[2015. augusztus-szeptember - SZÍNHÁZLÁTÓ]
Jelenet
SZEREPLŐK:
KÁNTOR ALADÁR, 74 éves
KEREKES GYULA, 78 éves
BÁNYAI ILDIKÓ, 68 éves könyvelő
BÁNYAI KÁROLY, 68 éves rádiós szerkesztő
SZABÓ EMŐD, 67 éves magyartanár
KÁNTOR: Jaaaj! Jaaaj! Jaaaj! Jézus Mária! Jaaaj!
KEREKES: Hagyja már abba, könyörgöm!
KÁNTOR: Jaj! Jaaj!
KEREKES: Belerondít a legszebb áriába!
KÁNTOR: Jézus Mária!
KEREKES: Hagyja már abba!
KÁNTOR: Ne törődjön velem!
KEREKES: Nem törődnék, de muszáj! Mindenbe belenyög!
KÁNTOR: Jaaaj!
KEREKES: A legszebb áriába!
KÁNTOR: Jajajjajjj!
KEREKES: Hagyja már abba, az Isten megfizeti! Vagy a Főtitkár elvtárs!
KÁNTOR: Mi???
KEREKES: Mi az, már nem nyög?!
KÁNTOR: Mit mondott?!
KEREKES: Azt mondtam, ez a legcsodálatosabb ária a világon, így senki nem búcsúzik az élettől az egész operairodalomban, maga meg belerondít!
KÁNTOR: Hogy mondta?!
KEREKES: Bár szívesebben hallgatnám Domingóval, mint ezzel a mi tenorunkkal, de hát annyi baj legyen.
KÁNTOR: Mit mondtál, te rohadék?!
KEREKES: Ne verje az ajtómat! Megbolondult?! Nahát, hogy manapság kik járnak operába…
KÁNTOR: Inkább nekem kellene megrökönyödnöm, te, teee…
KEREKES: De hát mi a baja?!
KÁNTOR: Tudtam, hogy te vagy, tudtam!
KEREKES: Mi?! Ki vagyok én?! Engedjen el, kérem…
KÁNTOR: Most aztán megkapod a magadét, tee…
JEGYSZEDŐNŐ: Mi folyik itt? Hagyják abba, vagy hívok valakit!
KÁNTOR: Pofa be!
KEREKES: Segítség!
KÁNTOR: Hallgass, te, vagy…
HANG: Szégyen-gyalázat, ami itt folyik! Panaszt teszek az igazgatóságon!
JEGYSZEDŐNŐ: Kérem, hölgyem, menjen vissza…
HANG: Magának én nem vagyok hölgyem!
JEGYSZEDŐNŐ: Bocsásson meg, kérem…
KEREKES: Segítség! Megkötözött!
KÁNTOR: Pofa be! Hallgasson, mert megfojtom! Mi az, beijedt? Már nem roncsol olyan könnyedén, mi?!
KEREKES: …
KÁNTOR: Feleljen!
KEREKES: Kérem, én nem tudom, mit akar, sajnos, nem emlékszem…
KÁNTOR: Hagyjon ezzel a süket dumával! Dehogynem emlékszik. És meg is beszéljük szépen.
KEREKES: De hát most jön a finálé, és…
KÁNTOR: Magának nem jön. Maga itt marad velem. Meg ne szólaljon! A fene ezt az ajtót, nem lehet bezárni…
KEREKES: Persze hogy nem, ez nem börtön…
KÁNTOR: Maga ért hozzájuk, nem?!
KEREKES: Miről beszél?
KÁNTOR: Majd megtudja. Egyelőre fogja be a száját. Ó, hogy a fene…
EGY NÉZŐ: Mi folyik itt?
KÁNTOR: Tárgyalás.
EGY NÉZŐ: Tárgyalás?!
KÁNTOR: Az.
EGY NÉZŐ: Miféle tárgyalás?
KÁNTOR: Nem bírta ki a végéig?
EGY NÉZŐ: Sajnos, a prosztatám…
KÁNTOR: Nekem mondja?! Én ennek az úrnak köszönhetem.
EGY NÉZŐ: Mit?
KEREKES: Kérem, én nem értek semmit…
KÁNTOR: A prosztatát is, az aranyeret is. De most majd megfizet!
EGY NÉZŐ: Pisilhetek?
KÁNTOR: Kérem. Most már végződik. Már tapsolnak. Befejezte?
EGY NÉZŐ: Be.
KÁNTOR: Akkor menjen Isten hírével.
EGY NÉZŐ: De hát…
KÁNTOR: Kifelé!
KEREKES: Maga megőrült.
KÁNTOR: Hallgasson! Húszéves se voltam, maga hóhér.
KEREKES: De hát mikor, könyörgöm?!
KÁNTOR: Megint.
BÁNYAI KÁROLY: Vidrányi felséges volt.
SZABÓ EMŐD: Azért Kirkósára sem panaszkodhatsz.
BÁNYAI: Jöjjenek, pisiljenek, menjenek.
SZABÓ: Miféle hang ez?!
KÁNTOR: Nincs más hangom, sajnálom.
SZABÓ: Mondhatta volna szebben, kis lovag.
KÁNTOR: Mi?!
SZABÓ: Ez a Cyranóból van, kérem. Az egy francia…
KÁNTOR: Tudom, miből van. Szeretnének részt venni egy tárgyaláson?!
BÁNYAI és SZABÓ: Tárgyaláson?!
KÁNTOR: Tárgyaláson, tárgyaláson, tárgyaláson. Egy szekus esetét tárgyaljuk meg.
BÁNYAI és SZABÓ: Itt?!
KÁNTOR: Ez a legjobb hely szerintem.
BÁNYAI és SZABÓ: De hát… nem vagyunk jogászok, és…
KÁNTOR: Miért, az esküdtek jogászok szoktak lenni?!
SZABÓ: De…
KÁNTOR: Igen vagy nem?
BÁNYAI: Jó.
KÁNTOR: Helyes. Akkor figyeljenek! Most kimennek, veszik a kabátjukat, és visszasompolyognak. Kirkósa tiszteletére bankett lesz, tehát később is elmehetünk innen. Ha jön még valaki, őt is bevonjuk a tárgyalásba.
KEREKES: De kérem, szánjanak meg egy védtelen embert…
KÁNTOR: A vádlott még nem kap szót. Rendben?!
SZABÓ: Ahogy óhajtja.
KÁNTOR: Feleségük van?
BÁNYAI: Csak nekem, az övé meghalt.
KÁNTOR: Mit gondol, érdekli a dolog?
BÁNYAI: Feltétlenül.
KÁNTOR: Akkor siessenek! Ja, és a jegyszedőnőt nyugtassák meg. Mondják, hogy összevesztek, de már semmi baj nincs, csak elragadta önöket az indulat.
BÁNYAI: Minket?!
KÁNTOR: Magukat, persze. Én nem mehetek ki, mert akkor ez elmenekül.
KEREKES: Mondja, mit akar maga tőlem?!
KÁNTOR: Hallgasson, Zdrobescu! Csodálkozik, mi?! Hiába, a múlt mindig visszajár valamiképpen. Szóhoz sem jut, mi?!
SZABÓ: Honnan tud a bankettről?
KÁNTOR: Vidrányi az osztálytársam volt. Menjenek már!
KEREKES: Csodálatos Cavaradossi…
KÁNTOR: Maga ne hízelegjen, jó?!
KEREKES: Miből gondolja?
KÁNTOR: „Isten megfizeti. Vagy a Főtitkár elvtárs.”
KEREKES: Nem értem…
KÁNTOR: Hiába teszi az értetlent!
BÁNYAI ILDIKÓ: Kérem, én azonnal jöttem, ahogy a férjem előadta a tényállást. Kicsit furcsa ugyan, hogy éppen itt, de hát…
KÁNTOR: Jobb helyet keresve sem találnánk. Kezdjük el. Azzal vádolom ezt az embert…
BI: Pillanat, pillanat. Előbb le kellene szögeznünk, hogy ki kicsoda. Ön tehát a vádló. Mi is a neve?
KÁNTOR: Kántor Aladár. Azzal vádolom…
BI: Türelem, kérem. Egy tárgyalás olyan, mint a mérlegkészítés, abban nem szabad hibának lenni. Tehát Kántor Aladár…
KÁNTOR: Most már értem, miért vágta rá, hogy a feleségét „feltétlenül”. Kántor Aladár, ő pedig a hírhedt Zdrobescu, aki…
BI: Kérem, kérem. Mi a keresztneve?
KÁNTOR: Most mondom, hogy Aladár!
BI: Nem magának, Zdrobescunak.
KÁNTOR: Mit tudom én, nem mindegy magának?!
BI: Hogy lenne mindegy, hogy hogy hívják a vádlottat?!
KÁNTOR: De hát a Zdrobescu csak csúfnév! Így neveztük el, mert legfőbb szórakozása a kihallgatásra rendeltek kínzása volt.
BI: A zdrobi az ugyan szó szerint szétzúzni, összetörni, de elfogadom az érvelést.
KÁNTOR: Hagyja már abba!
BI: Kérem. Maga akart tárgyalást tartani!
KÁNTOR: Én, de nem gondoltam, hogy ilyen szőrszálhasogató lesz!
BI: Egy tárgyalás olyan, mint a mérleg…
KÁNTOR: Mondja, maga könyvelő?
BI: Igen.
KÁNTOR: Legyen maga a bíró. Én vagyok a vádló, Kántor Aladár, 74 éves kalandosi lakos, ő pedig Zdrobescu, akit itt ismertem meg az Árpád úton.
SZABÓ: A Traian utcában?
KÁNTOR: Ott. Néhányszor bevittek, és olyankor egy magas, vékony tiszttel együtt ő hallgatott ki. Az egy finom ember volt, ez meg egy vadállat.
BÁNYAI: Jó zsaru, rossz zsaru…
KÁNTOR: Ócska forgatókönyvnek tűnik, de működött. És hiába minden, az ember egy életre megjegyzi, ki teszi a széket a lábára, aztán ül rá.
BI: A lábára?
KÁNTOR: Fogja már be, bírónő!!! A székre.
BI: És ki a férjem?
KÁNTOR: …
BI: Ki legyen a férjem?
KÁNTOR: A kedves férje máris jegyzetel, készítse ő a jegyzőkönyvet. A barátjuk meg az esküdt. Mi a neve, bírónő?
BI: Bányai Ildikó.
KÁNTOR: És önnek?
BÁNYAI: Bányai Károly.
SZABÓ: Szabó Emőd.
KÁNTOR: Akkor kezdjük el végre!
BI: Kérem a vádlót, ismertesse a vádat.
KÁNTOR: 1962 tavaszán…
BI: Pontosan mikor?
KÁNTOR: Megint kezdi?!
BI: Azt hittem…
KÁNTOR: Hogy tárgyalást akarok, a fene egye meg! Április lehetett…
SZABÓ: A bolondok hónapja.
KÁNTOR: … és az egyik kollégám, akit megzsaroltak, mert homokos volt, azt írta rólam a jelentésében, hogy cikkeket írok a Szabad Európának…
BÁNYAI: Igaz ez?
KÁNTOR: Maga nem rádiós véletlenül?
BÁNYAI: De igen.
KÁNTOR: Ismerős volt a hangja… Hallgatta a Szabad Európát?
BÁNYAI: Egyfolytában.
KÁNTOR: Mindenki azt hallgatta.
BI: Megkérem az esküdteket, maradjanak csendben.
KÁNTOR: Mondja, magának hány piszoár kell, hogy ne élje bele magát annyira a szerepébe?
BI: Nem ez a szerepem?
KÁNTOR: Nem lehetne nagyvonalúbban? Egyszerűen azt szeretném, ha megértenék: ez az ember 1962 tavaszán, húszéves koromban, az összes kegyetlenséget elkövette, amit el lehetett.
BI: Mi szüksége a megértésünkre?
KÁNTOR: Mégsem vagyunk vadállatok, hogy csak úgy megfojtsam, bár kedvem lenne hozzá, az biztos.
SZABÓ: Kísérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem.
KÁNTOR: Maga meg mit akar az idézeteivel?!
SZABÓ: Magának senki nem jó?
KÁNTOR: Egy ideig úgy folyt a kihallgatás, mintha még nekem is lennének jogaim, bár persze már az is jogtiprás, hogy egy embert egy másik légből kapott vallomása alapján behívjanak. De hát ki törődött ilyen apróságokkal akkoriban?!
SZABÓ: Élnünk kellett, és éltünk is valahogy. Mint súly alatt a pálma…
KÁNTOR: Ne jöjjön nekem ezzel az ócska szólammal! Vagy tényleg úgy érzi, hogy megnőtt a pálmája?!
KEREKES: Kérem, ez az ember őrült…
KÁNTOR: Fogja már be!!
BI: Tagadja, hogy kihallgatta volna 1962 tavaszán?
KEREKES: Soha életemben nem is láttam!!!
BI: Mivel tudja bizonyítani az állítását?!
KÁNTOR: A szavam nem elég, nyilván…
BI: Sajnos…
KEREKES: Látják, kérem…
SZABÓ: Édes fiacskám, egy kis bizonyítékot ennék…
KÁNTOR: Maga csak ne szellemeskedjen, hallja! Fogadni mernék, hogy besúgó volt! Talán a jelentéseiben is Kosztolányit idézgette?!
SZABÓ: De kérem!
BI: A vádlót megkérjük, szorítkozzon a saját történetére.
KÁNTOR: Hogy szorítkozna maga az Isten faszára.
BÁNYAI: Hallja, válogassa meg a szavait!
KÁNTOR: Nekem hiába zengeti az orgánumát! Azért hívtam be magukat, hogy ne öljem meg a két kezemmel ezt a gyalázatost, de látom, hiába minden!
BÁNYAI: Legyen nyugodt, a bírónő teljesen pártatlan.
KÁNTOR: Éppen az a baj, hogy pártatlan! A jog előtt üldöző és üldözött egyformán esnek a latba, pedig ösztönösen mindenkinek az üldözött pártjára kellene állnia! Ezt Déry Tibor mondta, tanár úr!
SZABÓ: Hát sajnos, az ő magyarságával kapcsolatban, ugye…
KÁNTOR: Mi???
SZABÓ: Ne haragudjon, de nyilván tudja, hogy…
KÁNTOR: És akkor mi van? Akkor nem lehet igaza egy ilyen általános helyzetben? Amiért zsidó volt, csak tudta, mi az, üldözni és üldözöttnek lenni, hogy mi a különbség a kettő között! Vagy már azt sem tudta, maga mélymagyar?!
BÁNYAI: Ne veszítsük el a fejünket, kérem! A bankett bármelyik percben véget érhet.
SZABÓ: Szerintem kitart még. Amíg az operaénekesnők bírják…
BI: Hát azok sokáig bírják…
KÁNTOR: Kiket hívtam én ide?! Hiszen maga egy gyáva macsó, maga meg egy üresfejű liba, akinek közhelyek vannak a fejében!
BÁNYAI: Kérem! A feleségem egy köztiszteletben álló nő!
KÁNTOR: A közostobaság köztiszteletében!
BI: Károly, te hagyod ezt?
KÁNTOR: Ez az ember rám parancsolt, hogy toljam le a gatyámat, aztán a hideg betonra ültetett! Közben röhögött, és azt mondogatta, tegyek panaszt az Istennél vagy a Főtitkár elvtársnál! Magam alá pisiltem, magam alá szartam, összefagyott mindenem…
BI: Nem lehetne egy kicsit kevésbé trágárul?
KÁNTOR: Amikor szétfagy a töke, nem törődik a stilisztikával, naccsád!
BI: Károly!
BÁNYAI: Kérem, kérem. Őrizzük meg a nyugalmunkat! Tudja bizonyítani mindezt?
KÁNTOR: A prosztatám nem elég?! Nem elég, hogy már a tévének sem hiszem el, hogy „a lemenő napnak is van fénye”?! Nem elég, hogy az aranyerem a térdemet veri?!
SZABÓ: Sajnos, ezek kínzás vagy egyéb gyötrelem nélkül is beszerezhetők. Én is háromszor kelek fel éjjel. Egyébként is, miért lett volna olyan fontos éppen ön?
KÁNTOR: Nem volt mindegy a rendszernek? Vagy tán arra gondol, csak a költők–írók–magyartanárok tökét szorongatták meg?
SZABÓ: Kérem…
KÁNTOR: Igaza van. Akkor még verseket írtam, sőt, egy lapot is szerkesztettem.
SZABÓ: De hát… Csak nem…?
KÁNTOR: De igen, tanárkám, én vagyok.
BÁNYAI: Kicsoda maga?
KÁNTOR: Az Árnyékos Szahara főszerkesztője.
SZABÓ: Szellemes, humoros, jól megírt, remekül szerkesztett lap volt a hatvanas években, talán még a „zseniális” jelző sem túlzás vele kapcsolatban… Ketten csinálták, azt hiszem…
KÁNTOR: Fekete Jancsival, amíg halálra nem itta magát. Tulajdonképpen ő volt zseniális…
SZABÓ: Sose szerénykedjen, kérem! Azok az elképzelt rádióadások, azok az egypercesek, melyeket mintha Örkény vagy Mrozek írt volna, azok a furcsa versek! Nem lehet elkülöníteni senkit: az egész Árnyékos Szahara zseniális volt. Akkor még középiskolás voltam, az osztálytársaimmal faltuk a lapot…
BÁNYAI: Mi Székelypecskán érettségiztünk, az egyetemet Szenesden végeztük…
KEREKES: Nem lehetne, hogy eloldozzanak, miközben ennyire emlékeznek?!
SZABÓ: Egyszer a Szeszes Gesztenyében láttam önt, ott olvasott fel valamit… Nem törődött a figyelmeztető kiabálásokkal, sem az integetésekkel…
BI: Szeszes Gesztenye? Az a mai Hubertus, nem?
SZABÓ: Csak olvasott és olvasott, egyik írás jobb volt, mint a másik, de merészebb is… És egyszer csak megjelent három bőrkabátos, és elvitték a lányt, aki maga mellett ült…
KÁNTOR: A menyasszonyomat… Azóta se nősültem meg…
KEREKES: Látják, kérem, mindig ilyen volt!
SZABÓ: Később hallottam, hogy a lány öngyilkos lett…
KÁNTOR: Ki tudja, mit csináltak vele ott bent az ilyenek, mint ez itt!
KEREKES: Maga csinálta, nem mi!
KÁNTOR: Szóval elismeri, hogy maga az, akit Zdrobescunak neveztünk?!
SZABÓ: Az az igazság, hogy lehetett volna elővigyázatosabb.
BI: Halálba kergeti a saját menyasszonyát!
BÁNYAI: Érdekes történet, az biztos…
KEREKES: Soha nem törődött senki mással, csak saját magával!
KÁNTOR: Kérem a bírónőt, hallgattassa el a vádlottat!
BI: Maga mondta, hogy túl komolyan veszem a játékot!
KÁNTOR: De hát ez már…
KEREKES: Hiába mondtam, fogja be a száját, mert megbánhatja, csak kiabált és kiabált!
KÁNTOR: Azért ültetett órákig a jéghideg padlón? Mert kiabáltam?
KEREKES: Kérem, én csak a kötelességemet teljesítettem!
KÁNTOR: Az volt a kötelessége?! Hogy embereket, akik verseket írnak, halálra gyötörjön?!
KEREKES: Ha jól látom, nagyon is él!
KÁNTOR: Ez a rongy, akit akkoriban Ioan Cherecheşnek hívtak, ma Kerekes néven jár a magyar operába!
BÁNYAI: Lassabban!!! Nem bírok ilyen gyorsan jegyzetelni!
SZABÓ: Azért túlságosan provokatívak voltak azok a versek…
BÁNYAI: Pro-vo-ka-tíí-vak…
KÁNTOR: De hát mit akar, milyen legyen egy lázadás?!
BI: Az igazi lázadás mindig a Szabédié marad.
KÁNTOR: Értem, tehát minden lázadó legyen öngyilkos?!
SZABÓ: Nem arról van szó. Inkább arról, hogy aki öngyilkos lesz, az nem árt másnak.
KÁNTOR: Vagy inkább nem tud róla, hogy ártott!
BÁNYAI: Kérem, kérem… El kell fogadnunk, hogy…
KÁNTOR: Ha maga beszél, hogy jegyzetel?!
BÁNYAI: Majd írok összefoglalót. Szóval: el kell fogadnunk, hogy a kommunista diktatúra valóban diktatúra volt…
KÁNTOR: Micsoda eredmény!
BÁNYAI: … de hosszan tartott, és emberek éltek benne. Ezeknek az embereknek pedig élniük kellett.
KÁNTOR: A menyasszonyom is ember volt!
KEREKES: Akkor miért nem vigyázott rá jobban?
KÁNTOR: Hallgasson, vagy megölöm!
KEREKES: Segítség!!!
SZABÓ: Kérem, így nem lehet tárgyalást folytatni. Vagy alkalmazkodik a szabályokhoz és előírásokhoz, legalább nagyvonalakban, vagy lemondok a megbízatásomról.
BÁNYAI: Én azt nem értem, hogy nem képes felfogni, hogy minden országban működik titkosszolgálat.
KÁNTOR: Ilyen csak itt működött, ez mára nyílt titok.
SZABÓ: Én Kós Károllyal tartok: aki gyáva itt élni, az menjen el innen, mert az csak árthat nekünk.
KÁNTOR: De hát én nem voltam gyáva!
KEREKES: Akinek nagy a szája, az még nem bátor!
BI: És nem is építkező. Harminc évig jártam a magyar színházba, vásároltam magyar könyveket, megvettem az Erdély történetét, hallgattam a Szabad Európát, és megfontoltan, vigyázva szidtam a rendszert. Én úgy gondolom, ez az építkezés.
KÁNTOR: Óvatosan, de bátran?!
SZABÓ: Hiába gúnyolódik, ebben hittünk. És így maradt meg a magyarság.
KÁNTOR: Meg az ilyen kerekesek.
KEREKES: Én csak egy csavar voltam a gépezetben. Egy jól működő csavar. Az ilyen nagyszájúakat soha ki nem állhattam, mert tudtam, mindent tönkretesznek. Vajon tudja-e, bátorkám, hogy magának még besúgónak sem kellett lennie?!
KÁNTOR: Mit mond, maga szégyentelen?!
KEREKES: Az üvöltözései közben elordította, kik a társai. Így akadtunk a Jankó Árpád nyomára.
BÁNYAI: Óóó!
KEREKES: Ismerte?
BÁNYAI: Kollégám volt a rádiónál.
KÁNTOR: Maguk hisznek ennek a…
BI: Végig így viselkedett, ne haragudjon. Kiabált, heveskedett, félbeszakította a tárgyalást. A keresetét semmisnek nyilvánítom.
KÁNTOR: Mi?!! És az, hogy én éjjeliőr lettem, mert elvesztettem a menyasszonyomat?! Mert már semmiben sem tudtam hinni?! Mert már mindenből elegem lett, a maguk gyávaságából, megalkuvásából…
BÁNYAI: Nem jegyzetelek többet.
KÁNTOR: … roppanó gerincéből, ebből az egész szalontranszszilvanizmusból…
SZABÓ: „Aki megért s megértet, egy népet megéltet.” Maga nem éltetett meg, vádló úr.
KÁNTOR: … az óvatosságaikból, a körültekintéseikből, az örökös idézeteikből, Áprilyból és Reményikből…
KEREKES: Viszontlátásra a Szaharában!
KÁNTOR: Jöjjön vissza! Hallja?! Jöjjön vissza! Azonnal jöjjön vissza!!!
