Nem szereti az ispotályt,
ott, a zöldellő domb tetején; túl nagy a csend, túl hidegek a falak. Iván ágyára kucorodva vacog, miközben a vastag falak elszívják ereiből említett férfi iránti vonzalmát; helyébe viszolygást szivárogtatnak. Erei megtelnek elégedetlenséggel. Rosszallását korán kelti, megfelelő rutinnal ébreszti. Főz egy kávét, viszi Ivánnak, aki már félórája fenn van. Az asztalon néhány napos virágcsokor hullatja szirmait; Iván evvel várta a nőt, aki most több réteg plédbe burkolózva szorongatja a kávésbögrét, és szigorú, hivatalos tekintettel fürkészi emberét. Felelőssé teszi a hidegért, a helyért, az életmódért. Adminisztrálja szerelmüket: képzeletbeli űrlapján az összetevők rubrikát kitöltve megállapítja, milyen anyagokból (létfontosságú elemekből) jut elkeserítően kevés szerelmi tápjukba, melyek híján meglepő nehézkességgel hízik fel kapcsolatuk a folyamatos együttlétig, közös lakásig, gyerekig. Csüggesztik a hiányosságok. Hiába építettem ki Iván körül női infrastruktúrámat, hüppög Gréte; értelmetlen beruházás legott. (Belülről zokog és reszket, védtelen ő, gyámolításra szorul: Ivánnak észre kéne venni ezt!) Bár egyetlen mozdulattal is láttatni tudnám rászorultságomat, kesereg Gréte, ám a benne lakozó női támasz magára hagyja, ezúttal sem siet segítségére; begyógyszerezve, narkotikus álomba alázva fetreng, éppen ott, ahová gazdája legutóbb lökte őt. E „nő” immár vastagon behúzott revizori hiányjel Gréte űrlapján.Mégis kieszel valamit: erőnek erejével benyúl „nője” álmaiba, és előhalássza onnan azt, ami éppen keze ügyébe akad, a jeges vacogást.

Hallgatnak.

Gréte némán, ellenségesen fázik. Kíméletlenül Ivánra emeli fázását. Iván bezzeg belülről fűt, tíz fokban felhevül és izzad. Munka robog ki kezei közül már hajnalban. Naponta oszt javaiból, juttat bőségéből. Finom ételeiből ad, borszeretőknek borából, pazarbelűeknek fűszereiből. Sok vendéget hív, elkészíti extrém húsait. Kecskét, nyulat, bárányt ügyesen öl le, alig nyikkannak. Bort érlel tufapincéiben; kacsokat vág, és bizony jól metsz, övé a legcukrosabb must, ügyesen fokolja. Begyűjti az aszúszemeket. Hűvös, esős őszi szüreten meleg köveket rak munkásai zsebébe, dermedt ujjak örömére. Szépen megadja bérüket, kimenti a mustba esettet. Egyéb üzemi baleseteknél is segít. Komolyabbaknál. Szőlőjében lehajol, féldrágaköveket méreget tenyerén, jáspist, opált, ritka fekete obszidiánt.

Iván kora hajnalban nyúzza a bárányt,
bőrét a hodály közepére teszi, besózza; rózsaszín lé csurog a padokra, papírokra, kopottas műkőre. Bárány nyúzó korán van. Este elkészítjük bárányunkat, tervezgeti Iván. Jó előre felhasogatom a fát, kinti tűzön fogunk sütni, határoz magában.

Tánya a szemközti ház ablakából

kémlel át, ebben a bárányt nyúzó koránban. Figyeli az atlétatrikóra vetkezett Ivánt, ahogy a fa hasogatása közben bőre, lehelete tejfehéren párolog. A kétméteres ember magasan feje fölé emeli erős, vastag karjait a baltával együtt. Nyújtózás közben, amennyire lehetséges, hátrahúzza a baltát; hasa előredomborodik, felajzott íjteste, melyet az anyatermészet doppingol pattanásig, hirtelen bedől, és a két kar robogva lesújt. Repeszekként száguldanak szét a fahasábok. Iván fejszecsapása rácáfol az íjas hasonlatra, leginkább egy ötvenes évekre datálható lemezperselyt igazol, melyen a nyílásba helyezett pénzérmét nagy orrú favágó suhintja a tartályba. Valóban ennyire fel kell emelni a karokat? – hitetlenkedik Tánya a párás ablaküvegre dörzsölt tenyérnyi foltocskán keresztül. Mindenesetre Iván erős. Ebben a helyzetben Iván erejemeglepőmódon nemTánya szemén, hanemszáján és finom ujjacskáin keresztül jut le belső részeihez; egészen alászáll a petefészkekig. Tánya ezt az erőt maga mellé akarná, szorosan maga mellé, kifejezetten a hétköznapokban, csak azokat a teljesen felhúzott karokat nem, azt az eltúlzott mozdulatot mellőzve. Abban valami korlátolt önelégültség rémlik. A tevékenység szélsőséges birtokbavétele, übermencs kivitelezése, az indokoltnál nagyobbnak tűnő energia befektetése arra utal, hogy Iván adott esetben szerelmét – ha, tegyük fel, éppen Tánya lenne az –, szupermenként nyalábolná hóna alá, és megkérdezése, beleegyezése nélkül repítené újdonsült otthonuk, valami távoli bolygó, Iván eddig ismeretlen, eredeti lakhelye felé. Ezt gondolja Tánya, de megállapítását hamar törli saját űrlapjáról, melyet Grétével immár párhuzamosan vezet. Iván tényleg szuper. Mégis hiányzik valami ebből a szuperségből, ezt a hiányérzetet szintúgy kihúzza; de mit is akar, ugyan mit bámulja ezt a Gréte illetékességi körébe tartozó testet?

Az igazság az,
hogy Grétének a fázáson kívül most konkrétan más problémája is akad Ivánnal. Mérges a húslé miatt. Ez egy szeméttelep, mondja, hová ülhet itt a nő, csak ragacsba, gyűrött hivatalos papírokra, húslébe. Kibírhatatlan, szórja Ivánra keservét, mint szilveszteri konfettit, így most már bokáig gázolnak a kibírhatatlanságban. Én vagy a konfortzónád, kedvesem – néz vissza a férfi elhúzott szájjal, és ami történik, nem tartja szépnek. Dolgozik tovább. Bazsalikomot, zsályát tép a bárány fűszeréül, pácot készít nagy edényben, hogy abban álljon estig a hús. Gréte szomorú, kifognak rajta ezek a nyamvadt, hideg, vastag falak. Továbbra is fázik. Visszafekszik. Helyet kotor magának az iratok között, fejét Iván ágyra vetett, csomóba gyűrt koszos ruháira roggyantja. Az áporodott feromonok még képesek felidézni Grétében remegő combjai emlékképét, és egy hatalmas, beléfeszülő test rázkódását, elfordított fejét, mely az ablakon át éppen a szemközti templom szikrázó, sárga volutái felé néz. A sárga voluták széles női csípővé formálják a torony alatti részt, melyre Iván szeme vakon tapad, miközben teste szertelen mozdulatokkal szolgáltatja Gréte önkívületét.

Gréte hamar visszatér fázásához,
amely hovatovább itt-tartózkodásának egyetlen realitása. Meddig fogom bírni, meddig, kérdezgeti magától, és az erős kávé ellenére lassacskán újra elalszik.

Gréte, hidd el,
fázásod lelki természetű, üzeni Tánya a túloldalról, a jól fűtött Bencsik-villából (a háziak távolléte miatt egy hétre kapott itt kikapcsolódási lehetőséget). Amikor egyik szűkös télen alig fűtöttem, csak minimálisan, és tizenkét fok volt otthon, jól beöltöztem, és nem fáztam. Érted, Gréte? Nem fáztam, mert otthon voltam. Ezt teszi az otthon melege. Aztán elmentem vendégségbe Lázárékhoz, akik velem egy módban spóroltak azon a télen. Tizenöt fokon tartották a termosztátot, és ott fáztam. Tessék, ott meg fáztam.

Nője fázása elcsüggeszti Ivánt,
de csak igen rövid időre, mert Iván örök vidám. Öröklött képesség ez nála, mely eddig minden nehézségen átsegítette, plusz kedvessége. (Gyermekei közül csak Lili rendelkezik hasonló adottsággal.) Iván így nem időzik sokat Gréte vacogásánál, alábecsüli e fázás jelentőségét; majd megoldjuk, gondolja és telefonál, szobát foglal, holnap már ott alszunk, biztatja nőjét a szikrázóan áprilisi, délelőtti napsütésben. Gréte nemrég kelt fel visszafekvéséből, mely, ha lehet, még törődöttebbé, fáradtabbá formálta arcvonásait. Iván végzett a nyúzással, faaprítással; míg Gréte aludt, reggelit is készített, szépen megterített: halkonzervet, rokfortot, lekvárt, vajat, zsemlét tett az asztalra.

Megreggeliznek.

Fogmosás közben Iván ránéz nője seggére, gondolatban megmarkolássza, aztán a fogmosás befejeztével tettekre váltja. Gréte elégedetten veszi tudomásul Iván tenyerét. Iván átfonja nőjét, az pedig előbbiekhez hasonlatos módon nyugtázza, hogy Iván keze az ő csípején nyugszik, s nem másén. Iván kérlelni kezdi nőjét: Tudod, Gréte, hogy te bombázó vagy? Még közelebb húzza magához. Akard kicsit ezeket a falakat, hidd el, megadják jutalmát az őket szeretőnek. Régóta vizsgálnak téged, figyelgetnek, méregetnek. Fogadd el e helyet, ne okozz csalódást! Ha elkedvetleníted a falakat, mindent visszavesznek, vigyázz! Érzed ezt a nyugalmat, csendet? Ilyen sehol nincs. Értékeld! Gréte megvonja vállát. Hát ide jutottunk, sötétül el Iván arca; ezek lettünk, két üres teknősbékapáncél egymásra dobva? Hallod?! Gréte, miért akarsz te másik helyet? Itt van ez. Tenger hullámzott e tájon korszakokkal ezelőtt, csupa kis csigán, kagylón áll az ispotály. Menj ki az útra, és túrj bele a homokba, millióéves mészvázak peregnek ki onnan, a márgából. Itt élsz velem a tengerparton, és eddig észre se vetted?! Ez egy különleges hely. De tudod mit, kicsikém, csukd be a szemed, tessék, tapaszd rá kezed, ne akard látni a csodát!

A szemközti házban
Tánya is megmossa fogát, ott, az ispotállyal átellenben, a másik helyen. Mióta Ivánt ismeri, folytonosan másik helyen van, de Ivánhoz meglepő módon közel. Hány év is? – mereng az elektromos fogkefe zúgása közben. Feküdt a Rába-parton, napozott a bojtorjános tüskemagok, pitypangok között. Szitakötők repkedtek feje felett. Éppen arra járt Iván, és meglátta: „Tánya, drága tizenhét éves kis Tánya!” – így remegett, járkált utána két hétig. Érintgette a karját: jaj, de finom lenne nekünk, Tánya, jaj, de plüss! Iván szentül elhatározta, hogy övé lesz a lány. Két hétnek elégnek kell lennie, gondolta. Etette, itatta; uzsonnát vitt neki a folyópartra minden nap. Jött, egyetlen alkalmat sem hagyott ki, tudta, hogy ott találja Tányácskát csíkos frottírtörülközőjén fekve, hol hason, hol meg háton, vagy pedig kicsit szétnyitva, kifordítva combjait, hogy ott is érje a napocska, azokon a helyeken is aranybarnára süljön. Délután hazamentek a régi épületbe, a vastag falúba, kastélysárgára festettbe, melyben árvaháziak laktak évközben, de ilyenkor nyaralni vitték őket a Balaton-partra. Az árvaháziak szobájában aludt a lány is. Utolsó éjszaka benyitott hozzá Iván: Nem teheted ezt velem, Tányácska, hogy te nélkülem legyél ilyen puha és selymes! Kitakarta a lányt, aki mosolygott, azt hitte, ezt hagynia kell, ezt talán még szabad. Tányácska, folytatta Iván, és kezét a lány combjai közé csúsztatta, ha jól emlékszem, lennie kell itt valaminek, ami értem van, tudod, Tánya, senki más miatt nincs az itt, csakis miattam. És akkor ráfeküdt a lányra, akiben annyi maradt meg az egészből, hogy Iván feszes, fényes, fekete nejlonalsóban volt – eleve így jött át –, és ezen az alsón megjelent valami nedvességfoltocska, minek láttán olyan nevethetnékje támadott, hogy Iván zavarában gyorsan kiült az ágy szélére, mint aki piros lapot kapott. Duzzogva vetette a lány szemére, hogy ilyet férfiakkal tenni nem szabad, csak úgy felelőtlenül odapréselődni az ölükhöz, aztán meg röhögni; csókolgatni, harapdálózni, majd leforrázni őket. (Jaj, de szekszi voltál akkor, Tánya, gondolt vissza később Iván igen gyakran arra a két hétre.) A lány attól kezdve kitért előle, de azért látótávolságon belül hagyta magát. Iván pedig Tánya házassági kötelékei környékén minduntalan tett néhány kört, próbált kicsit bogozgatni. És ott az olasz út.

Az olasz út,
melyet Tánya megdöbbentően rég idézett fel. Eltekintve tavaly nyártól, amikor Iván felhívta, hogy újra itt patakzik róla a veríték, a Forum Romanum narancsligeteinél; Rá gondol, csakis Rá, de már nem lehet bemenni és narancsot szedni úgy, mint amikor együtt jártak a lekopott átriumok, magukban lengő homlokzatok között, amikor Tánya oly kínzóan elérhetetlennek bizonyult számára. Tánya azt kutatja emlékezetében, miképpen volt lehetséges együtt aludnia lerobbant olasz panziók huplis duplaágyaiban a verejtékező, forgolódó, sustorgó Ivánnal úgy, hogy semmi se történjen. (Minden más is meghiúsult. Iván egész úton egyetlen képet adott el, noha azt éppen a Juventus sztárcsatárjának. Tánya cserkészte be a gyanútlan járókelőket, Iván ezért vitte magával. „Una pittura perfavore!” kiáltozással járt körbe a Piazza Navónán, kitartóan szólongatva a napszemüveges bámészkodókat. Valahogy megtetszett a csatárnak, aki odasúgta: De szép vagy! Egyedül vagy? Tánya ügyesen Ivánhoz tessékelte, és kínálta a portékát, a híres csatár pedig vett, és közben kérdezgette: kid ez neked? van férjed? Ott lihegett, tolongott körülöttük, az egész felforrósodott tér: Ricsitelli, Ricsitelli!! Autogramot akartak  a futballistától, miközben a sztár Tánya makacssága láttán nehezményezni kezdte, miért nincs szignó Iván akvarelljén, úgyhogy legyen szíves. A helybéli konkurensek úgyszintén nehezményezték a történteket, és feljelentést tettek. Másnap Tánya nem akart dolgozni. Ő hétvégén Rómában nem dolgozik, nem perfavórézik és kész. Leült egy padra a Trévi kúttal szemben. A nagy ember ezen csak mosolygott: tisztára lökött vagy, most, amikor beindul az üzlet, nem csinálod a hétvége miatt. Te tudod, zárta le Iván fölényesen, foltos hóna alá kapva a mappát; pedig ma jól fog menni, mosolygott Tánya felé. Aznap a konkurencia ráküldte Ivánra a rendőrséget. Bevitték. (Tánya órákig járkált idegesen fel-alá az épület előtt, mintha Iván szülne; és mi lesz, ha benntartják, mi lesz akkor, tépelődött magában.)

Az ispotályban Gréte elmosogat,
gondosan visszarakja a száraz edényeket, senki más nem teszi meg ezt helyettem, elégedetlenkedik magában. El kéne hagynom Ivánt ezzel a nyamvadt ispotállyal egyetemben, veszi fontolóra. Széljegyzetként vezeti fel űrlapjára, erre ugyanis nincs külön rubrika, a megjegyzések rovatba valónak pedig valahogy nem érzi. Nekilát a tojásfőzésnek, felszeleteli a sonkát, pedánsan körberakja az ovális tálat. Minden mozdulata feddhetetlen és szakszerű.

Tánya húsvétvasárnapja
sokban különbözik Iván és Gréte húsvétvasárnapjától, bár ennek estéjén, a báránysütésen ő is részt fog venni a dombtetőn. Jövevénynek érzi magát az ünnepen. Bárányt sem tud ölni, igaz, ezt soha senki nem várta el tőle; mégis azt gondolja, értenie kéne az öléshez. Heverészik a Bencsik-villában. Jólesik mások helyére bevennie magát, a két hétre megkapott idegen otthonosságba, csak úgy lébecolni abban, kényelmesen, felelőtlenül. Tánya kivirul ajándékba kapott biztonságérzetén. A szomszéd Árpi időnként átnéz, azt hiszi, Tányának valami baja van, nem érti az elvonultságát. Ezen a napon is bekopog: Tányácska, ne búslakodj itt egyedül, gyere kocsikázni! Amúgy is meg kell futtatnom a lovakat; menjünk! Ledübörgünk a szomszéd faluig meg vissza. Na, gyere, gyere már, ne kéresd magad! Ugyan mitől félsz? Tánya átballag Árpihoz a nagy udvarba, aki éppen hozza a szerszámokat, hogy befogja Tinát és Gabit. A puli már akkor felugrik a bakra, amikor a lovak még sehol sincsenek; rögtön felugrik az, magyarázza Árpi mosolyogva, mert tudja, hogy megyünk. Amikor több kocsiba fogatok be – mondja Árpi, ez a széles pofacsontú, tömzsi, kentaurszerű, rőtes szőrzetű –, akkor egyik bakról ugrál át a másikra, mert éppen azon akar lenni, csakis azon, amelyik kocsi először indul. Árpi felül, igazgat valamit, a lovak azt hiszik, már menni kell, és megugranak, legázolják a szénakazlat, széttapossák az egészet, áthajtanak rajta, a kocsi kis híján felborul. Az istenit, Tina (miatta történt), de hülye vagy te, állj már meg! Mi a fene van ezekkel?! – dühöng Árpi. Gyere, Tánya, gyorsan ugorj, ezek alig bírnak magukkal. Valóban fékezhetetlennek tűnnek. Tánya fél. Kirobognak az udvarból, a keskeny utcácskákon, éles sarkokon vadul tipor át Tina és Gabi. Kiérnek a főútra, Árpi virtusosan gyorsabb haladásra ösztökéli lovait, de így is feltartják a forgalmat. Rájuk káromkodnak a személygépkocsikból. Állandóan Tina csinálja a cirkuszt, méltatlankodik Árpi. Nézd, Tánya, hogyan kapkodja a fejét; dörzsölt, mert közben meg nem húz, Gabi visz most minket. Tina, az anyádat! Húzzál nekem, azt a sunyi, lusta mindenedet! (Nagyon fúj a szél. Tánya alig várja, hogy visszaérkezzenek, de még Cölkön sincsenek.) Cölkön majd megfordulunk, ígéri Árpi; kicsit pihentetjük a lovakat, iszom egy sört. Te beugrasz, Tányácska, veszel nekem egy dobozosat a büfében, az lesz a fuvardíj, vigyorog Árpi. Dudálnak, kiabálnak, próbálják előzgetni őket. Árpi már hozzászokott ehhez, fel sem veszi. Régen is odaértek az emberek, Tányácska, ahova csak akartak; időben kellett elindulni. Ennyi. Aztán, Tánya, gyere a lovasnapokra nyáron! Több hektoliter ingyen bort, ingyen pálinkát és melegételt osztunk majd szét, na az bevonzza a népeket; menni fog a zene. Minden alkalommal felnyomnak, panaszkodik Árpi. Váméspénznél a bor miatt nyomnak fel, apehnél a kajamiatt, állatvédőknél a kismalacokmiatt. Bandzsidzsamping is lesz. Körhinta is. Zene is lesz, ígéri Árpi, amiatt felnyomtak tavaly, és idén is fel fognak nyomni. Tánya nézi a koszos lovakat. Árpi észreveszi ezt a tekintetet.Majd az eseményekre kicsinosítom, feldíszítem őket, szabadkozik, ilyenkor nem kell, az asszonyok sem sminkelnek otthonra.

Ugyanaz a hely;
letelt, kibúgott a tavasz, nyár ponyváján sütkérezünk. Gréte elhagyta Ivánt, megtervezte, beindította új, ispotály és hideg falak nélküli életét. Gréte, mint lelkiismeretes officer, szigorúan, okosan le fogja adminisztrálni következő szerelmét, abból születendő gyermekeit; másként ugyanis nem lehet, abban az ispotálynyi összevisszaságban, lenyúzott báránybőrök között képtelenség. Tényleg az, ebben Grétének teljesen igaza van. Tánya, saját űrlapjának megjegyzések rovatába a következőket rója:

Most itt lakhatok. A Bencsik-villában ilyenkor nincs hely a háziak miatt. Beindult az idény, bár még csak Gergely jött le, és holnap haza is megy. Úgy tudni, holnapután érkezik Anna, Éva és Laci. Egy napot maradunk kettesben Ivánnal. Két fa közé kifeszített szárítókötélen leng az egész staférung. Bujkálunk az átmosott ágyneműk között, immár Gréte nélkül. Kitesszük matracainkat szikkadni a szúrós napfényre. Túl sokan belefeküdtek előttünk, és a nyirkos, hideg, fűtetlen helyiségben kicsit dohos szagú lett. Azt gondoljuk, de jó lesz nekünk itt, de jó! Ezen a dombtetőn kijuthatunk magunkból. Más helyeken szinte lehetetlen, vagy legalábbis oly problémás ez a kijutás, de itt pompás, pompás. Elérkezett végre kilépési pontunk, kikecmergünk, vagy kihuppanunk inkább? Hogy bebolyonghassuk embertársunk rejtekét, az ő kijutásának helyét. (Pedig ebből minden évben baj van; idén sokkal, de sokkal nagyobb baj, mint tavaly.) Esténként elnyúlunk a kiszellőztetett, napszítta ikeás habszivacsokon. Bealusszuk a házat. Várjuk ezt az alvást, mint a vattacukrot, hogy végre meglegyen, hozzájussunk, a domb teléreibe húzzhasson minket, forráshoz vigyen le, mely pár évszázada még itt fakadt, éppen ezen a helyen, a dombtetőn. Aztán valami elszippantotta, két utcával odébb lökte fel. Elhagyatott üregekbe, kiszáradt aknákba ránt minket a mágnesesség. Járnakkelnek érzeteink, míg a forrás vékony lehelet-száron forgat fekhelyünk habsziva csa felett, mintha ott lennénk. Kanopuszok vagyunk. Belső részeink esetlen, töpörödött tárolóedényei. Járkáló lelkünk víz után szalad, víz nélkül való helyeket nem kedvel, éppúgy, mint más létezők sem, a démonok.Mi is a vízhez tartozunk. Alvásunk látszatához olyan szobák adományoznak teret, melyek egy másik, alattuk lévő szobában foglaltatnak benne, s ablakuk arra a másik szobára nyílik, melynek valódi ablaka találtatik az égre, levegőre. Halljuk a héjszobában alvók szuszogását. Felszáll hozzánk az alattunk alvók kipárolgása, az ő járkáló lelküket szintén a forrás cipeli magával, éjszaka megmondja nekik, hogy nappal mit cselekedjenek.

Kint száraz, kemény a fű,
néhányan az újonnan érkezettek közül, a domboldalon hemperegtek, szúrásokkal, sebekkel térnek vissza, a szik kemény szára kilyuggatta bőrüket. Azt tanácsolják, az idén senki ne hemperedjék lefelé a domboldalon. Aztán közértbe mennek; elfogyott a zsemle. Ez olyan közért, amelyikben sok mindent lehet venni húsz-harminc forintért. Tánya vásárolt előzőleg félfamentes írólapot, iskolai színes papírokat, kisdobozos kohinor zsírkrétát és indigót; paksaméta sárgult dossziéba kitett, mélyhalálkék indigót. Boldog volt az indigóval, szép és ritka ma már. Halogatta a második adagot, emiatt azt elvitte más. Kérdezi a pénztárosnőtől: ki vette meg? Mélyhalálosan szomorú vagyok miatta, búsulja a pénztáros csaj fehér fülébe. Miért érdekel, bámul rá bizalmatlanul a csaj; talán tartsak pisztolyt a halántékához annak, aki meg merészelte vásárolni? Csak tudni akarom, ki volt, átvenném tőle, magyarázza Tánya, és Te, akár meg is érthetnéd, milyen fontos ez nekem. Ezt az indigót tizenöt éve rakosgatják a pultokon, ő még nem is dolgozott itt, amikor az indigó már a polcon dekkolt, közli a csaj. És most végre elment. Ő ennek örül. Fekete fajtából még maradt. Olyan nem kell, közli sértődötten Tánya. Hát nem érted? Az indigóban annak kéksége az érdekes.

Beesteledik.

A Tányáét magában rejtő szoba Iváné. Ablaka nyitva Iván szobájára, hogy jöjjön valamicske levegő, így áttételesen legalább, ebben a hőségben. Iván nem nyugszik héjszobájában, füleli, ahogy a nő leveszi ruháit, bőréhez dörzsölődik, szikrázik az anyag; motoz, neszez, pakol. Tánya elképzeli Ivánt az alatta lévő szobában, tudja, hogy mezítelen az a hatalmas test. Tánya, drága Tánya, imádlak! – súgja fel a test. Gyere le, ide hozzám! Ha nem jössz, lehúzlak, leszedlek onnan. Tényleg leszedi, elhelyezi maga mellett. Tánya észreveszi saját karját a gyűrött ágyneműn; roppant vékony. Ennyit vállal az életből. Kibúvókat keres: indigóznom kéne, esdekli Ivánnak; várom, hogy kékre maszatolják ujjaimat, hogy hozzájuk érhessek, persze hozzád is, miután átrajzoltam, átindigóztam magam egy hófehér lapra, hogy azt valóban neked adhassam. Jó lesz így? Tánya, hagyjál a hülyeségekkel, Te kellesz! Löttyedt mellecskéiddel. Jó, hát érj hozzám, ajánlja a nő zaklatottan; bőrhöz, inakhoz, zsigerekhez, vérhez, limfocitákhoz, ölősejtekhez, belek nyüzsgő parazitáihoz, nyálhoz; egész kifakult valómhoz te értesz, te tudod, hogyan omlik le csontról a hús. Tessék, vonjon be vágyad selyme! Ha már belezaklattál az egészbe. Olvadjon hát húsom kezedbe, mi még maradt rajtam. Végre, végre, hálálkodik Iván, és egész éjszaka pakolgatja Tányát az ágyon egyik helyről a másikra; éber marad felette, el ne vonszolja onnan magát az valahogyan, esetleg meg ne lépjenek vele.

Igen, ez lehetséges, Tánya,
helyesel belülről egy hang: szőlő vagy te, gyökereid mélyen kapaszkodnak a vulkáni hamuba. Teremsz Ivánnak dús fürtöket, ki hidd el, jól gazdálkodik majd veled, és tényleg szereted, szereted őt. A nő elgondolkodik. Élete eddigi hímjei, úgy tűnik, csupán pislákoltak körülötte. Mégis bújik az egész elől.

Iván nekilát.

Elkészíti szerelmüket. Leöli, megnyúzza, besózza. Igen, ilyen az, ha ő valakit szeret, mondja. Ha ő valakit szeret, annak mindent megad, igényen fölül is. Tánya erre töpörödni kezd, éjszakánként már nem viszi a forrás, kiszáradva forgolódik, kopognak belső szervei. Ekkora szerelem alanyának/tárgyának lenni erejét meghaladó feladat. Szégyenlősen magára húzza a takarót, iszkolna a telérekbe, járatokba, de a forrás már nem viszi, csak a démonok.

Ülnek az ágyon,
Iván Tánya nyakát karolja, a nő borzongva összehúzza magán kardigánját, úgy érzi, mintha kihűlve lógna Iván kezében. Szorította, vitte őt e kéz, megmutatni a tavat, amiben kedvére úszkálhat, amiben, de jó lesz neki. És most odavan minden. Iván közelebb húzza magához a nőt, ölébe veszi saját, gyűrött, maszatos űrlapját, forgatja a ceruzát, fontolgatja, hogy Tányának lehet-e még gyereke, mert sok gyereket akar, nagy családot. Leginkább fiú lenne jó, egy fiú vagy több, de egy mindenképp.