai és értelmezési nehézségei vannak, amint kikerül az üllő mögül. 2019-ben, Lászlóffy Csaba születésének nyolcvanadik évfordulójára jelenik meg egy válogatott verseskötet, amit szerkesztek. Abban lesznek meglepetések.

Velem az történt, hogy amikor egy időben megpróbáltam a fák érzékeivel látni a világot, észrevettem, hogy az, amiről beszélek, nem a fák nyelvén megszólaltatott világ, hanem pusztán a tehetetlenségem torz gesztusa, a megoszthatatlanság steril élménye. Hogyan kerülhető el, hogy a kovács élete ne a magányáról kezdjen szólni, hogy amennyiben megszólal, ne a halláskárosultságát lássák rajta az emberek?

Az ént szorongatja, hogy a létezőkhöz és a dolgokhoz való viszonyát képtelen meghatározni és tisztázni. Például, a fák érzékeivel látni a világot, ha a fák érzékeivel akarja látni a világot. Antropológiailag és biológiailag nem tudunk gyökeret ereszteni, lombot nevelni, elfásulni. Hátrahagyni a fülünket, előreküldeni a szemünket, leküldeni egy kútba a hangunkat, megnyúzni magunkat, kiakasztani a bőrünket, hogy üzekedjen rajta a szél, ideiglenesen megszabadulni percepciós bázisainktól, ott várni, készen arra, hogy új képességek, készségek (például a fotoszintézisé, a téli álomé, a hibernációé) birtokosai lehessünk. Ha erőszakot követnek el rajtunk, akkor sem. Sem az írónak, sem az olvasónak nincsen esélye, hogy egy természeti jelenséget vagy egy növényi és állati létezőt saját érzéki tapasztalatai alapján követni és igazolni tudjon. A jelenség, a létező és a percepció között természetszerű űr van. Ugyanakkor az olvasónak és az írónak azokkal a feltételekkel érdemes törődnie, amelyek irányítják – például a természet – megjelenítését a nyelvi képződményben. Vagyis a képzeleti munkával, ami ha revelatív, képes arra, hogy sem a látszólagos egyesülés – például a természettel – ne történjen meg, sem a tőle való elválasztottság szomorú tudata ne érvényesüljön teljességgel. Fogalmam sincs, hogyan „van” egy patak az univerzumban, mik a létezésének önérvényes állapotai, de olyan már volt, hogy előál­lította bennem egy patak az intim odafigyelés erős érzését, és ennek a nyelvi képződménye 312 ige sorjázásaként öltött alakot. Nem tudtam szólni a köd vegyes technikájáról, csak féloldalnyi melléknév zegzugos egymásra zúdításával. Vagyis a jelenség, a létező és a percepció közti űr elismerésével, s kivételes esetekben, elismétlésével. Vegyünk egy nem tetszőleges kovácsot, Beringet. A Látó-táborban több ízben beszélgettünk az Oázis kemping esti nagyasztalánál Christoph Ransmayr könyveiről, köztük A Kitahara-kórról is. A regény arról számol be, hogy a kisgyermek Bering, a későbbi kovács, akinek az apja is kovács volt, hétéves koráig csaknem kizárólag egyfajta „ősüvöltés”-ben, pontosabban madárhangokban artikulálta elbeszélhetetlen szenvedését, metamorfikus fájdalmát: „Az üvöltő madár akart lenni”, „fütyülve, énekelve vagy pusztán szájüregének rezonanciaterével, nyelvet csattogtatva” madáréneket utánzott, pontosabban és elsőként ráadásul tyúkok kotkodácsolását. Moorban vagyunk, valahol a világon, a háború után, a háborúban elveszett kovácsék kiégett házának egyetlen biztos helyiségében, bedeszkázott ablakok sötétjében, ahová nem hatolt be a napfény, a csecsemő Bering, a majdani kovács, a kovácsné fia szétszabdalt zászlókba bugyolálva feküdt a mennyezetgerendáról alácsüngő ruháskosárban. A kosár alatt, drótketrecében három tojós tyúk kotkodácsolt folyamatosan. Hónapokon át, emberi beszéd helyett is ezt hallotta. Aztán „a csecsemő egy havas februári reggelen, jó órányi nyugalom és feszült hallgatózás után üvölteni kezdett – és hangja egy tyúk kárálásához hasonlított: az üvöltő kotkodált, mint egy tojós tyúk! Az üvöltő karjával evezett, összeszorított fehér ujjacskáit karmok módjára dugta ki a kosárból. S fejét mintha burukkolva emelte volna”. Ez az ambivalens „eredet” és hangképzési sajátosság aztán végigkíséri Bering életét és érzékelését a könyvben. A kovács élete ebben az esetben – szükségszerűen a magányról kezd el szólni, akkor pedig különösen, ha megszólal.

Számotokra, Porczió Veronikával miként plusz és miként mínusz, hogy közös íróasztalnál dolgozhattok?

Pluszok jutnak eszembe. A feleségem irodalomtörténész, másodéves egyetemista kora óta ismerem, tanúja voltam annak, hogyan alakultak irodalomkritikai vonzalmai, témaválasztásai, és egyáltalán, milyen metamorfózison ment át az a kezdettől fogva igen sajátos alapállás, ahogyan költeményekhez (többnyire Kovács András Ferencéihez) közelített. Ha szabad így mondanom, egy irodalomelméleti iskolába jártunk a Debreceni Egyetemen, aminek apafigurája Oláh Szabolcs volt. Az ő KAF-, Kukorelly-, Kosztolányi-, Luther- és Ong-tanulmányai, egyáltalán az a megismételhetetlenül rétegzett, heurisztikus, mégis a közvetítésre is gondot fordító irodalomtörténészi attitűd, ami Oláh Szabolcs praxisát, doktori különóráit jellemzi, mindkettőnk életét meghatározta és meghatározza a mai napig. Az utóbbi években Verával közösen két vaskos tanulmánykötet szerkesztésében vehettünk részt. Ezek közül az egyik, a KAF Olvasókönyv (aminek kezdeményezője és főszerkesztője Mészáros Márton kollégánk) negyed évszázad KAF-élményét, és benne vagy általa az irodalomkritikai gondolkodás különböző, egymást is érvénytelenítő korszakait tekinti át tablószerűen. A másikban (A magyar falu poétikái, harmadik szerkesztőtársunk Pataki Viktor) egy általunk szervezett konferencia 12 szerzője hoz 12-nél is több példát Kisfaludytól Borbély Szilárdig falupoétika-formációkra. Nem közös az íróasztalunk, de egy helyiségben van mind a kettőnké, vannak közös ügyeink, a témáink között vannak átfedések, a gondolkodásmódunkban is, de Vera például sokkal következetesebb és filológiailag is transzparensebb irodalomtörténész, én pedig elsősorban szépíró vagyok. Ez így szerencsés. Beszélgetésünk elején más összefüggésben, experimentális fónikus költészete apropóján, érintettük Ernst Jandl-t. Jandl élettársa 46 éven keresztül Friederike Mayröcker volt, a most 93 éves költő. A nyelvterület két, a leg­jelentősebbek közül való, ám habituálisan, nyelvszemléletileg és stilárisan is teljesen eltérő alkotója fél évszázadon keresztül kölcsönösen, mániákusan, türelemmel „asszisztált” a másikhoz. És ehhez még jött a külvilág, benne a szakma időben markánsan különböző viszonyulásmódja e két alkotóhoz. Szentül meg voltam győződve arról, hogy (még extrémebb legyen e konstelláció) egy háztartásban is éltek. Az egyik szobában dolgozott a neoavantgárd Jandl, a másikban a szürrealista orientációjú Mayröcker. De ez nem igaz: Mayröcker ingázott Bécs egyik végéből a másikba, kora esténként, unterwegs megvásárolva az aznapi vacsorát is. A mérleg egyik nyelvén Jandl szikár jegyzetfüzete, a másikon Mayröcker mosókosara. (Mayröcker írja: „Valahogy mindig azon vagyok, hogy a cédulákat egy középpont köré gyűjtsem, ezeket akkor berakosgatom egy mosókosárba, és ezzel dolgozom.”)

Előttem van, ahogy nyáron a királyréti FISZ-táborban te mint a szövetség társelnöke rock-sztárként kezelve a mikrofont, elképesztő hatásfokkal buzdítod a közönséget. Van előtted valamilyen példakép, milyen elnök szeretnél lenni, van valamilyen kigondolt célod, mit szeretnél elérni, a lehetőségek szerint és akár ellenében megvalósítani?

A FISZ-táborok utolsó napján, rendszerint egy időben a sötétedéssel kezdődik a talányos nevű Szövegpokol, vagyis a tábori műhelyek résztve­vőinek maratoni, 3-4 órás felolvasása: líra, próza, műfordítás. A kritikai mű­helyek tagjai pedig hosszan, de szerencsére csak önmagukban értékelik, ecsetelik a hallottakat. Ahhoz, hogy e színhús irodalom ne feküdje meg valamennyiünk gyomrát, hozzá kell adni az eseményhez némi borsot és show-t. Kell a clown, kell a cilinder, kell a fanatizálás. De én már jövőre lelépek, visszavonulok. A Szövegpokol 2018-ig – nevével némileg ellentétben – a szabad ég alatt zajlott, idén viszont a hirtelen lecsapó vihar (a pokoli légtünemény) az agancsokkal és trófeákkal körbepakolt, szaunaszerű, egyben ravatalozószerű ebédlőbe űzte a tömeget. Ez a terem tényleg olyan. És valahogy kevésbé reakciógazdagon működtek a moderátori átkötők, ezért egy kijózanító pillanatban eldöntöttem, hogy átadom a Szövegpokol felvigyázója címet négy év után, szítsa valaki más a tüzet. Kell a friss hús. A Fiatal Írók Szövetsége látható kulturális szervezet, sok önkéntes dolgozik azon, hogy bármilyen típusú tevékenységbe kezdjünk, kulcsmomentum legyen a hozzáadott érték. Jelen pillanatban egy minden frontot (persze legkevésbé a Szövegpokol moderálását) érintő generációváltásban vagyunk, azért, hogy a FISZ továbbra is egy alulról szerveződő, sokközpontú, fiatal irodalmárok által formált platform maradhasson. Számomra az elmúlt másfél év egyik élni segítő felismerése az volt, hogy a saját életigazságaim, mániáim, ízlésorientációim és a szervezeti létmód komplexitása között felépíthessek egy hiteles hidat. Az, hogy milyen elnökök szeretnénk lenni Antal Nikolettel, nehéz a magunk számára is előre megtervezni, hiszen kontextusaink, mozgástereink, lehetőségeink gyakorlatilag napról napra változnak meg.

Izlandi nyelvészeket hallottam példálózni azzal, ahogy a magyar megmagyarította a világot, igyekezett mindennek megtalálni a magyar megfelelőjét: távbeszélő, higany, zongora stb. Szerinted megvan-e még a nyelvnek ez az ereje? Mit gondolsz, milyen nyelvi attribútumokra fog épülni az emberöltő múlva íródó magyar vers?

Szerintem megvan a nyelvnek ez az ereje, mert ilyen a természete, és egy emberöltő múlva is érvényes szövegek fognak születni, ahogyan ez egy emberöltővel korábban is történt. Ottlik Géza Iskola a határonja, Mészöly Miklós Saulusa, Tandori Dezső Egy talált tárgy megtisztítása nem vesztették el esztétikai csáberejüket és poétikai kérdésfelvető potenciáljukat az elmúlt évtizedek poros súlyai alatt sem. Hogy milyen lesz? Megbuktam a jósvizsgán, a tenyeremet sem ismerem. Talán még a mainál is kevesebb szókép lesz az eljövendő lírában, és a klasszikus költészetnyelvi attribútumokat a tematikusan és nyelvhasználatilag is kevertebb, hibridebb, az idegen nyelveket is fúzionáló megszólalások veszik át. Talán. Nagyon fogós és nehéz a kérdés, amit felteszel, és ismét a nyelvi létrehozás (a „megmagyarítás”) határterületeihez vezet. Különféle euroatlanti lingvisztikai és kulturális antropológiai kutatások arra lettek figyelmesek, hogy bizonyos eszkimó-aleut nyelvek több mint ezer szóval rendelkeznek a hó és a hó egyes állapotainak leírására. Vagy inkább körülírására, hiszen e szókészlet óriási hányada képzett szó. Például egy aleut–magyar hószótár elég extrém, ám annál ke­csegtetőbb nyelvészeti és költészeti kísérlet lehetne, tudva azt, hogy a magyar nyelv nem rendelkezik ekkora lexikális repertoárral a hótapasztalat megnevezésére, és a szóképzési eljárásai is másmilyenek. Ha konkrét költészeti alkotásban gondolkodunk, Gunnar D. Hansson A Lomonoszov-hátság cí­mű, az „arktikus poétika” felvázolására kísérletet tevő verskötete nagy hatással volt rám, mert igazán komplexen adott számot a megmagyarítás paradoxális eseteiről. A fülszöveg tanulságai szerint Hansson részt vett egy hathetes északi-sarki expedíción, az Odin nevű jégtörő hajón, amely a mint­egy 1800 kilométeres Lomonoszov-hátságon végzett geológiai kutatásokat. Mit is engedne a nyelv elmondani az összefüggő, visszhangtalan, szinte láthatatlan fehérségről? A megtorpanásait. De mielőtt eljutna ide, egy ideig Hansson az Északi-sarkot tematizáló mitológiai, szépirodalmi és tudományos művek segítségével és ezekhez képest próbál beszélni. Aztán amikor megtörténik a metaforikus értelemben vett kilencvenedig fokon való átjutás, történik valami más is: „A kilencvenedik szélességi fokon a líra az egyetlen műfaj télen-nyáron.”; „Kiötlött képek. Igen. Egész jégsivatagra való. Az imagista költészet helye. Csak tudnám, mire jó. Itt. S majd otthon. Két fóka a jég peremén. Üvegcseresznyék a fehér szalvétán.” Az releváns antropológiai tapasztalat, hogy mely szavak kerülnek be egy versbe, de az nem indokolt, hogy minden költeménybeli szót és szerkezetet kivezessünk valamilyen antropológiai tapasztalatra – különösen itt és most. Nincs olyan szem és olyan dioptriájú szemüveg, ami láthatná a megmagyarázhatatlan, humanizálhatatlan, összefüggő fehéret. Van is róla „valós” tapasztalat, és nincs is. Verssorokon keresztül szerezhetünk róla versnyelvi bizonyosságot, ami másfajta érzéki bizonyosság. Itt a költészet hasonló dilemmákat nyit meg, mint amikről beszélgetésünk elején szót ejtettünk néhány különcséggel. Az arktikus poétika nem teszi lehetővé például a közvetlenül vonatkoztatható idő-, illetve térfogalmak használatát, más szerkezetű világkép megalkotására késztet, és így egy megváltozott felépítésű nyelvvel szembesít. Ez az imaginárius költői nyelv, aminek „anyanyelve” Hansson esetében a svéd, a magyar nyelvre, annak grammatikájára, szintaktikájára, alkatára, ha szabad így mondanom, temperamentumára épül rá, ha fordításban olvassuk. Számomra az volt a fő kérdés itt a megmagyarítás vonatkozásában, hogy az arktikus poétika mennyire integrálódik, s ha nem, hogy tud kikülönülni a magyar nyelv lehetőségei közül. Az már csak friss hó a jégpáncélon, hogy az olvasó képtelen végigtanulni, ha türelmesen és kedvvel olvas, ennek a nyelvnek a – rossz szóval élve – jelentéseit, vagyis Hansson szövege erős sugalmakkal él, hogy belépjünk e szimbolikus rendbe, és ott elbeszélhessünk egymás mellett. Kicsit hasonló, tériszonyszerű érzése lehet az embernek, mint amikor azt olvassa, hogy egy bizonyos „kérdező” és egy bizonyos „japán” arról beszélget, hogy a „ku” szó az égbolt ürességét, az „iki” a világló elragadtatás csendjének lobogását”, a „koto” a szólító csendesség tiszta elragadását „jelenti”. Hát persze, megint Heidegger. De nagyon hosszú és rögös az út az útban a nyelvhez, a megmagyarításhoz – közben sok-sok a pislogás.

Ha jól emlékszem, egyik versedben kilenc kifejezést használsz a köd színére. Gondolkoztam, miért épp ennyit. Mi dönti el nálad, hogy meddig mehetsz el? Tudnál írni olyan verset, amit ma szinte senki nem értene, harminc év múlva viszont már könnyen integrálódhatna? Ha igen, mi tart vissza?

Záporozó fehér pigment, tejfehér, gyolcsfehér, cukorfehér, alabástromfehér, kókuszfehér, angyalfehér, orchideafehér, hermelinfehér. Ha ezen szavak alapján kellene fantomrajzot készítenie valakinek a ködről, bajban lenne. És a vers további 129 szava és különféle összefüggései is inkább ahhoz nyújthatnak „kapaszkodót”, hogy hogyan lehet elvegyülni a ködben, ha leereszkedett. Elmenni benne. Engem általában addig érdekel egy szépirodalmi szöveg, addig megyek el, ameddig felfokozott, intenzív, sőt erotikus érzékiséget érzek benne. Az erotika itt elsősorban nem erotikus témát, hanem a szavak és képzetek érzéki surlódásait takarja. Takarja, mint egy paplan. A Blatnica patak olvadásáról írt, korábban már diskurzusba vont, mindösszesen háromszáztizenkét igéből álló szövegemet tartom ebben az értelemben a legerotikusabbnak, feltételezhetően mégis kevés olvasó olvassa kedvtelve és sokadszorra, ami teljesen érthető is. Rövid időn belül három alkalmon, három nagyon más irodalmi közegben adtam elő: Kolozsváron, Debrecenben, végül Budapesten. Meglepetésemre Kolozsváron rezonáltak rá a legkevésbé. Ha egyszer úgy emlékeznének a verseimre, mint a szépen éneklők között fellépő talányos süketnéma kórusra, azt szeretném.