[Látó, 2009. november]

– Oú-májgad, ájkentbelívit! – hebegte a szőke amcsi lány, és ott helyben, a vasútállomás jegypénztára előtt elbőgte magát. Én pedig, szolidáris, de riadt mosollyal vakarhattam a kobakomat újdonsült tanácstalanságom kellős közepén, pedig hol voltunk mi még akkor az igazi bajtól?!
Valami tudálékos társutas jó tanácsának következtében két patyolatos amerikai lány pont ennél a széljárta állomásnál szállt le a prágai interszitiről, és pánikrohamok környékezték őket, amikor rájöttek, hogy a bárdeziből néha be-benéző kasszásnő, vagy a rádió mellett szundikáló állomásfőnök egy árva mukkot sem értenek angolul. Persze, spanyolul vagy portugálul a pénztáros néni kapiskált valamicskét, de túlságosan rég kivették a Dallast ahhoz, hogy Dzséerék nyelve még ismerősen csengjen.
Aznap utaznom kellett, vagy ki tudja, s amint betettem a lábam a régi, vöröstéglás épület huzatos előterébe, az állomásfőnök egyből a nyakamba varrta a két lányt, mert ez a farmernemzedék biztos megérti egymást. Szóval, ott álltak, egy szőke és egy barna déjzimiler, hatalmas hátizsákokkal, ennivaló, napbarnított combokkal és ijedtségtől táguló pupillákkal, nohát, tessék, miszter ísztjúróp, miszter nyakigbalkán, mentsél meg, plíz. Hát lássuk!
Így hát, míg a nyugodtabb barna letelepedett farmerdzsekijére egy trikolór padon, és az otthoni Ohio vagy Utah dallamait pengette a bélyegektől tarka gitárján, én az idegesebb szőkével nekiláttam a helyzet kibogozásának. Pedig az meglehetősen egyszerű volt, csakhogy félórába is beletelt, amíg valahogy átgyömöszöltem az angolba a személyvonat-gyorsvonat-rapid-intersziti társadalomfilozófiai kategóriáit, és végül elhitte nekem, hogy a hamarosan beérkező személy nekik is jó lesz. Ríli? Ríli. Gréjt! S már nevetett is, mint a kaliforniai napsugár a celluloid kockákon, én fellélegeztem, s a kasszásnő felcsapta szemeit a plafonra, hogy végre megszabadul ezektől a csudabogaraktól. Aztán rutinos mozdulatokkal kinyitotta a rozsdás vasszekrényt, kivette a kis kartonlapocskát, firkantott rá valamit; és szokás szerint belenyomta a dátumot – a szőkeség pedig kikerekedett szemekkel bámulta a folyamatot, megcsapta egy feudális világ szele, melyben, íme, előállíttatik egy hüvelyknyi pergamen, amelyre, deo volente, ráíratik pár szó, nihil aliud, és lőn, készen van a Jegy.
– Százötven! – ébresztette fel a pénztáros néni, és a szőke, még mindig ámulva, becsúsztatta a mászterkárdját.
A kassza rácsai mögött várakozó kék inges nő ajka erre határozottan lebiggyedt, s a piros műanyag lapocskáról a lányra, majd rám emelte tekintetét, de én a pár pillanatra beállt feszült csend alatt csak a nő tátott száján kilátszó aranyfogra mertem koncentrálni, mert tudtam, hogy mindjárt bumm, és ki is robbant, és elnyújtott, sistergő rikácsolásba kezdett, az ő drága idejéről meg a mi drága anyukánkról.
– Nó kes? – kérdeztem én is meglepetten, enyhe szigort parancsolva szemöldökömre, de erre a szőke leejti az ajkát, uatdújúmín!, és akkor látom rajta, hogy csak most kezd hámlani valamicskét az a tömör burok, amit a tehnikolor és a diznéj szőtt köréje, a valóság & co. ellen.
Ha ott akkor faképnél hagyom őket mászterkárdjukkal és fényes combjaikkal egyetemben, s gond nélkül elutazom, biztos, hogy évekig azon hümmögtem volna, vajon mi lett azzal a két szerencsétlennel. S vártam volna az esti hírekben, hogy fiatal turistalányok szétmarcangolt tetemeiről számoljanak be, sőt, talán még arra vetemedtem volna, hogy önámításként megírjam az eset alternatív, heppiendes, netán mérsékelten erotikus befejezését, melyben a lányok… De amíg ezen rágódtam, s a szőke elcsukló, majd bőgő hangon oú-májgádozott, támadt egy ötletem.
Amikor a 3756-os személyvonat sikító fékkel behúzott a második vágányra, a lányok tamáskodó, szinte ellenséges tekinteteket lövelltek felém, nóuvéj, miszter, arjúkréjzi, ócskavasra ők aztán nem, ezt még a biztosító sem fedezi. Ahogy tetszik, gondoltam, s miután tüntetően vállat vontam, kezdtem felkapaszkodni a rozsdás lépcsőkre. Persze, mindjárt követtek, mint a kiskutyák, s mindenféle okvetetlenkedő gesztus nélkül foglaltak helyet a harmadik fülke fényesre koptatott és helyenként ormótlanul megfoltozott, barna ülésén. Miután valahogy hozzászoktak, hogy nincs mit tenni, itt még a levegő is szutykos és ragad, felvázoltam a helyzetet: hogy a legjobb lenne, ha most ők dontvörryznének, minden alrájt lesz, csak bízzanak bennem, és ami a legfontosabb, ha jön a kalauz, csak szájlensz, mert én vagyok a bossz. Aztán szótlanul kinyújtottam a tenyeremet, és fapofával vártam, hogy az állomás melletti megegyezésünkhöz híven, mindketten egy tízdollárost tegyenek oda – szerencséjükre, az volt náluk, s miután ez megtörtént, kifürkésztem a folyosóra.
– Oúsit! – kaptam vissza azonnal a fejem, oúsitoúsitoúsit…, de abbahagytam, mert láttam, hogy a lányok halálra rémültek a számukra is érthető szitkozódástól, s tovább már inkább magamban forrtam és siteltem. Rádöbbentem ugyanis, hogy ezen a délutáni járaton nem a szokásos Nású vagy Séfú, nem holmi kibuggyant pocakú, szőrös mellkasú, félrebillent kalapú, cujkaszagú ellenőr portyázik, hanem a hírhedten rémes, a borzasztó Tánti Luminica. És valóban, nem tévedtem, ott közeledett fülkénkhez másfél mázsájával, egyensapkája alól telt, zsíros csimbókokban kandikáló szőkített dróthajával és vérvörösre kent, kirepedt húsú ajkaival. Már hallottam vontatott szuszogását, lyukasztójának csattogását, hangjának lusta dörgését, mint egy hidraulikus prés, végigpasszírozta az utasokat a vagonokon, nem volt menekvés, gémóver.
Ríleksz, mondtam a lányoknak egy cserepekre tört mosoly kíséretében, pedig éreztem, hogy szorul a kapca, és zavartságomban minden Tánti Luminicáról szóló mendemonda felnagyítva elevenedett meg bennem. Hányszor hallottam már a potyautasokkal vagy szemtelenkedőkkel elkövetett könyörtelenségéről, arról, hogy egyeseket kilógatott a lehúzott ablakon az első póznáig, másokat pedig egyenesen a Marosba penderített a vonatajtóból. Vagy amikor egyik szerencsétlennek fogkefét nyomott a kezébe, és vécétakarításra fogta. Néhányan bizonygatták, hogy kisgyerekeknek fülét, nyelvét, orrát lyukasztotta ki. Újabban pedig a vonatokról letiltott cigizőkkel lenyelette az égő csikket, vagy csokorba gyűjtötte a pöfékelőket, és egyetlen fülkébe zárta őket, hogy fuldokoljanak saját füstjüktől. De olyat is meséltek, hogy minden teketória nélkül elagyabugyálta a neki nem tetsző egyént, majd az egyik csomagtartóra kötözte, hogy utazgasson csak szépen azon a vonalon estig, vagy akár reggelig. A menekvés pedig lehetetlen volt, mert tetemes mérete ellenére Tánti Luminica veszélyesen gyorsan közlekedett a vagonokban, elemében volt, mint valami dízel-meghajtású vérmedve, furcsa fejű kulcsaival titokzatos járatokat nyitott a vonat béljárataiban, és amikor már azt gondolta az üldözött, hogy jócskán maga mögött hagyta azt a hengeredő szalonnazsákot, a véresajkú kalauznő egyszerre csak előtte bukkant fel tátongó mosollyal, észrevétlenül kiválva a fautánzatú burkolatból, az üléshuzatból vagy vagonok közti harmonikaszerű gumiból, és nyakon csípte vasmarkával. Egyértelmű volt, hogy megfejthetetlen viszony fűzte Tánti Luminicát ahhoz a vonathoz, szerves részeként, mintegy immunrendszereként működött: egy óriási, kiszőkített dróthajú szumó-fehérvérsejt, vagy micsoda, brrrr.
– Ríleksz - mondtam ismét a lányoknak, és akkor már az ajtónk előtt állt a szörny.
Remegve nyújtottam a jegyemet, kilyukasztotta, és egykedvűen, félig nyitott szemekkel várta a lányoktól is a kartonlapocskákat. Ezek persze lélegzetvisszafojtva szárazakat pillogtak, rám bámultak, és sürgették a csodát. Tánti Luminica szemei hajszálnyival tágasabbra nyíltak, és fellobbant bennük az a rettegett lángcsóva, amelytől smirgliszívű anyagyilkosok is szoknya alá bújtak volna. Követte a lányok tekintetét – hóulisít, mamikám, most akkor nyakig benne vagyok ezek miatt az amcsi picsák miatt, hogy maradtak volna ankel Samunál...
– Mi ez, domnule? – kérdezte mély, nyugodt s vérfagyasztóan udvarias hangján.
Szünet, csak a vonatkerekek zakatoltak a háttérben, mintha a fejem sarkában, de azt én már nem hallottam.
Csak egyre dőlt rólam a verejték, befolyt a szemembe, fák!fák!fák!, hogy miért nincs ilyen ügyekben praxisom, no, huh, lássuk, hogyan kell kősziklából vizet facsarni.
– L… le… lenne egy, izé, kérdésem… – motyogtam.
Tánti Luminica ércesen elmosolyodott, begyömöszölte magát az ülésre, csattanva húzta be a fülkeajtót, és várta, mi lesz. Nem hittem a szememnek, hisz ez működött, nem robbant fel szilánkokra a haragja, nem zúzott porrá, sőt, azt tette, amire kértem, tehát van remény, hiszen a világ valójában egy szép hely, és ez a kedves szőke néni is bizonyára segíteni fog nekünk, árva, eltévedt gyermekeknek, háuszvít! – pedig tudtam jól, hogy végérvényesen a markában vagyunk, hiszen tiszta volt előtte, nem az időjárásról vagy a menetrendről lesz szó, és azt is sejtettem, hogy itt most valami olyasmi fog következni, mint amikor a ragadozó eljátszadozik áldozatával a vacsora előtt.
– Ezek a lányok az Óperencián túlról, egyenesen a messzi Amerikából jöttek szép hazánkba – kezdtem bele, és ösztökélően néztem rájuk.
– Jeszjesz, amerika, júeszéj… – hebegték.
– Brávó… – bólintott a szörny.
– Csakhogy valami idióta barom csúnya bácsik helytelen tanácsokkal látták el őket, és rossz helyen szálltak le a vonatjukról… és…
– Ó, csaknem…
– De, de… és…
– Nos? – kérdezi borzasztó mosolyával.
– És most én segítek nekik, hogy, izé, folytathassák utazásukat gyönyörűséges hazánkban…
– Ó, milyen rendes vagy, domnule.
– Ööö, igen, csakhogy a nagy kavarodásban és kétségbeesésben, mert, tudja, nagyon megijedtek ám ezek a kislányok, szóval, a nagy sietségben nem tudtak jegyet venni…
– Ó, szegények…
– Ööö, nem, nem azért, mert, ami azt illeti, nem is olyan szegények, egyáltalán, sőt… Talán tud rajtuk segíteni… – s megvillantottam ujjaim közt a tenyeremben szétizzadt zöldhasú bankókat.
– Micsoda?! – horkant fel erre Tánti Luminica, hogy beleremegett a fülke.
Egyszerre éreztem, hogy besötétedett az égbolt, sűrű, goromba felhők húztak a fejem fölé, dörgött, villámlott, csurom víz voltam, csípett a só, vágott az alsónadrág, nagymamám mézédes, szájban szétomló ordásbuktái lebegtek előttem, gudbáj krúl wörld, én igazán, de igazán csak jót akartam, na, oké, bevallom, tán, esetleg egy kicsit, csak egy ízelítőt azokból a napbarnított combokból, de esküszöm, hogy rendes fiúcska leszek…
De a kalauznő nem sújtott le még, pedig ott magaslott mazsolává töpörödött lényem fölött a tömör hústorony, és rózsaszínre festett, bicskaéles karmával felemelte államat, hogy lássa elpárologni méltóságom bárminemű maradékát.
– Hát idefigyelj, domnu dollár, tudod te egyáltalán, kinek a kezei közé kerültél? Van fogalmad? Vagy azt gondoltad, mit se neki, én majd megfúrom azt a dinkát? Majd a kezemből fogja legelni a zöldhasúakat, ugye, ezt gondoltad, domnule? – ádámcsutkámba mélyesztett körmére való tekintettel óvatosan ráztam a fejem, de hiába, csak most kezdett belemelegedni, szemeiben a lángcsóvák préritűzzé váltak.
– Huszonöt éve védem itt a végeket az ilyen férgek ellen, mint te, domnule, próbáltak velem már mindent, bundát, valutát, kajabont, lopott ékszert, aranyfogat, svájcicsokit, gumimacit, lottószelvényt, színházjegyet, vibrátort, kölyökkutyát, de még bölcsészdiplomát is kínáltak szabadulásuk fejében, és amikor látták, hogy nem megy, sírtak, köptek, fújtak, csíptek, löktek, vertek, átkoztak, sőt, meg is késeltek egyik novemberi éjszaka, de meg is keserülte az illető, mert a vécékagylón ledaráltam a vonatról, mint egy kolbászt, s azután lehúztam reggelig a műszakot, késsel a lumbágómban – üvöltötte a pofámba Tánti Luminica, és noha minden félmondatára fogytam egy kilónyit, őszinte elismerés illette zengzetes, szépen betanult monológját, már szinte vártam, hogy egy jól kimért, stratégiai pillanatban majd bedob egy ószövetségi idézetet, vagy esetleg keresztet vet rám, mielőtt kifasíroz. Közben jobb kezemet hátrafacsarva, ujjaimmal idegesen integettem a lányoknak, hogy mór kes, mór kes, különben tényleg gémóver.
– Tudod te azt, domnule, hogy mit csinálok én a te fajtáddal? – mondta ismét gyilkos lassúsággal. – Megfoglak a két végedtől, és összebogozlak, mint egy cipőfűzőt, péppé masszírozom benned a csontokat, kikavarlak, mint a friss padlizsánt, s beöntelek a vonat éhesen tátongó nyílásaiba, felitatlak az ülés szivacsával, elteszlek fékfolyadéknak, domnu takony! – markomban pedig megduplázódott az összeg. – Azt hiszitek, hogy az úgy megy, fogom magam, és zsupsz, felülök a vonatra, minek fizetni, minek szarakodni a jeggyel, hohó, az a hülyéknek való, hisz a vonat nem más, mint egy rakás mozgó vasdarab, amire feltolod a mihaszna segged, és már repülsz is, mi?, mert annak az a dolga, hogy a te büdös valagadat szállítsa, s pofabe-hagyjanakbékén-slusszpassz… – tenyeremben újból menedéket talált két bankó. – Hát nem, domnule, vájgyekáputöu!, nem a vonat van tiértetek, a ti retkes életetekért, hanem fordítva, ti vagytok a vonatért, azért léteztek, azért születtek, basztok, anyagcseréltek és döglötök, hogy a vonat élhessen, mozoghasson, viruljon, uralkodjon… – és ismét két dollár… – Hát nem vettétek észre ti tökkelütöttek, hogy a menetrendek és vasútvonalak nem hozzátok igazodnak, nem emberi mércével készülnek, hanem a vasút szent önkénye szerint születnek? A vasút volt, van és lesz, míg ti maholnap nyom nélkül elfogytok, mint a …
– Áááááálgyanmegajóisten… – harsant fel a folyosóról a kéregetők szokásos mondókája, elnyomva a kalauznő dramaturgiailag megsemmisítőnek szánt hasonlatát. Tánti Luminica megpattintotta az ajtót: – Hogy az istókját neki… – dörmögte maga elé, aztán mélyebbre fúrta körmét a nyakamba, de hiába, kiesett a szerepből, így hát mérgesen kimarkolta kezemből a szépen összegyűlt zöld bankókat, és kituszkolta magát a fülkéből. A félszeg kéregető pedig, aki a folyosón vonszolva magát, éktelenül kiabált, és aki tudta nélkül mentett meg minket, amint meglátta a fülkénkből kiömlő kalauznőt, egyből talpra ugrott, és már rohant is visszafelé.
Azóta esküszöm, ha vonatra szállok, mindig, de mindig adok a kéregetőknek.
Az utazás hátralevő részén egy szót sem váltottam a két déjzimilerrel, nem is néztek rám, és persze jutalomdíjról, napbarnított comb-ízelítőről vagy hasonlókról szó sem lehetett, nem voltam bighíró, nem voltam bossz, csak egy sápadt folt az ülésen, hja, ez van, nyeltem a keserűket, még egy kibaszott lepénzelést sem tudok elrendezni, azzal az összeggel ezek a fruskák egy használt Dácsiát is vehettek volna, sofőröstül. Hangtalanul távoztam, amikor megérkeztünk.
Az eset után évekig nem mertem személyvonatra szállni, még az állomáshoz sem mentem közel, amikor egy-egy befutott, inkább órákig stoppoltam, és panasz nélkül hallgattam a kamionsofőrök vagy utazó kereskedők idióta dumáját. Mígnem egyszer, ünnepnapon, amikor az országutak kiürültek, rákényszerültem a vonatra, nem volt más megoldás, rettegve megvettem a jegyet, és kiálltam a peronra. Végtelen meglepetésemre egy villogó alumíniumjárgány húzott be a vágányra, elektromos ajtók, billenő lépcső, plüsshuzat az ülésen, érkondisön, pofátlan luxus, hozzá egy szőrös mellkasú, cujkaszagú, ártalmatlan Nású. Kiderült, hogy a régi szerelvényt kivonták forgalomból, s most ott döglődik a kocsárdi vonattemetőben.
– S hát a Tánti? — kérdeztem félhangon, de a Nású csak rántott egyet a vállán. – Mi legyen vele? Nem bírtuk kihámozni a vagonokból, hát ott hagytuk. Majd a rozsda végez vele is.